Tolnai Új Világlexikona 16. Sör-Táv (Budapest, 1929)
T - Tánc
■ A tánc, emberi érzelmek és indulatok tolmácsolása a test mozgásának igénybevételével. Legtöbbször az élet fontosabb fordulópontjain és események alkalmával fordul elő és mind az örömnek, mind a bánatnak legtökéletesebb kifejezője. Már a legősibb időkben is táncoltak az emberek és a bibliából tudjuk, hogy a zsidóknak voltak vallásos táncaik. Ismeretes, hogy a bűnbeesett Izrael is örömtáncot lejtett az aranyborjú körül. A tánc legősibb formájáról véleményt alkothatunk, na a vad népek ma is létező táncaira gondolunk. Miután a tánc — melynek instrumentuma maga az emberi test — leghívebben tükrözi vissza a tudatalatti emberi ösztönöket, érthető, hogy ősibb, mint a zene. az elvont fogalmakat kifejező költészet. A vad népek minden vallási ceremóniáján szerepel a tánc, de ismeretesek harci táncok, menyegzői táncok, győzelmi- és örömtáncok. Ezek legtöbbnyire csoporttáncok és sok esetben valóságos orgiákban végződnek. Egyes vallási táncok határozott célja, hogy a táncos is, meg a néző is kábult állapotba kerüljön s az ilyen exaltált lelkiállapotban közelebb képzelhesse magát ahhoz az istenséghez, melyet nem láthat, de a hatalmát állandóan érezni véli. Az ilyen táncok vad forgásból állanak és a kísérő zene egyhangú és egyenletes. (Dervisek, bajadérok, varázslók tánca.) A tánc művészi formája először a görögöknél található. A görögök a táncot tisztán művészi szempontokból tudták elképzelni és a ritmusos s előzőleg átgondolt– mozgáslehetőségekre fektették a fősúlyt. Ünnepélyek alkalmával ésszínielőadásaikon karddal, lándzsával, pajzzsal és virágfüzérekkel v. esetleg fátylakkal kezükben táncoltak. Szobraik és domborműveik sokféle és változatos táncaikról tanúskodnak. Táncaikat hárfa v. énekszó kísérte. A kilenc múzsák egyike, Terpsidore a táncnak volt szentelve. A rómaiaknál a tánc alantasabb szerepet játszott és a színpadi játékokon szerepelt legtöbbször. Voltak híres táncosaik, de ők maguk nem igen táncoltak és nemes emberre a táncot egyenesen lealázónak tartották. Míg a középkor elején a tánc ritkán, v. pantomimszerűen fordul csak elő, a középkor vége felé, de különösen a renaissance elején virágzásnak indul. Miután a tánc a kor szellemének mindig hű tükre volt, nem csodálható, hogy a nagyvonalakat kedvelő, pompát kereső, gazdag és pazar renaissance tánca leginkább méltóságteljes lépések, melyek pontosan alkalmazkodtak a zene kissé vontatott ütemeire. Legismertebbek a sarabande, pavane és a valamivel gyorsabb chaconne, passacaille, gigue, courante. A XVIII. sz. aprólékos ízlést kedvelő, túldíszített és léhább korát jobban jellemzi a gavotte, menüette, musette, melyeknek pajkos és könnyed mozdulatai, számtalan hajlongásai TÁNC Modulal művészei. Jelenet egy mesejátékból. (Madzsar Alice iskolája) Szelleműző táncosok a Fidzsi-szigeteken