Tolnai Új Világlexikona 16. Sör-Táv (Budapest, 1929)

T - Tánc

■ A tánc, emberi érzelmek és indulatok tol­mácsolása a test mozgásának igénybevéte­lével. Legtöbbször az élet fontosabb forduló­pontjain és események alkalmával fordul elő és mind az örömnek, mind a bánatnak legtöké­letesebb kifejezője. Már a legősibb időkben is táncoltak az emberek és a bibliából tudjuk, hogy a zsidóknak voltak vallásos táncaik. Ismeretes, hogy a bűnbeesett Izrael is öröm­táncot lejtett az aranyborjú körül. A tánc legősibb formájáról véleményt alkothatunk, n­a a vad népek ma is létező táncaira gondo­lunk. Miután a tánc —­ melynek inst­rumentuma maga az emberi test — leghívebben tükrözi vissza a tudatalatti emberi ösztönöket, ért­hető, hogy ősibb, mint a zene­­. az elvont fogalmakat kifejező költészet. A vad népek minden vallási ceremóniáján szerepel a tánc, de ismeretesek harci táncok, menyegzői táncok, győzelmi- és örömtáncok. Ezek legtöbbnyire csoporttáncok és sok esetben valóságos orgiák­ban végződnek. Egyes vallási táncok határozott célja, hogy a táncos is, meg a néző is kábult állapotba kerüljön s az ilyen exaltált lelkiállapot­ban közelebb képzelhesse magát ahhoz az isten­séghez, melyet nem láthat, de a hatalmát állan­dóan érezni véli. Az ilyen táncok vad forgásból állanak és a kísérő zene egyhangú és egyenletes. (Dervisek, bajadérok, varázslók tánca.) A tánc művészi formája először a görögöknél található. A görögök a táncot tisztán művészi szempontokból tudták elképzelni és a ritmusos s előzőleg átgondolt– mozgáslehetőségekre fek­tették a fősúlyt. Ünnepélyek alkalmával és­­színielőadásaikon karddal, lándzsával, pajzzsal és virágfüzérekkel v. esetleg fátylakkal kezük­ben táncoltak. Szobraik és domborműveik sokféle és változatos táncaikról tanúskodnak. Táncaikat hárfa v. énekszó kísérte. A kilenc múzsák egyike, Terpsid­ore a táncnak volt szentelve. A rómaiaknál a tánc alantasabb szerepet játszott és a színpadi játékokon szerepelt legtöbbször. Voltak híres táncosaik, de ők maguk nem igen táncoltak é­s nemes emberre a táncot egyenesen lealázónak tartották. Míg a középkor elején a tánc ritkán, v. pan­­tomimszerűen fordul csak elő, a középkor vége felé, de különösen a renaissance elején virágzásnak indul. Miután a tánc a kor szelle­mének mindig hű tükre volt, nem csodálható, hogy a nagyvonalakat kedvelő, pompát kereső, gazdag és pazar renaissance tánca leginkább méltóságteljes lépések, melyek pontosan alkal­mazkodtak a zene kissé vontatott ütemeire. Legismertebbek a sarabande, pavane és a vala­mivel gyorsabb chaconne, passacaille, gigue, courante. A XVIII. sz. aprólékos ízlést kedvelő, túldíszített és léhább korát jobban jellemzi a gavotte, menüette, musette, melyeknek pajkos és könnyed mozdulatai, számtalan hajlongásai TÁNC Modulal művészei. Jelenet egy mesejátékból. (Madzsar Alice iskolája) Szelleműző táncosok a Fidzsi-szigeteken

Next