Tolnai Új Világlexikona 5. Fel-Gőz (Budapest, 1926)
F - Fertőző betegségek
43 Fertőző betegségek a hasadógombákhoz, tehát a növényvilágba tartoznak. Ismerünk azonban olyan fertőzőbetegségeket is, amelyeket nem baktériumok okoznak, hanem állati élősdiek (protozoák). Amíg a F. kórokozóit nem ismertük, irtózatos pusztítást vittek végbe az emberiség soraiban és azt valósággal megtizedelték. Európában a XIV. sz.-ban egymaga a pestis 25 millió embert ragadott el. A fekete halál, a himlő, a kolera és a tífusz egész néptörzseket semmisített meg és mivel azt hitték, hogy a járványokat büntetésből küldi az Isten a bűnös emberiségre, körmenetekben és búcsújárásokban törekedtek buzgó imádsággal az ég haragjának kiengesztelésére. Hiszen tudjuk, hogy már Homeris is az Iliasban azt meséli, hogy a trójai háborúban a görögök között azért pusztított a pestis, mert magukra vonták a megsértett Apollónak haragját. A fenmaradt írások bizonyítják, hogy az egyiptomi papok teljesen tisztában voltak azzal, hogy a fertőzés továbbterjedésének legfőbb forrása maga a fertőző betegségben szenvedő ember. Ez okból igen hathatós intézkedéseket foganatosítottak a betegek elkülönítésére és valószínűnek látszik, hogy az elkülönítésnek fontos voltát tőlük tanulta Mózes, aki a bélpoklos és kankós betegekre vonatkozólag az Isten parancsára rendelte el az elkülönítést, amelyet teljes szigorral hajtottak végre. Az a körülmény, hogy a fertőző betegek elkülönítését szükségesnek tartották, azt látszik bizonyítani, hogy az ókor művelt népeinek némi halvány sejtelme mégis volt a fertőzés létrejöttének módjairól. Kr. e. 33. Varra De re rustica c. művében azt írja, hogy mocsaras helyeken alig látható apró állatok nőnek, amelyek a szájon és orron keresztül az emberi testbe jutnak és súlyos, betegségeket okoznak. Századok hosszú során keresztül uralkodtak még a téves nézetek és a sötétségbe némi fénysugár csak akkor kezdett derengeni, mikor a Janssen testvérek feltalálták a mikroszkópot. Sok kísérletezés és csalódás után végre 1876. Robert Kochnek sikerült megállapítania, hogy a lépfenét bacillus okozza és enélkül nincs lépfenemegbetegedés. Csakhamar aztán a betegségek hosszú soráról kiderült, hogy azokat is ilyen növényi és állati eredetű, csakis górcsővel meglátható élőlények okozzák. Igaz ugyan, hogy mindeddig nem sikerült valamennyi F.-nek a kórokozóját megtalálnunk. Ennek oka azonban csakis vizsgálati módszereink és eszközeink tökéletlen voltában rejlik. A régi beosztás szerint megkülönböztettek kontagiózus, miszmikus és miazmatikokontagiózus betegségeket. A kontagium és a miazma fogalma Fracastoro XVI. sz.-beli veronai orvostól származik. Azt hitték, hogy a betegségek egy részénél a fertőző anyag — a kontagium — a beteg emberről ráragad az egészségesre, a betegségek más részénél pedig a betegség keletkezését a talajban létrejövő fertőzőanyagnak, a miazmának tulajdonították. Az előbbiek voltak a kontagiózus, az utóbbiak pedig a miazmatikus betegségek. Amelyik betegség a csoportokba nem illett bele, azt elnevezték miazmatiko-kontagiózusnak. Pettenkofer, a higiéné megalapítója is ebből az alapelvből indult ki és ámbár kiindulási pontja tévesnek bizonyult, mégis búvárkodásával óriási szolgálatot tett az emberiségnek. Manapság már tudjuk, hogy a fertőzés közvetlenül v. közvetve a beteg embertől v. állattól származik és azt is tudjuk, hogy a kórokozó baktériumok jelenléte nem mindig okoz