Lobogó, 1959. július-december (1. évfolyam, 13-39. szám)

1959-10-28 / 30. szám

Mese és tanulság Nincsen színmű, film, nincsen irodalmi vagy képzőművészeti alkotás, amely ere­deti tartalmán, mondanivalóján, erkölcsi tanulságán belül ne mondana, ne adna va­lamit, ne gyarapítana bennünket, ne éb­resztene új gondolatokat és tanulságokat a nézőben. Minden színmű új és még újabb hasznos következtetésekre készteti a hazá­ját szerető és a haza védelmére mindig kész nézőt, akkor is, ha a hon védelme és az e gondolatkörrel kapcsolatos képzettár­sítások a színpadon kimondott szavakban esetleg nem hangzanak el. Ezt a gondola­tot vetettük fel egyik legutóbbi számunk­ban, amikor a „12 dühös ember” és az „Ilyen nagy szerelem” mondanivalóját eb­ből a szempontból hasonlítottuk össze. Most is színházba visszük az olvasót, a Madách Színház „Csendháborító” előadá­sára. Bővérű, mulatságos mese pereg előttünk a színpadon. Naszreddin hodzsának, a nép fiának kalandjai. A vidám hodzsa szemünk láttára szedi rá a gonosz bokharai uzso­rást és a tőle kicsalt pénzzel megmenti az eladósodott szegény fazekast. Jól mula­tunk, látván, hogy az uzsorás maga fizeti meg önmagának a szegény ember adóssá­gát. Aztán a furfangos Naszreddin tudós képében furakszik be az emír udvarába, s pöffeszkedő, ostoba nagyurakat bolonddá téve, megmenti onnan szerelmét, a fazekas elrablott leányát. A dühöngő emír ártat­lan szegény embereket akar kivégeztetni, de Naszreddin megmenti barátait, leleplezi magát. Zsákba kötik, hogy vízibe fojtsák, de a vidám tréfacsináló az utolsó pillanat­ban az uzsorást csalja a zsákba. Naszred­din helyett így a gonosz aggastyán pusz­tul el, a hodzsa pedig útrakel szerelmével, hogy más országban, más vidéken is se­gíthessen az elnyomott népen. Ülünk a nézőtéren, élvezzük a mesét és derülünk a huncut hodzsa igazságtevő csínyjein. De a mese ennél többet mond nekünk. Már címe is elgondolkoztat: Csendháborító. Valóban az volna? Nem! Ezernyi alakban ismerjük őt. Ő volt Ludas Matyi, ő volt Thyl Uelenspigel Csak az emír udvartartása nevezi annak. Naszreddin Hodzsa csak az elnyomatás és kizsákmányolás fojtott levegőjű, baljós csendjét háborítja. A nép, amelynek segít és amelynek szenvedéseiért bosszút áll — a szabadság harcosát látja benne. Vagy itt a másik gondolat: látjuk, hogy Naszreddin a dolgozók igazságáért küzd. A hazaszeretet eszméje az ő kalandjaiban a dolgozó nép szeretete és a dolgozó népért vívott önfeláldozó és leleményes küzdelem képében tárul elénk. A mesék hőse, mégis közel áll hozzánk, hiszen éppen azért lett mesehős, mert a nép hálás képzelete min­dig mesehőssé nagyítja azokat, akik érte küzdenek és ő volt Robin Hood is. De jelle­mének gyémánt-szikrázását felismerjük megannyi valóságos hősünk életében is. Ságvári Endre, Schönherz Zoltán, Zalka Máté, a dolgozókért vívott küzdelem sok­ezer neves és névtelen hőse mind Nasz­reddin útját járta, a Hodzsa leleményével, bátorságával és önfeláldozásával vívta har­cát a mindenkori emírek és uzsorások el­len. Naszreddint nem tudja elpusztítani az emír testőrsége. Naszreddin örök életű és legyőzhetetlen, mert örök életű és legyőz­hetetlen a dolgozók szabadságeszméje és hazaszeretete, amely olyan példaképeket szül, mint a furfangos hodzsa, s mint azok a valóságban is élt és élő hősök, akik a dolgozó nép igazáért küzdöttek és küzde­nek világszerte. K. Gy. Naszreddin hodzsa kiszabadítja a háremből szerelmesét (Zenthe Ferenc és Vasa Éva) November 4-től kezd­ve olvashatják kaland­­jaimat a Lobogóiban. Jigxit Joint —T.,—:­­­­ Emberke él­ni Mettik Egyszer volt, hol nem volt, Óperencián innen és Óperencián túl, élt egy kis em­berke. Ez az emberke igen dolgos és szor­galmas volt. De volt egy nagy hibája — a hiszékenysége. S­­perencián innen és Óperencián túl, élt egy másik ember is. Ez a másik em­ber lusta, haszontalan volt. És volt még egy nagy hibája — a ravaszsága. Emberke szorgalmasan dolgozott. Házat épített, földet művelt. A Másik pedig egyre csak azon törte fejét — hogyan tudna mun­ka nélkül megélni. Végül is ezt sütötte ki, majd az Emberke dolgozik helyette. S hogy tervét valóra váltsa, kőből kifaragott egy emberformájú valamit. Ezt a valamit az­tán egy óvatlan pillanatban belopta az Em­berke házába, mely egy Athén nevű vá­roska mellett volt. — Ez az Istened! — mondta a kis em­berkének. Az azonban nem tudta, mit je­lent ez. S nem félt. A Másik erre hátulról jól fejbevágta szegénykét. S tettét az is­tennek tulajdonította. — Haragszik Zeus isten. Békítsd ki! Mu­tass be neki állat- és gyümölcs-áldozato­kat! — kiabált az Emberkére. S a szegény Emberke ettől kezdve remegve szolgálta Zeust, a telhetetlen és mindig haragvó is­tent. A mesének azonban nincsen vége. Mesz­­sze van még a „fuss el véle”. Mert még sok minden történik ám a mesehőssel. De azt nem mesélhetjük el. Egyszerűen azért, mert „Emberke” és a „Másik” csak most születik. Történetüket most írják, helye­sebben rajzolják a Pannónia Filmstúdió­ban. A legilletékesebbtől — Bokor Péter for­gatókönyvírótól, Emberke és a Másik egyik alkotójától — kérdeztük meg, mi lesz a mi kis emberkénkkel? És persze azt is, mi lesz a mese vége? — Annyit mondhatok — Emberkénk tör­ténetét tovább követjük. Századokat lépdel át, és mindig találkozik a Másikkal, aki egyszer inkvizítor, másszor gyáros, aztán hadvezér képében mindig rászedi a mi kis Emberkénket... Mindig? Ilyen szomorú a mese vége? „Ne félj.” Ezzel a címmel mutatják be majd a jövő év elején filmszínházaink. K. Gy. Ime: Emberke és a gonosz Misik, ahogyan Dargay Attila, a készülő­­ím rendezője és tervezője a Lobogó olvasói számára megraj­zolta. /A szerkesztőség postájából Tölgyesi László, Budapest. Rádiótávírász csak az érettségi letétele után lehet. Németh Zoltán, Hahót. A kért lapot elküld­tük. A felszereléshez — amelyet bevonuláskor magával kell vinnie — tartozik egy-egy ruha­kefe, fényesítő kefe, sárkefe, bekenő kefe, fog­kefe, fogkefe-tartó, borotválkozó készlet és zsebtükör. Táskát, bőröndöt nem kell magával vinni. A civilruha csomagolásáról és hazaszál­lításáról alakulata fog gondoskodni. 15

Next