Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
T - Tömjén - Töredelem szentsége
Töredelem szentsége 377 Töredelem szentsége c. művében (7, 10) beszél a „fáradságos keresztségről" (baptismus laboriosus) és a „hajótöröttek második mentődeszkájáról" (secunda post naufragium tabula), ahogyan a T.-t az időtájt nevezték. Még nyilvánvalóbb Alexandriai Ielemen (Strom. 2, 13; Quis dives 42), Korigenes (In Levit, Korn. 2, 4; 3, 47; Or. dóm 28) és Il Ciprián (Epist. 55, 29) tanuságtétele. A nicaeai zsinat után már általánosan szembetűnő a T.-nek krisztusi rendeléséről és különálló szentségi jellegéről szóló tanításunk. A biblia állandó gondolatmenete, hogy Isten a bűnt utálja, de a bűnbánónak mindenkor kész megbocsátani s egyes kivételes esetekben a bűn megbocsátását ki is jelentette (így Mózes, Sámuel által a választott népnek, Náthán próféta által Dávid királynak). Jézus is megbocsátotta a bűnöket, kijelentette a bocsánatot és ezt a külsőleg is megállapítható bűnbocsánatot intézményesen biztosította mindenki számára a T.-ben, amelyet megígért, mikor először sz. Péternek (Mt. 16, 18—19), azután a többi apostoloknak (Mt. 18, 18) mondotta: „Bizony mondom nektek, amiket megkötöztek a földön, meg lesznek kötve mennyben is és amiket feloldoztak a földön, fel lesznek oldozva a mennyekben is.“ Ezt az itt még csak megígért hatalmat valóban meg is adta, amikor föltámadása után zárt ajtók mögött megjelent és azt mondotta tanítványainak: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, én is úgy küldelek titeket. Ezeket mondván, rájuk lehelt és mondá nekik: Vegyétek a Szentlelket. Akiknek megbocsátjátok bűneiket, megbocsáttatnak nekik, és akiknek megtartjátok, meg vannak tartva." (Jn. 20, 21—23). A trienti zsinat szerint az Egyház közösségén kívül áll, „aki azt állítja, hogy az Üdvözítőnek ezeket a szavait nem kell a bűnöknek a T.-ben végbemenő megbocsátásáról vagy megtartásáról érteni, amint azt az Egyház kezdettől fogva mindig is értette, hanem e szentség alapítása ellenére az evangéliumi igehirdetés hatalmára csavarja el értelmüket" (14. ülés, 3. kánon). Az evangéliumi szöveg szószerinti hangzása kizárja, hogy azt a bűnbocsánat puszta kihirdetésére vagy általában igehirdetésre vonatkoztassuk, mint azt a hitújítók tették. A szöveg szószerinti jelentése biztosítja, hogy Krisztus hatalmat adott nemcsak a bűnért kijáró büntetéseknek, hanem a bűnöknek a megbocsátására is és hogy ez a bűnbocsátó hatalom más, mint a keresztelés hatalma (trienti zsinat, 14. ülés, 2. kánon). A T. minden időkre rendeltetett. Következik ez abból, hogy Jézus az ő Egyházát, tehát annak egész lelki felszerelését, alkotmányát, lényeges intézményeit is minden időkre rendelte (Mt. 28, 20). Nem is volna értelme, hogy ha már Jézus követőinek gyarlóságaival, híveinek gyengeségével számolva, irgalmasságának egyik legfőbb jeleként Egyházában bűnbocsátó hatalmat rendelt, ezt az adományt éppen csak apostolainak életére korlátozta volna. Ha az apostoloknak adott felhatalmazás kizárólag az ő személyüknek szólt volna, akkor ugyanezt kellene állítanunk az igehirdetési s a keresztelési parancsról, az Oltáriszentségről s általában Jézusnak valamennyi olyan intézkedéséről, amelyet az emberek üdvösségére rendelt. Az apostolok és az első keresztények maguk is úgy fogták fel az apostoloknak juttatott felhatalmazásokat, hogy azoknak az apostolok utódaiban is fenn kell maradniok, ezért maguk az apostolok püspököket szenteltek fel, hogy azokra a Krisztustól vett jogokat és felhatalmazásokat átszármaztassák (l. alább: a T.-nek kiszolgáltatója). A T.-nek hatásai. A T.-nek elsődleges hatása: a bűnbocsánat, vagyis, hogy eltörli a keresztség után elkövetett, megbánt bűnöket az örök büntetés adósságával együtt; evégett van adva és ezzel különbözik más szentségektől. Ez a bűnbocsánat nemcsak az Egyházzal békíti ki a bűnöst, nemcsak befödi a bűnöket, hanem Isten szemében valósággal eltörli azokat. Gratianussal és Praepositianussal szemben biztos tanítás, hogy az egyszer megbocsátott bűnök és az elengedett büntetésadósság új, súlyos bűn által sem éled fel; ilyen feléledésnek nincs alapja és ha egyszer az Isten megbocsátott, ellenkeznék igazlelkűségével, hogy utóbb mégis újra beszámítsa a bűnöket. A bűnbocsánat terjedelmét illetően hittétel, hogy az Egyháznak hatalma van bármilyen súlyos bűn megbocsátására. A frontanisták (150 körül), a flovatiánusok (250 körül) és a f donatisták (400 körül) szerint az Egyház bizonyos főbűnöket nem bocsáthat meg. Azonban az Üdvözítő sem amikor megígérte, sem amikor megadta a bűnbocsátó hatalmat, nem tett semmiféle megszorítást, hanem általánosságban beszélt, sőt olyan hatalmat adott apostolainak, amilyet ő maga kapott az Atyától, ez a hatalom pedig a legnagyobb bűnök megbocsátására is kiterjedt (Magdolna, Máté, a házasságtörő asszony, a jobboldali lator). Ha néha a Szentírás mégis úgy beszél, mintha egyes bűnök nem nyernének bocsánatot (pl. a Szentlélek elleni káromlás: Mt. 12, 31; a teljes Krisztustagadás: Jn. 15, 16; Zsid. 6, 4; ahol egyébként nem a T.-nek, hanem a keresztségnek többszöri kiszolgáltatásáról van szó), a nehézségek megoldhatók, anélkül, hogy a bűnbocsátó hatalom korlátozott voltára kellene következtetnünk. Igaz, hogy az őskeresztény Egyház a három főbenjáró bűn (hittagadás, házasságtörés, gyilkosság) alól az első két században nem adott nyilvános feloldozást; a házasságtörőknek az Egyházba való visszavételét először Callistus pápa (220 körül) engedte meg. Cornelius pápa (250 körül)