Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1969-10-01 / 40. szám

+ n­aMM a mMdm Beszélgetés Nógrádi Sándorral Ezerkilencszáznegyvennégy őszén repülőgép siklott az Alacsony-Tátra erdőségei fölé, majd a három tölgy­nél leereszkedett. A gépből egymás után ugrottak földre az utasok. Az akció pillanatok alatt be is feje­ződött. A náci csapatok hadműveleti naplói említést sem tesznek róla; senki nem vette észre, hogy par­tizánkülönítmény érkezett. A parancsnok szemügyre vette beosztottjait, azután azonnal továbbindultak. Fontos partizántörvény, mielőbb elhagyni a földet­­érés színhelyét. Ez a csorbírt különösen sok borsot tört a német megszállók és magyar csatlósaik orra alá. A csoport nevét parancsnokáról kapta. A parancsnok, az akkor 50 esztendős — ám fény­képe tanúsága szerint harmincötnek is alig tűnő — Nógrádi Sándor volt. A budai lakás kitárt ab­lakán hideg pászmákban árad a friss, őszi levegő. Karosszékében kényelme­sen hátra dőlve, kék sze­mében az emlékezés fé­nyeivel ott ül Nógrádi Sándor nyugalmazott ve­zérezredes, a negyedszáza­da volt partizánparancs­nok. Tőle, a legilletéke­sebbtől kaphat az újság­író választ, mindazokra a kérdésekre, amelyek min­dig is, ha partizánharcok­ról hallott, foglalkoztat­ták. Mindjárt az első: ho­gyan és miképpen lett va­lakiből partizán.­­ Abban az időben mindenki, aki a hazája sorsáért felelősséget ér­zett, s aki saját emberi boldogságát sem tudta a fasizmus körülményei kö­zött elképzelni, harcolni akart. Szinte elképzelhe­tetlen tömegben jelentkez­tek a hadifogolytáborok magyar lakói is a fegyve­res harcra. Sokat közülük egyszerűen a nácik iránti gyűlölet vezetett, másokat „személyes” indokok küld­tek a vonalba. Soha nem feledem például Bársony Máté tizedest. Amikor hoz­zánk csatlakozott, persze, hogy kikérdeztem, ki ő, miért jönne. „Mert a né­metek megölték a bátyá­mat” — mondta, úgy érezte — és sokan voltak ilyenek —, személyesen kell megbosszulnia a náci gonosztetteket Vagy pél­dául ... Tánya Szamszo­­nyenko, ukrajnai orvostan­hallgató, alig húsz-huszon­egy éves lányka. A pa­rancsnok ajánlotta, vi­gyem el, pompás rádióst találok benne. Én féltem, huszonegy éves leány, ott pedig a partizánok, meg­annyi férfi, fiatalok is, erőteljesek is, az életüket napról napra kockára ve­tik. . . Odamentem hozzá, éppen a lengyelországi partizánegységtől hozták hozzánk. Kérdeztem, ve­lünk tartana-e. Habozás nélkül igennel válaszolt. Miért tette? Mert számára elképzelhetetlen volt „bé­késen” élni, amíg a fa­sizmust nem győztük le. Velünk volt végig, nagy harcok és gyötrő menete­lések idején. A győzelem után hazatért, ma Lvov­ban orvos. Hogyan és miért lettek partizánok? ... Ve­lünk volt José Sandoval, a Spanyol Köztársaság egykori harcosa. Nála me­részebb, bátrabb katoná­val talán sohasem talál­koztam. Képzelje el, egy ízben, amikor kimerült a rádióadónk telepe, és mi zseblámpaelemekből akar­tunk áramforrást előállí­tani, náci egyenruhában hatodmagával behatolt egy német helyőrség körleté­be, az ügyeletes tiszttel kiszedette a német tiszt­­helyettesek zseblámpáiké­ az elemeket, hátizsákjaik­ba csomagolták és maguk­kal hozták azokat. És mindezt puskalövés nél­kül. Ilyen ember volt... , vajon miért jött kö­zénk? Mert úgy érezte, a hazájáért harcol itt, ná­lunk, Magyarországon is. Velünk jött. Ugyanazért, amiért a magyar gyári munkás vagy parasztem­ber vagy orvos. Mert az igazi emberek tudják, a harcot mindenkinek magá­nak kell megvívnia, ön­magáért és mindenkiért egyben... Fényképek fekszenek az asztalon. Az egyik csoport­képről élők és azóta hol­tak is néznek reánk. Mit érzett a parancsnok, ami­kor harcba vezényelte csa­patát? — Bizony, a partizán­harc közben sokszor kell ilyen utasítást kiadni... Az ember keresi a legki­sebb véráldozattal járó megoldást, hiszen tudja, emberei élni akarnak, ha­zajutni, családi körbe ér­kezni, szabadon élni. De a fontolgatásnak is határt szab a feladat, s egy idő után cselekedni kell, kel­lett. Emlékszem Ipolytar­­nóc közelében kellett a fo­lyón átkelnünk... A fel­derítők újra és ismét vé­gigvizsgálták a környező hidakat, de mindenütt né­metek és németek ... Úgy tűnt, harc nélkül nem si­kerül a feladatot végre­hajtani. Már éppen kiad­tam volna az indulási pa­rancsot, amikor a törzspa­rancsnokom azt kérte, vár­jak még néhány órát, ő még egyszer felderítést vé­gez. Szerencse kísérte, ta­lált egy hidat, amelyet a németek nem őriztek, csak