Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-22 / 21. szám

— Nekünk egyik fontos bevételi for­rásunk a garázsépítés. A gépkocsik­­zó­na évről évre nő, s elhelyezésük gon­dot okoz. Ezért évente többször szerve­zünk garázsépítési akciót. Mi megsze­rezzük az engedélyt, az építőanyagot, a jelentkezők befizetnek hétezer koronát és vállalnak 200 óra társadalmi munkát — mondja az elnök, s később el is ve­zet bennünket egy építkezéshez, ahol éppen elkészült egy kilencven kocsi tá­rolására alkalmas garázs. Ezenkívül még egy negyven és egy kétszáz kocsis garázs is épül. Mindez bizonyítja azt a helyes feltételezést, hogy akinek volt ötvenezer koronája gépkocsira, annak jut még hétezer­­ garázsra is. Ami haszon adódik a garázsépítke­zésből, szintén beruházásra használják fel. Az épület udvarán hosszú, alacsony épület húzódik, ide is belátogatunk. Va­lamikor régen kuglipálya volt, átalakí­tották lőtérré. Az idén ezt lebontják, a földszintre garázst építenek, s föléje ke­rül a fedett lőpálya. Természetesen köz­ponti fűtése lesz, s mellette megfelelő öltöző és raktárhelyiség. * * * Doubravka városnegyed kvazarmistái között nincsenek válogatott sportolók, kiemelkedő egyéniségek. Technikával, sporttal ismerkedő egyszerű emberek, akár a városrész, ahol élnek. Szikla ut­cai otthonukat maguk varázsolták újjá, modernné, s a maguk erejéből kíván­nak tovább lépni is. Méltóan a mun­kásmozgalom hőseihez, akik valamikor e házban tevékenykedtek. P. R. Egyenként indulnak a motorosok, az évről évre megrendezésre kerülő túraversenyen Ment minden, mint a karikacsapás. Arra nagyon ügyeltem, hogy kétszer ugyanazzal a személlyel rövid időn be­lül ne kerüljek kapcsolatba. Néhány hét után motort is vettem, szépen kiglancoltattam. Úgy döntöttem, bekapcsolom az üzletbe B. Henrikéket is. Sacker is erősködött, gyorsabban kell átváltanunk a pénzt, és ha meg­szedtük magunkat, vegyi át Romániába, ő ott is elrejtett néhány láda valutát, ha tevékenységünket ott is befejeztük, irány a Nyugat. Tehát felkerestem B. Henrikéket. Évek óta nem láttak, azt mondtam. Nyugatról jövök, van pénzem dégivel, csak a bank nem hajlandó beváltani. Henrik és a szülei vállalkoztak rá, hogy segítségemre lesznek, és „addig is” adtak néhány száz forintot. Henrik, mondván, hogy apróra is szükségem le­het, néhány kétforintost is a zsebembe csúsztatott. Késő délelőtt bementem Pestre, és a Keleti mellett valamit harapni akar­tam. Betértem a Fehér Ökörbe, és vag­dalthúst, zsemlét, egy fröccsöt kértem. A pénztáros bedobta a pénzt a többi közé. Jó fülem van, hallottam, hogy nem csendül úgy, mint a többi. De ak­kor már belém is karolt egy rendőr. Persze, én azonnal tudtam, hogy rend­őr az illető, noha civil ruhát viselt. Nem akartam visszamenni a pulthoz, a zsebemből elővettem egy marék aprót, és a tenyerébe öntöttem. Akkor már nem volt menekülés. Ki­vezetett a kocsmából, kérdezte, honnan vettem a hamis kétforintosokat. Csak az járt az eszemben, ha ez engem előállít, nálam a sok font, lebukom egy pillanat alatt. — Nem kaphattam másoktól, — csak M.-s barátomtól, ha kell megadom a címét. De sietni kell — közöltem ve­le, — mert ha feljön Pestre, többé nem lehet elkapni. A nyomozó akkor azt mondta, ha ilyen sürgős az ügy, vonatra ülünk, és lerohanunk a barátomhoz. Gondoltam, leszakadok tőle, és azt válaszoltam, nem ülhetek vonatra, mert akkor nem tudok a motorommal mit csinálni. A nyomozó nagyon kapott a motor­lehetőségem. Ráálltam, leviszem, gon­doltam, csak lesz az úton valami. Nem lett. Pedig én mindent megpró­báltam, de követett, csak úgy ragadt reám. Egyre jobban féltem. Elindultunk M. felé, de előbb felvet­tük Sackert is, mert tudtam, hogy az ő segítsége nélkül nem tudom a dolgot megoldani. Először mi ketten bejöttünk az én házamba, Lacker pedig vállalkozott ar­ra, hogy felderíti a terepet ő is tudta, amit én, hogy az egyik szomszéd beteg feleségével Pesten van, az asszonyt ope­rálják, nem