Lobogó, 1959. július-december (1. évfolyam, 13-39. szám)
1959-10-28 / 30. szám
O Indulásra kész az űrhajó. Generátor, távirányító szerkezet, rádióantenna és radar rendben, lehetne O Kihagytuk a földet. A rakéta süvítve suhan a bolygóközi térségben. Kozmikus sugarak pergőtüzében O Ez már a Hold. Az űrhajó orra a kráterek felé fordul Néhány perc múlva az első ember a Hold felszínére teheti a lábát gyarmatolltat Divatos játék mostanában a plasztikus Panoráma. Nyugati országokban járt turisták és hivatalos kiküldöttek hozták be az első példányokat. Első pillanatra színházi látcsőhöz hasonlít, de abban különbözik tőle, hogy az elülső lencsék mögé kerek kartontárcsa illeszthető, amelynek a szélén, körben, apró, színes diafilmek helyezkednek el. Egy ügyes kis billentyű nyomására a tárcsa fordul egyet, és ezzel újabb kép kerül a lencsék elé. Az ember a látcsőbe néz és szép tájak, műemlékek színes, plasztikus képét látja. Ügyes játék, tanulságos is, biztosan szeretik a gyerekek... Egymagában ezért azonban nem volna érdemes írni róla. Más az oka, hogy mégis megteszem. A napokban a szerkesztőségbe is eljutott egy amerikai gyártmányú új Panoráma. Nézzük csak, mit mutat... Az első képen egy holdrakéta kilövésének pillanata tárul a néző elé, de oly jól és oly plasztikusan, hogy nyomban felgyújtja az ember technikai fantáziáját. „Bravó! Ügyesek ezek a nyugati üzletemberek! Néhány hete lőtték föl az első Holdrakétát, s ők máris plasztikus képekben mutatják be a gyerekeknek a világűr-utazást ...” — gondoltam. Nézzük, mi van tovább. Nyomtam egyet a billentyűn. Még egyszer brávó! A következő kép már a Hold felületét mutatta, a megérkezett rakétával, az abból kiszálló emberrel és körös-körül furcsa külsejű, csodálkozó holdlakókkal. Újra brávó! Nagyon érdekes! Nyomjunk még egyet. Harmadszor is belenéztem a Panorámába , és elkeseredett a szájam íze. Plasztikus, naturalista csatajelenetet láttam. A rakétából kiszállt utas atompisztollyal lövi a bennszülötteket. Az egyik sarokban kést vágtak egy holdlakó mellébe, magasra freccsen belőle a vér... Újabb nyomás a billentyűn, s íme a Holdon már „béke” honol. A holdlakók tetemei szanaszét hevernek, s vérük bíborszínű foltokban virít az aranyló homokon. A hódító ember büszkén szemléli a tájat ... A következő képen már a Hold felszínén létesített rakéta-támaszpontot látjuk. Nagy a sürgés-forgás, kilövésre készülnek, bizonyosan egy újabb csillag felé. Nem forgattam tovább a tárcsát. Elég volt. Nagyon elég volt! Elég volt, hogy lássam: a nyugati gyermekjáték-császárok a világűr meghódítását is csak háborúval, gyilkossággal, erőszakos hódítással tudják elképzelni. És erre tanítják a gyerekeket is. És a kis Tom, meg a kis Mary megtanulja ebből a technikailag kiváló, épületes és nagyon ügyesen elkészített képsorból az imperialisták alaptörvényét, amelynek értelmében a csillagok meghódítása is azzal kezdődik, hogy le kell gyilkolni a bennszülötteket ... Gratulálok, játékgyáros urak. Egyébként fogadják őszinte nagyrabecsülésem kifejezését: szállni . .. száll a Hold felé ... Zsombor János: Itt még semmi baj: az űrhajó megérkezett, s a furcsa külsejű Holdlakók csodálkozva szemlélik az első embert S most egy kis szemléltető oktatás minden amerikai gyereknek arról, hogyan lesz a Hold az amerikai tőkések „életterévé” . . . „Béke” honol a Holdon. Így képzelik a Hold meghódítását az amerikai játékgyárak urai. . .