Limes - Tudományos szemle, 5. évfolyam (Tatabánya, 1992)
1992 / 3. szám - Fábri Anna: A "szent természet": a szabadság és kötöttség gondolata Jókai Mór természetképében
"... legvégül, hadd szóljak rólatok, leghívebb munkatársaim, segítőim, gyámolítóim: édes, szép zöld fáim! akiket ültettem, magáról neveltem, ájtva idomítottam: égnek emelkedő földi társak. Ti tudjátok, mennyit suttogtatok nekem? mennyi gondolatot hullattatok alá virágaitokkal? hányszor kerestem nálatok eszmét, felüdülést? mennyi álmot, ábrándot árnyékoltatok be? egész világ üldözése ellen hogy rejtettetek el? szívnek nehéz háborgatásait hogy csendesítettétek el? Ha egyszer valaki idejön, azt kérdem, miért tudtam többet dolgozni nyáron, mint télen, mondjátok el neki, hogy ti is ott voltatok akkor. A szabad természet volt az én sokatírásomnak legfőbb, legmélyebb titka"* A kertészkedő író mintha nem fogadná el a romantikusok előtt Novalis óta oly kedvelt szembeállítást: a tevékeny és a szemlélődő ember sarkos megkülönböztetését . Az ő szemében a kert és a művészi alkotás az, amely e szembenállást föloldhatja - a tevékenység végül is mindkettőt a szemlélődés kedvéért hozza létre. Úgy tetszik, a kert körülhatároltsága Jókai számára különösen fontos volt a természet végtelenségével szemben, s ez mintegy összhangban van azzal a kicsiben is a teljesség érzetét kereső biedermeier indíttatással, mely egyaránt különleges értékkel ruházza föl a (polgári) kertet, a művészi alkotások közül miniatűrábrázolást, a dalt, az életképet. Az alkotás öröméért is kertészkedő, panteista lelkületű író a növényeket - különösen a fákat - lelkes élőlényeknek tekintette, a kertet pedig teremtésnek. "Negyvennégy év előtt választottam ki magamnak e helyet (olyan évben, amikor jó volt elbújva lenn), nem is én: a gondviselés hozta elém; elhagyott kőbánya volt, rókának, kígyónak, tüskés borznak bozóttal benőtt tanyája. És most egy paradicsom, amit el nem cserélnék Semiramis függőkertjeiért. Minden lombos fa saját ültetésem, minden gyümölcsfa a saját ajtásom, maga a termőföld, Isten segélyével az én saját alkotásom." A kert, akár dísz- akár haszonkertről van szó, tág teret nyit az élvező attitűdnek, ami persze más szemszögből nézve, azt is jelenti, hogy a kertészkedés (ez az óvatos természetátalakítás) minden gyakorlati és (az ebből elvonható) elméleti haszna mellett vagy azon túl - önélvezet is. És ez a kérdés lesz az, kiterjeszkedve a nagyobb természetátalakítások példáira is, amely a 70-es évektől szinte mániákusan foglalkoztatja majd Jókait. A megszelídített, átformált, "hasznossá" alakított táj, amely tudást, megismerést, rendszerességet és előrelátást feltételez, nemcsak az életkörülményeket javítja, hanem a hatalom, az erő érzetét is fölkeltheti. Már az első Jókai-regényben (a Hétköznapokban) is megjelenik ez a kérdés, méghozzá a birtokos lét sajátos problematikájával összekapcsolódva. A virágzó, jól művelt korszerű gazdaságok és a pusztuló, elhanyagolt birtokok ellenpontszerű szembeállítása is e regényben kezdődik, de csak a későbbiekben azt kell mondani: az életmű egészében folyamatosan bontakozik ki az író sajátos fogékonysága a birtokoslét problematikája iránt. A gazdálkodásnak, mint a természethez szorosan hozzákötött életformának más arcát mutatják föl az önkényuralmi korszakban, most a 60-as, 70-es években és megint most a századfordulón írt regényei. Ahogy a vadon természet (először a romantikusok irodalmi nyomdokán haladva, később saját bujdosási tapasztalatra építve) menedék az üldözöttnek, a megcsömörlöttnek, úgy az lesz majd a birtok is. Jókai éppúgy a szabad élet, az önállóság utolsó bástyájának fogja föl a földbirtokot, mint ahogy annak fogta föl a Világos után porig sújtott kis- és középbirtokosság. Érthető tehát, hogy a gazdálkodás korszerűsítésének szükségességét szinte az igehírdető elkötelezettséggel népszerűsíti az önkényuralmi korszakban írott regényeiben. Csak a hatvanas évektől kezdve (Az új földesúrral) szólal meg a birtokoslét leírásában az a vergíliusi ihletettségű hang, amely később némi (ön)irónikus színezettel gazdagodva lesz igazán övé. A saját művelésű kis és középbirtok valóságos apoteózisát olvashatjuk némely regényben, az óvatos "szelídítő" munka dícséretét a meggondolatlan, erőszakos beavatkozásokkal szemben. Hogy a természetátalakítás az emberek életkörülményei, az életminőség javulása érdekében helyes, jó, sőt egyenesen üdvözítő, afelől Jókai művei sokáig nem hagytak kétséget. Az efajta műszaki tevékenységek közül a folyamszabályozási, csatornázási és mocsárlecsapolási munkák korának jelentős mérnöki teljesítményei lebegtek a szeme előtt, gyakran és a század végéig kételyt nem ismerő pozitív nyomatékkal ábrázolta őket. 56