Lobogó, 1965. január-június (7. évfolyam, 1-26. szám)
1965-05-26 / 21. szám
lométerrel odébb ismét nekiveselkedjenek a földnek. — Én szeretem ezt a változatosságot. Minden domb, minden erdő mást tartogat az embernek. Nincs ennek a tájnak két egyforma zuga, jól érzem magam. Szeretek nagyokat lépni és azt is, ha tíz lépés után nem kell visszafordulnom, mert falba ütköznek. Szerintem sok bajnak az az oka, hogy az emberek több időt töltenek a szobában, mint a szabadban. Én erről nem panaszkodhatom. Húsz éve élek idekinn, 1945 óta. A januári tél 1952-ben szigorúan figyelte azt a furcsa szerkezetet, amelyet didergő emberek állítottak fel Nagylengyel határában. A kettes számú kút volt az, ahol Barkovics Pál és társai próbálkoztak megcsapolni a rejtőzködő olajat. Éjfél után még harapósabbá vált a fagy, s a fúró rosszkedvűen csikorgott az acélkemény földben. Talán egy óra lehetett, amikor az utolsó réteg is megtört, s a mészkő repedéseiben lapuló olaj először találkozott a fúrófejjel. Tudja mi az öröm? Nahát, ez az volt a javából. Úgy fűtött belülről, mint egy jó nyelet törköly a mérgesebb fajtából. Az első órában öt köbmétert, a másodikban tizet adott. Reggel hat órakor kellett volna jelentést tennem hogy történt-e valami az éjszaka. Nahát, nem volt rá szükség. A technikusok, mérnökök, mintegy varázsütésre mind ott voltak a fúrás körül. Már megbocsásson, de volt, aki csak úgy ingben, glóriában. Igen, ez volt a kettes kút és csupán négy lyuk szívta az olajat Nagylengyel környékéin még akkor is, amikor a Dunántúli Kőolaj ésFöldgáztermelő Vállalat mostani főgeológusa idekerült. Közvetlenül Pestről, a nyüzsgő kollégiumból, az egyetem zajos társadalmából. Ide a pusztaságba, ahol most a bányásztelep szögletes házai nézegetik a betonúton futó kocsik utasait. KiKülönös szerzet ám a fúrás, őt csak addig érdekli az olaj, amíg az ki nem kívánkozik a földből, aztán már kutyába sem veszi. Csak a pusztaság izgatja, a sár, amikor még semmi sincs. Ott jól érzi magát. A már kész, működő kutakat pillantásra sem méltatja. És mindegyik egy húron pendül. Igaz a munkában is. Egy-egy ilyen fúrós kompánia nehezebben környékezhető meg, mint egy kékvérű, kutyabőrös arisztokrata család. Legény legyen a talpán, akit maguk közé befogadnak. De aztán ha összeálltak, még erőszakkal sem igen lehetne szétkergetni őket. Persze nincs is rá szükség, mert a hosszú évek egymásrautaltsága, az állandó együttlét úgy összekovácsolja őket, hogy egymás gondolatait is értik. Hát még a szakmát! A fehér bányászsisakokon megtörik a fény. Csak a vastagon dohogó motor hangja hallatszik. Lassan, szinte méltóságteljesen emelkedik a daru, gyors, pontos mozdulatok uralkodnak a fúróasztalon. Jól látszik a mozdulatok beidegzettsége. Itt ritka a vándormadár. Egész fúrós nemzedékek alakultak ki, valóságos dinasztiák. Némelyikük egyidős az olajmezővel. Pedig az már nem fiatal. A Bázakerettye— ■Lovászi homokkő tároló már körülbelül 28 éves és ez élemedett kornak számítható. Furcsa, hogy a szívós föld milyen hamar kimerül. Még annyi ideig sem állja a küzdelmet, mint egy jó erőben levő futballista. A nagylengyeli olajmező is 15 évével már alaposan benn jár a „legszebb férfikorban”. Ezeknek a bányászoknak nagy része itt lett mester, mint ahogy az olajtermelés is itt fejlődött iparrá, annak ellenére, hogy több mint három évtizede az első fúrásokat Hajdúszoboszló környékén kezdték meg. Ma az országban termelt olaj 75 százaléka innen folyik hosszú, kilométeres vezetékeken Csepelre. Ebből is láthatja, hogy még bírja az „öreg" és dicséretére legyen mondva, a világ legjobb minőségű olajával is felveheti pirulás nélkül