kétpercenként géppuská­val végigpásztázták. Aki abban a kétperces időközt követő pillanatban a hí­don volt, meghalt! Mi veszteség nélkül keltünk át. Ugye érzékeli, jó né­hány harcos köszönheti életét a törzsparancsno­komnak. Persze ... csak néha akadt olyan feladat, ame­lyet így is végre lehetett hajtani. De az esetek több­ségében bizony ... erre nem volt mód. Fegyverrel a kézben harcolni kellett, a fegyverdörgés elnémul­­tával számba venni a se­besülteket és a holtakat. Ilyenkor magunkba mé­­lyedve álltunk a sírok kö­rül, és elbúcsúztunk azok­tól, akik vérüket áldozták a hazánk szabadságáért. Magyarok, szlovákok, oro­szok, ukránok, spanyolok álltak a sírok mellett, le­vett­e löveggel a kezükben. A nácik abban a hitben ringatták magukat: veszte­ségeink lefegyvereznek bennünket. De mint min­­ denben, ebben is téved­tek. + Csaták, menetelések, vasút-, híd-, útrobbantá­­sok, gyors lecsapások és még gyorsabb elvonulások — ez volt a partizánok ma már általánosan ismert harcmodora. Mi tehette a nép harcos fiait alkalmas­sá, képessé ilyen roppant fáradságos feladatok meg­oldására? — A patriotizmus. De ne egyszerűsítsük le ily­­ennyire a kérdést, mert itt nemcsak a partizánok ha­zaszeretetére gondolok, ha­nem a lakosságra is. Mert mi, partizánok feladatun­kat elvégezvén tova vo­nultunk, de a bennünket segítő emberek ott ma­radtak életük színterén, otthonaikban. És mégis, el nem lehet sorolni, hányan és milyen sokféleképpen segítettek bennünket. Meg­érkezésünket követően még az Alacsony-Tátrá­­ban, az egyik közeli köz­ség felől három ökröt te­relgetett két parasztem­ber. „A partizánoknak visszük” — mondták, ami­kor megállítottuk őket. Három ökröt, kérés nél­kül, csak hogy segítsenek. Tarján környékén voltunk, amikor Tőzsér Pali bácsi minden reggel huszonöt liter tejet hozott fel ne­künk, pedig mi tényleg nem szólítottuk fel őt er­re, hanem hozta, mert úgy érezte, hoznia, adnia kel­lett! Senk ritkán volt ugyan, de másban — í®.­ például még mézben sem — nem láttunk szükséget. A lakosság ezerszer meg­mutatta, kit érez magához közelállónak. Egyszer a német hadsereg egy rak­tárába kalauzoltak ben­nünket, ahol liptai túrót és lekvárt zsákmányol­tunk. Hejh, micsoda gyom­ruk volt az én partizán­fiaimnak : összekeverték a kettőt, úgy lakmároztak belőle. Emlékszem, Bár­sony Matyinak és Bander Gyulának nem volt téli­kabátja. Még az Alacsony- Tátrában történt, és sen­kinek eszébe nem jutott volna „önkiszolgálást” csapni. — Mi adott nekünk erőt? íme, ez. Éreztük, hogy ezrek és ezrek van­nak velünk, aggódnak ér­tünk, ha kell, rejtenek, ha kell, vezetnek, és ha kell, közénk állnak és fegyvert vesznek a kezükbe. Inter­nacionalizmus, és a haza, a szabadság szeretete — ez adott számunkra erőt. Éppen nagyon fáradtak voltunk — ez is a Tátrá­ban történt meg —, négy orosz ember keresett meg. Velünk akartak tartani. Eddig is partizánok vol­tak, csapatuk északra vo­nul, kivonják a harcból, ők még maradni akarnak, vegyem fel őket. Ez egy­szeriben feledtette fáradt­ságunkat. Losonc környé­kén jártunk, sovány, ko­pott gúnyájú, gyötrött ar­cú fiúcska jelentkezett ná­lam, Adamecz Ferkó, hogy ő partizán akar lenni. „Ugyan, fiam, gyerek vagy te még ...” De felágasko­dott, fegyver kell neki, harcolni akar. És velünk jött és harcolt. Lucsatin falunál nem volt híd, to­vább kellett délre vonul­nunk, s a parasztok éj­szaka valóságos hidat épí­tettek nekünk. Salgótarján környékén, ahogy megje­lentünk, katonák, civilek, munkások jöttek hozzánk, velünk akarnak küzde­ni... Ez adott számunkra erőt. Amikor a Szőnyi­­csoport bevetés előtt ál­lott, Novotni főhadnagy félrevont. „Mondja, elv­­társ ... mit szólnak majd a partizánokhoz a magya­rok? Ott nagyon hosszú időn át fasiszta rendszer volt. Kapunk tőlük segít­séget?” Akkor azt mond­tam neki, a magyar nép segíteni fog. Amikor már mi Tarján környékén harcoltunk, amikor sorba jöttek hoz­zánk a jelentkezők, akkor igazi boldogság töltött el. Hiszen mi, partizánok, a népért harcoltunk, és a nép — ahol tehette — részt vállalt magának a küzdelemből... BODROGI SÁNDOR A Nógrádi-csoport partizánjai (x-szel jelölve a parancsnok) Tánya — az egykori partizán-rádiós, ma orvos Lvovban Nógrádi Sándor — ma A Szőnyi-csoport bevetésre indul, a Nagy Földön Nógrádi Sándor búcsúz­tatja elvtársait Nógrádi Sándor vezérezredes, hosszú időn át a nép­hadsereg politikai főcsoportfőnöke — nyugalomba vonulása előtt...

Next