betegséget, így akárhányszor megesik, hogy teljesen egészséges embereknél a bélsárban kolera- v. tífuszbaktériumokat lehet találni. Az ilyen embereket bacillusgazdáknak szokták nevezni. Az is előfordul, hogy egészséges gyermeknek a garatjában virulens difteritiszbacillusok vannak megtelepedve, anélkül, hogy difteritiszben megbetegednek. Ennek az okát elsősorban abban kell keresnünk, hogy az embernek a természettől fogva van olyan védőkészüléke, amely meggátolja, hogy a baktériumok a szervezetben elszaporodjanak. Ha tehát a baktériumok bele is jutnak az ember testébe, ennek nem lesz feltétlen megbetegedés a következménye, hanem megindul a létért való harc a szervezet és a behatolt ellenség között. Mint mindenütt a természetben, itt is az erősebbé lesz a győzelem. Már a régi búvárok is megfigyelték azt az érdekes jelenséget, hogy aki bizonyos F.-en már átesett, az azokat másodszor csak kivételesen kapja meg és védett lesz az újból való megbetegedés ellen. Különösen bebizonyult ez a himlőnél, ahol az oltás által okozott enyhébb himlő megvédi a szervezetet a súlyosabb himlő ellen. Szóval a szervezet védett, mentes , immunis lesz. A himlőnél szerzett tapasztalat alapján hasonló kísérletet tettek egyéb fertőző bántalmaknál is, így például a pestisnél és a vörhenynél, de az eredmény nem volt kielégítő. Az immunitást felhasználhatjuk F. esetén a szervezet gyógyítására is. Ha tudniillik bizonyos állatokat ismételten is beoltunk fertőző baktériumokkal, ezeknek a vérében felhalmozódnak az úgynevezett immunanyagok. Ennek a vérnek a vérsavója , a széruma alkalmas a F.-nek a meggyógyítására. Szépen lehet ezt látni a difteritisz ellen való oltásoknál. A szervezet védőkészülékéhez tartozik a bőr is, amely sértetlen, ép állapotban a baktériumok legnagyobb részét nem bocsájtja keresztül. Látjuk ezt például a genyedést okozó baktériumoknál, amelyek mindig nagy számmal találhatók a bőrön, de bajt csak akkor okoznak, ha a bőrön valami sérülés esik. Hasonló, bár kevésbé biztos védelmet nyújtanak a nyálkahártyák is, amelyeknek a váladéka meggátolja a baktériumokat abban, hogy a szervezetbe behatolhassanak. Az embereknek, sőt ugyanazon ember különböző szerveinek fogékonysága (diszpozíciója) is, a F. iránt más és más, ami nemcsak a baktériumok virulenciájától, azaz fertőzőképességétől függ, hanem az embernek általános egészségi állapotától is. A szervezet ellenállóképessége (resistentia) különböző körülményektől függ és nagy mértékben leszállítja a táplálkozásnak ki nem elégítő, fogyatékos volta, a túlságosan megerőltető munka, a meghűlés és a kellő nyugalom hiánya. Ellenben fokozza egyebek között a helyes testápolás, levegő, világosság, testedzés. A F. ellen való küzdelem tehát elsősorban nem azon fordul meg, hogy pusztítsuk el a földről a kórokozó baktériumokat, hisz ez meddő fáradozás volna, hanem azon, hogy növeljük meg testünknek ellenállóképességét. A F.-nél bizonyos közös tulajdonságokat észlelhetünk, amelyek közül igen jellemző az úgynevezett lappangási időszak (incubatio). Így nevezzük azt az időt, amely a fertőzés pillanatától kezdve a betegség kitöréséig tart és amely alatt a megtámadott egyén v. teljesen egészségesnek látszik és jól érzi magát, v. pedig aránylag jelentéktelen panaszai vannak. Az inkubáció azt jelenti, hogy a szervezetbe behatolt baktériumoknak bizonyos időre van szükségük, amíg elszaporodnak és annyi mérges anyagot termelnek, amennyi alkalmas