kell attól tartanunk, hogy megzavar bennünket. Egy idő után a nyomozó idegeskedni kezdett, nem jelentette Pesten, hogy lejön, még baja lehet belőle. Akkor, már én tartóztattam, mert senkinek nem volt szabad tudnia, hogy velünk és itt van. Végül annyira erősködött, hogy men­jünk Sacker után, hogy magam is úgy gondoltam, jöjjön, aminek jönnie kell. Elmentünk a házhoz, zárva a kapu, az ablakon át bezörgettem. Nagynehe­­zen nyílt az ablak, Sacker meg nyújtot­ta a kulcsot a nyomozónak egy piszka­vason akasztva. Lenéztem, látom a lá­bunk alatt egy nagy rozsdás vaslemez. Hallom, püffög az aggregátor a szom­széd fészerében. Leléptem a vasról, lát­tam a nyomozó megfogja a kulcsot, és rázkódni kezd, mint akit az áram üt. Fél percig sem bírta, csak nyöszörgött, lerogyott, közben szorította a kulcsot, egészen belefehéredett a keze. Nyöször­gött is, kiabált is, de csak kétszer, az­után csend lett. Csak rángatódzott né­hányat. Azután Sacker kikapcsolhatott valamit, mert láttam, hogy kicsúszott a kulcs a nyomozó kezéből, de akkor már aligha volt benne szikrányi élet is. Bezártuk a házat, és felugrottunk a motorra...” Úgy tűnt, B. János nagyon könnyedén vall, ezért abbahagytuk kihallgatását, hogy majd a fővárosban folytassuk. Sacker elfogása — ez lett volna a kö­vetkező feladatunk, ha a letartóztatott a volt SS jelenlegi tartóz­kodási helyé­re vonatkozóan bármit mondani tudott volna. Ám a kocsiban, hazafelé B. János egyre csak­ azt hajtogatta, hogy Seeker a szörnyű éjszaka óta eltűnt. Azóta sem adott élet­jelt magáról. Később megkér­deztük, hogy lehetséges, hogy a gyil­kosság tervét ilyen pontosan végre tud­ták hajtani, holott meg sem beszélték azt. B. János azonban erre nézve is ma­gyarázattal szolgált. — Amikor Sacker megjelent nálam és megállapodtunk a tennivalókban, már előre kijelentette, ha bárki rájön a titkunkra, annak pusztulnia kell. Az volt a véleménye: precízen és úgy kell eljárnunk, hogy a „bosszú”­­ senkiben ne keltse a gyilkosság gyanúját. Azt mondta, hogy ők az SS-ben és a Gesta­­pónál közönséges rádióból is tudtak olyan vallatót készíteni, amelyik, ha nem vigyáztak, meg is ölte volna a ki­hallga­tottat. „Elő is fordult, hogy túl későn kapcsoltuk ki a gépet, akkor olyan volt a halott, mintha villámcsa­pás végzett volna vele. Fénytelen vil­lámcsapás ...” Amikor pedig megtudta, hogy a szomszédoknál áramfejlesztő is van, rádió is, nagyon összebarátkozott velük. Még pénzt is adott a gazdának, vigye fel Pestre a feleségét, operáltassa meg, a lakbér fejében pedig engedje, hogy náluk alhasson, már alkalmak­ként ... Még híre, nyoma sem volt a le­bukásnak, ő már valamit csinált a rá­dióval, és azt az utasítást adta, ha bár­mi baj van, ide hozzam azt, aki gyanú­sít, vagy nyomoz utánunk ... Másnap B. Henrik halálának körül­ményeit tisztáztuk. Idézem a vallomását: „A nyomozóval való ügy után azon­nal B. Henrikekhez siettünk. Az uno­kaöcsém nem is tagadta, hogy ők csi­nálják ezeket a hamis kétforintosokat, azt mondta, hogy nagyon jó üzlet, vil­lamoson, talponállóban annyit ki tud­nak adni belőle, amennyi van. Vesze­kedtünk, mert Säcker is, én is azt köve­teltük tőlük, azonnal hagyjanak fel ez­zel a pimf kis üzlettel. De Henrik erős­­ködött, és nem akart engedni. Akkor a fontokra került a szó, és valahogyan gyanút fogott. Sacker beszélgetni kez­dett vele, és Henrik a hallgatás fejé­ben nagyobb pénzösszeget kért tőle. Magyarán zsarolt bennünket. Látszólag beadta a derekát. Lacker akkor arra kér­te, jöjjön velünk, és M.-ben megkapja a kért összeget... (Folytatása következik) - --TW-. .«r- - t'-Cai.