Tolnai Új Világlexikona 8. Jós-Kor (Budapest, 1927)
K - Kannibalizmus
KANNIBALIZMUS A kannibalizmus, magyarul emberevés, görögösen antropophagia, hajdan kiszínezett jelenete, divatos tárgya volt a legtöbb exotikus tárgyú regénynek, de a régi írók minden megértés nélkül írták le s el sem tudták képzelni a színes emberből álló társadalmakat kannibál ínyencek nélkül; ezek — szerintük — hizlalókban készítették elő a szegény foglyokat s aztán fölötte kívánatos pecsenye gyanánt fogyasztották el húsukat. Ezeket az inkább képzeleti, mint a valóságnak megfelelő leírásokat semmiképpen sem lehet összeegyeztetni az újabb és tárgyilagos szemmel vizsgálódó földrajzi utazók megfigyeléseivel, melyek szerint a K. a primitív emberi társadalmak egyik és pedig minden valószínűség szerint legősibb szertartása és az emberevés, mint táplálkozás, v. végső szükségből, v. pedig elfajulásból fakad a színes emberek között is, ilyen mivoltában azonban a fehér emberek között sem ismeretlen. Az újabb földrajzi utazók közül nem egy járt olyan területen, hol a köztudat szerint emberevők laknak s bár éveket töltött közöttük, úgy tért vissza, hogy hitét-hamvát sem látta emberevőknek. A közhit pl. emberevőknek tudja a pápuákat, ennek tulajdonítható, hogy a magyar utazó, Bíró Lajos, ki 1895-től kezdve hét évet töltött Új-Guíneában, nagy hírnevet szerzett nálunk, pedig mikor hazajött, elsőnek vette védelmébe a pápuákat s általában az emberevőket. „Az emberevés olyan értelemben, — írja Bíró, — amilyennek mi azt itthon elgondoljuk, nem divatozik sehol a világon, még a különösen emberevőknek ismert melanéziaiak és Salamon-szigetiek közt sem. Nálunk úgy gondolják azt el, hogy ezek sokszor ínyencségből falatozzák fel egymás közül azt, amelyiknek a teste kívánatos pecsenyének látszik, sőt, hogyha a családapa kedves gyermeke betegkorában megóhajt egy jó falatot, ennek a kedvéért feláldozza neki másik gyermekét. Az európai képzelet felállítja a rendes embermészárszéket, hol szabott áron mérnek emberhúst, berendezi a hizlalókat és hisz a rendes embervásárokban. A mi következtetéseink messze járnak a valóságtól. Mint társadalmi kinövés, előfordul az emberevés ma is Új-Britannia és Új-Izland szigetén is némely helyen, de nem olyan rendszeres intézmény, amilyennek mi elgondoljuk, hanem emberi indulatból származó torzkinövés. Én magam — mondja Biró — Új-Izlandban és Új-Britanniában nem éltem hosszabb ideig, nem is egy egész évig, de a német-újguineai telepeken állandóan 1000-től 1500 főre menő újbritanniai, újizlandi és Salamon-szigeti származású, tehát azokból az emberevőkből toborzott munkáscsoport tartózkodott közvetlen környezetünkben, sőt ezek közül telt ki házi cselédségünk is, tehát elég alkalmam volt gondolkozásmódjukat megismernem. De, bár tömegesen éltek együtt s természetesen halálos végű verekedések sem voltak köztük túlságosan ritkák, azért sohase jöttünk annak nyomára, hogy embert ettek volna. Történt olyan eset is, hogy egy 15 férfiből és 2 nőből álló csoport a honvágytól sarkalva, haza akart szökni egy lopott dereglyén, elfeledvén, hogy őket gőzhajón hozták, azt hitték, hogy néhány nap alatt hazaérnek s így csak kevés eleséggel látták el magukat. A tenger árja azonban ellenkező irányba, Ausztrália felé hajtotta őket s hetek múlva a dereglye a Luiziád-szigeteknél ért partot, hát már csak két legény és egy leány volt életben. És ezek az úgynevezett emberevők éhen pusztultak el, de nem jutott eszükbe, hogy mások élete árán mentsék meg a magukét. Én nem mernék jótállani, hogy európai szülött meg nem tette volna.” Minthogy azonban az emberevésről mégis hiteles tanúbizonyságok is vannak, magyarázatát kellett keresni a K. eredetének. Amíg nagyon magasról nézték Európában a primitív Tányér és villa emberhúsevéshez a Vili-szigetekről Egy hírhedt emberevő, kunyhója elült, Tana szigetén