Limes - Tudományos szemle, 18. évfolyam (Tatabánya, 2005)
2005 / 3. szám - Csokonai-évforduló - Lukács László: Csokonai a néphagyományban
Lukács László 62 Csokonai-évforduló újra megrázták a fejüket, hogy nem mennek tovább. Nem kellett már azoknak ostor, ütleg, rúgtak-vágtak, ágaskodtak. - Ne nyúlj hozzájuk, te. Inkább csendesítsd őket. - Kiabált a gazda, mert már sejtett valamit. - Látom én már, hogy nem mennek ezek a deák nélkül, inkább eltörik a rudat, szétszedik a hámot. Mindjárt teszek egy próbát... Amikor a deák komótosan lépegetve beérte őket, szelíd szóval invitálta: - Szálljon fel, öcsém! Karcagig elviszem. - Köszönöm, gazdáram. Éppen odaigyekszem. Felült a kocsis mellé, a gyerek meg a kasfarba húzódott. Olyan szépen mentek a lovak, akár a kezes bárány! Hanem egyszer csak felkiált a mendikás gyerek: - Ni, amoda egy szép nagy nyúl fülel a gazban! De megenném paprikáson... -Hát fogd meg! mondja rá a deák. - Meg is fognám, de elszalad... - Szaladj utána... - De nem érem utól... - Én mondom, hogy utoléred... Itt a kezem rá... Csak iramodj izibe, ne idétlenkedj itt! A lovak megint megálltak, mintha gyeplővel fogták volna őket. A gyerek leugrott a szekérről, osztán usgyé!... Szaladt egy jó hajításnyit, ott egy bokor alatt elcsípte a nyulat, hozta nagy diadallal. A gazda csóválgatta a fejét a hátulsó ülésen... Jártatta az eszét a történteken. Mikor a város alá értek, a szélmalomnál megszólalt a deák: - Na, azt mondja, én itt leszállok. Minden szélmolnár jóbarátom, bemegyek ehhez is, megköszöntöm. Gazdauramnak pedig a fuvart köszönöm! Jó képet vágott a gazda: - Szívesen, öcsém! Úgy ítélem, deák, mégpediglen olyan, aki sokat tud: a lovat megállítja, az embert megszalasztja... - De egyiket sem teszem ám oktalan... - nevetett a deák. - Rájöttem arra is, öcsém, nem is felejtem el... Ha tudnám a nevét, sokszor megemlegetném... Hogy hívják? Azt mondja erre a deák: Aki kérdi, száz láncalján Ős redemptus, nem is mai, Debreceni deák vagyok És a nevem Csokonai! Még azt is meg tudta mondani, mennyi földje van a gazdának.” (Szűcs 1965, 48- 51.) A nagyszalontai néphitben a garabonciás diák nagyon sokban hasonlított a táltoshoz. Garabonciás diákok a kereszteletlenül elhalt fiúgyermekekből lettek, akiket nem vett be a föld, pár nap múlva felébredtek, felmentek a levegőbe, s ott a felhőkön jártak, szeleken repültek, de bármikor leszállhattak a földre. Ismertetőjelük a kettős alsó fogsor, a rossz ruha, a sovány arc, kezükben görcsös, lehántott héjú fütykös, zsebeikben bab. Faluról falura, házról házra jártak, rendesen akkor, amikor a szél dudált, s útjukat elszórt babszemek jelezték. Eledelük tej, tojás és kenyér volt. Ahol nem adtak nekik, onnan fenyegetőzve távoztak, hogy bosszúból tüzet, jeget küldenek a falura. Hétéves korukban megálmodták a füvek titkait. Kezüket a botjukon le s fel huzigálva megfejték a tehenet, megrontották az állatokat, hogy mind megdögöljenek. Előre megjósolták az időjárást, a vihart, a tüzet. Átváltozhattak fehér vagy fekete bikává. Igen tanult embe