a versenyt. Egy része 60—80 százalékban tartalmaz fehér terméket, benzint és más kincset érő anyagot. Igen. Kiadja lassan a már feltérképezett felszín az olajat, kiadja az utolsó cseppig. Minden tenyérnyi hely alatt, ahol emberek lépnek, terepjárók, lánctalpas vontatók mozdulnak nehézkesen, súlyosan, csövek hálózata tekereg, kígyózig hosszú-hosszú kilométereken. Sok-sok kilométer csőben — vízszintesen és függőlegesen — áramlik szünet nélkül a kőolaj a kutak szivattyúinak a dobbanására, mint az erekben a vér. De ez még mind kevés. A nemrégiben elkezdett mélyfúrás 4—5 ezer méter alatt is felkutatja a még érintetlen tartalékot. — Egy hormoninjekcióval is felér majd, ha rábukkanunk a mélyrétegben is az olajra. Nézzen csak körül, ott a dombhajlat oldalában az a kis falu Bázakerettye. Város, pezsgő életű olajváros lesz a helyén! Megfiatalítjuk az olajtelepeket, s azok a környéket, így lesz. Persze, ezek a mostani fúrások csak amolyan tapogatódzások. A földmintákból sok mindenre következtethet a geológus, de belelátni az ismeretlenbe senki nem képes. Jó néhány kísérleti kút figyeli „árgus szemekkel" az olajtest mozgását mert irigy ám ez a föld. A világon — hozzávetőleges számítások szerint — a meglevő olajnak csak alig négytized részét bányászszák ki és hasznosíthatják az emberek. Szinte kimeríthetetlen még a készlet. Ez a gazdagság mégis nehezen vámolható meg, önként, parancsoló erőszak nélkül csak 2 százaléka szabadul ki a sötétségből, egy kis részét behívatott gáz segíti fel, de a döntő mennyiséget úgy kell kisajtolni a homokkő, mészkő, apró, szemmel alig látható repedéseiből. És ahol nem elég körültekintő, vagy ravasz a vadász, ott megfut a zsákmány. Víz önti el az olajmezőt, hogy az energia örökre megközelíthetetlen maradjon az ember számára. A sietséget, a hozzá nem értést ellenségesen fogadja a föld. Nem tűri a zsarnoki hatalmat, a rablóhadjáratot fellázad, megtagad mindent. * — Két napja le nem szálltam a nyakáról... — Bocsánatos bűn — és megszoktam már. Van ennek a mesterségnek egyfajta romantikája. Így aztán sűrűn van látogató is. Jönnek megnézni ezt a „vadember"-mesterséget. Hiszen mi olyanok vagyunk, mint a hajdani nomádok. Persze az olajra is kíváncsiak. — Én is. — Hát jártunk eleget, nem? — Mégsem láttam olajat. — Ha mindenáron látni akarja, kinyithatok egy ellenőrző csapot, vagy akár itt a mikroszkóp alatt a kvarcszemcsék között is felcsillan. De hát fontos ez? Itt mindenütt, amerre ellát, olaj folyik. Minden épület, minden raktár, minden darab cső ezért van itt. Csak nem mutogatja magát. — Kár. — Dehogy kár. Tíz évvel ezelőtt még iszapgödrökbe termeltük ki az olajat, most meg már szinte emberi kéz érintése nélkül, „magától" siet bonyolult csőrendszerekben motorokat hajtani, gyógyítani, energiát, erőt adni az embereknek. Nem látni — használni, jól felhasználni kell. — Igaza van. Hát akkor ... a viszontlátásra! — Jó szerencsét! — Persze hiszen maguk bányászok. De ne haragudjon, a bemutatkozással még adósak maradtunk. — Dedinszky János. — Ne vegye közhelynek, örülök, hogy találkoztunk. Az én nevem: MÜLLER TIBOR Ez a hűtővíz egyúttal iszap formájában felszínre hozza a mélyből a kitermelt földet is Ide már nem kell munkáskéz. A kút dolgozik, termeli az olajat, csak ellenőrizni kell néha-néha Barkovics Pál fúrómester ellenőrzi a tonnanyomást, hogy csak a megengedett erővel fúrják a földet. Vigyázni kell, hamar törik a fúró... Egy 8—9 méteres csővel ismét hosszabb már az akna. Felkerül a szorítópofa és azonnal megkezdődik a további küzdelem a méterekért Negyvenegy méter magasból, a „Gulliver” tetejéről ilyen a kilátás NAGY Z. IMRE felvételei