« - — - —- — Iliiül in IZÉIT 12 KitZSVEIT Gőgös Ignác születése 75. évfordulóján A TOLNA MEGYEI TAMÁSIBAN az idősebb emberek még emlékeznek a Gőgös család egykori otthonára, a kis vízimalomra, a Szent Márton ká­polnánál. Úgy hívták: Márton-ma­­lom. Ott dolgozott a négy bibliai ne­vű Gőgös: Ignác, Pál, János és Jó­zsef. Ignác az asztalos mesterséget tanulta ki Mohácson. Sokat éhezett, míg Csak meg nem kapta a behívót, s nem akasztották vállára a borjút, meg a testvérölő fegyvert. Egy évvel később, huszonkét éve­sen, hadifogságba került. Mindig rá­tarti legény volt, virtuskodásban is, tudásszomjában is merész, vállalkozó kedvű. Így történt, hogy a taganrogi drótsövény mögött sok önmarcangoló gyötrődés közben, anélkül, hogy ezt tudatosan, szándékkal tette volna, gondolkodásban együtt érett a szer­te Oroszországban erősödő forradal­mi mozgalommal. Amikor 1918-ban kitárult előtte a fogolytábor kapuja, a magyar forradalmárok csoportja már mint soraiba tartozó felkészült­­harcost üdvözölte, s őt küldte Moszk­vába kongresszusra, meghallgatni Lenint. A FORRADALOM ISKOLÁJÁ­BÓL 1921-ben tért haza egy rövid időre a falujába, majd — minthogy ott már nem volt maradása — Buda­pestre. Szakmájában dolgozott. A Népszínház utca 16. számú házban működött akkor a famunkás­ok szak­­szervezete. Ott tartották a gyűlést, ahol a pestiek először hallották fel­szólalni a vékonydongájú falusi em­bert. Kezdetben néhányan mosolyog­tak rajta, aztán azok is felfigyeltek, elkomolyodtak, mert Gőgös Ignác vi­tába szállt Sávolt Jánossal, a szak­­szervezet nagy tekintélyű elnökével, bírálta engedékeny politikáját. Et­től kezdve mind többen tisztelték és követték. Vági Istvánnal, Hámán Ka­tóval és Őry Károllyal, volt fogoly­társával együttható a szakszervezet könyvtárosa lett, a harcos ellenzék élére állt. A húszas évek közepén már a Kommunisták Magyarországi Pártja legáldozatkészebb s legfáradhatatla­nabb vezetőinek egyike volt. Tagja lett a Magyarországi Szocialista Munkáspárt megalakítását előkészítő bizottságának, később ő irányította a párt vidéki szervező munkáját. Részt vett a KMP bécsi, újjáalakító kong­resszusán, ahol Kun Béla, Landler Jenő, Alpári Gyula oldalán a Köz­ponti Bizottság tagjává választották. Egy hónappal később, 1925. szeptem­berében sok társával együtt Buda­pesten letartóztatták. A BÍRÓSÁG budapesti tárgyaló­­termében 1925. november 4-én zaj­lott le Gőgös Ignác egyik legnagyobb összecsapása az ellenséggel. A bíró­ság elnöke, hogy megalázza, szerette volna őt olyan tudatlan falusi em­bernek beállítani, aki csak jóhiszemű áldozatként keveredett az ügybe. Nem kis meglepetést keltett Gőgös válasza: — Kiállok én azért az igaz­ságért nyíltan is, bárhol bárki elé — mondta. Éles, világos logikával ki­fejtette, hogy az emberiség, az igaz­ság eszményeit azok csúfolják meg, akik a föld alá szorítják, elnyomják, üldözik azt az osztályt, amely életkö­rülményei megjavításáért, jogaiért küzd. Gőgös Ignácot a bíróság három és fél évi fegyházra ítélte. Kötelességé­nek érezte, hogy a rácsok mögött is védelmezze, tisztán és sértetlenül őrizze osztályönérzetét, büszkeségét. Ez az eltökéltség több alkalommal konfliktust robbantott fel közte és a börtönhatóságok képviselői között. Napokra, hetekre sötétzárkába csuk­ták, bilincsbe verték, koplaltatták. Az egyik ilyen fegyelmi büntetés al­kalmával a nyirkos pincében tüdő­­gyulladást­­kapott. A börtönorvos, aki gyűlölte a kommunistákat, lel­kiisme­­retlenül kezelte. 1929. májusában magas lázzal, halálos betegen vitték a szabadult Gőgös Ignácot haza, szülőfalujába, és ott augusztusban meghalt. Rokonainak, tisztelőinek és barátainak kis csoportját szuronyos csendőrök kísérték a tamási teme­tőbe. HA ÉLNE, május 22-én lenne het­venöt esztendős. Nevét a magyar munkásmozgalom kiemelkedő harco­sainak panteonjában márványba vés­ték, a fővárosban és vidéken utcákat, tereket, intézményeket, iskolákat és könyvtárakat neveztek el róla. Népünk történelme Gőgös Ignácot azok közt tartja számon, akik az el­múlt századok szabadságharcosainak utódaiként, a tőkés, földesúri világ­ban életüket nem kímélve kiálltak, nagyszerű küzdelmet folytattak a szegények, a kisemmizettek igazsá­gáért, felemeléséért. VADÁSZ FERENC A vádlottak padján Gőgös Ignác (1893—1929)

Next