Lobogó, 1969. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1969-10-01 / 40. szám
+ naMM a mMdm Beszélgetés Nógrádi Sándorral Ezerkilencszáznegyvennégy őszén repülőgép siklott az Alacsony-Tátra erdőségei fölé, majd a három tölgynél leereszkedett. A gépből egymás után ugrottak földre az utasok. Az akció pillanatok alatt be is fejeződött. A náci csapatok hadműveleti naplói említést sem tesznek róla; senki nem vette észre, hogy partizánkülönítmény érkezett. A parancsnok szemügyre vette beosztottjait, azután azonnal továbbindultak. Fontos partizántörvény, mielőbb elhagyni a földetérés színhelyét. Ez a csorbírt különösen sok borsot tört a német megszállók és magyar csatlósaik orra alá. A csoport nevét parancsnokáról kapta. A parancsnok, az akkor 50 esztendős — ám fényképe tanúsága szerint harmincötnek is alig tűnő — Nógrádi Sándor volt. A budai lakás kitárt ablakán hideg pászmákban árad a friss, őszi levegő. Karosszékében kényelmesen hátra dőlve, kék szemében az emlékezés fényeivel ott ül Nógrádi Sándor nyugalmazott vezérezredes, a negyedszázada volt partizánparancsnok. Tőle, a legilletékesebbtől kaphat az újságíró választ, mindazokra a kérdésekre, amelyek mindig is, ha partizánharcokról hallott, foglalkoztatták. Mindjárt az első: hogyan és miképpen lett valakiből partizán. Abban az időben mindenki, aki a hazája sorsáért felelősséget érzett, s aki saját emberi boldogságát sem tudta a fasizmus körülményei között elképzelni, harcolni akart. Szinte elképzelhetetlen tömegben jelentkeztek a hadifogolytáborok magyar lakói is a fegyveres harcra. Sokat közülük egyszerűen a nácik iránti gyűlölet vezetett, másokat „személyes” indokok küldtek a vonalba. Soha nem feledem például Bársony Máté tizedest. Amikor hozzánk csatlakozott, persze, hogy kikérdeztem, ki ő, miért jönne. „Mert a németek megölték a bátyámat” — mondta, úgy érezte — és sokan voltak ilyenek —, személyesen kell megbosszulnia a náci gonosztetteket Vagy például ... Tánya Szamszonyenko, ukrajnai orvostanhallgató, alig húsz-huszonegy éves lányka. A parancsnok ajánlotta, vigyem el, pompás rádióst találok benne. Én féltem, huszonegy éves leány, ott pedig a partizánok, megannyi férfi, fiatalok is, erőteljesek is, az életüket napról napra kockára vetik. . . Odamentem hozzá, éppen a lengyelországi partizánegységtől hozták hozzánk. Kérdeztem, velünk tartana-e. Habozás nélkül igennel válaszolt. Miért tette? Mert számára elképzelhetetlen volt „békésen” élni, amíg a fasizmust nem győztük le. Velünk volt végig, nagy harcok és gyötrő menetelések idején. A győzelem után hazatért, ma Lvovban orvos. Hogyan és miért lettek partizánok? ... Velünk volt José Sandoval, a Spanyol Köztársaság egykori harcosa. Nála merészebb, bátrabb katonával talán sohasem találkoztam. Képzelje el, egy ízben, amikor kimerült a rádióadónk telepe, és mi zseblámpaelemekből akartunk áramforrást előállítani, náci egyenruhában hatodmagával behatolt egy német helyőrség körletébe, az ügyeletes tiszttel kiszedette a német tiszthelyettesek zseblámpáiké az elemeket, hátizsákjaikba csomagolták és magukkal hozták azokat. És mindezt puskalövés nélkül. Ilyen ember volt... , vajon miért jött közénk? Mert úgy érezte, a hazájáért harcol itt, nálunk, Magyarországon is. Velünk jött. Ugyanazért, amiért a magyar gyári munkás vagy parasztember vagy orvos. Mert az igazi emberek tudják, a harcot mindenkinek magának kell megvívnia, önmagáért és mindenkiért egyben... Fényképek fekszenek az asztalon. Az egyik csoportképről élők és azóta holtak is néznek reánk. Mit érzett a parancsnok, amikor harcba vezényelte csapatát? — Bizony, a partizánharc közben sokszor kell ilyen utasítást kiadni... Az ember keresi a legkisebb véráldozattal járó megoldást, hiszen tudja, emberei élni akarnak, hazajutni, családi körbe érkezni, szabadon élni. De a fontolgatásnak is határt szab a feladat, s egy idő után cselekedni kell, kellett. Emlékszem Ipolytarnóc közelében kellett a folyón átkelnünk... A felderítők újra és ismét végigvizsgálták a környező hidakat, de mindenütt németek és németek ... Úgy tűnt, harc nélkül nem sikerül a feladatot végrehajtani. Már éppen kiadtam volna az indulási parancsot, amikor a törzsparancsnokom azt kérte, várjak még néhány órát, ő még egyszer felderítést végez. Szerencse kísérte, talált egy hidat, amelyet a németek nem őriztek, csak kétpercenként géppuskával végigpásztázták. Aki abban a kétperces időközt követő pillanatban a hídon volt, meghalt! Mi veszteség nélkül keltünk át. Ugye érzékeli, jó néhány harcos köszönheti életét a törzsparancsnokomnak. Persze ... csak néha akadt olyan feladat, amelyet így is végre lehetett hajtani. De az esetek többségében bizony ... erre nem volt mód. Fegyverrel a kézben harcolni kellett, a fegyverdörgés elnémultával számba venni a sebesülteket és a holtakat. Ilyenkor magunkba mélyedve álltunk a sírok körül, és elbúcsúztunk azoktól, akik vérüket áldozták a hazánk szabadságáért. Magyarok, szlovákok, oroszok, ukránok, spanyolok álltak a sírok mellett, levette löveggel a kezükben. A nácik abban a hitben ringatták magukat: veszteségeink lefegyvereznek bennünket. De mint min denben, ebben is tévedtek. + Csaták, menetelések, vasút-, híd-, útrobbantások, gyors lecsapások és még gyorsabb elvonulások — ez volt a partizánok ma már általánosan ismert harcmodora. Mi tehette a nép harcos fiait alkalmassá, képessé ilyen roppant fáradságos feladatok megoldására? — A patriotizmus. De ne egyszerűsítsük le ilyennyire a kérdést, mert itt nemcsak a partizánok hazaszeretetére gondolok, hanem a lakosságra is. Mert mi, partizánok feladatunkat elvégezvén tova vonultunk, de a bennünket segítő emberek ott maradtak életük színterén, otthonaikban. És mégis, el nem lehet sorolni, hányan és milyen sokféleképpen segítettek bennünket. Megérkezésünket követően még az Alacsony-Tátrában, az egyik közeli község felől három ökröt terelgetett két parasztember. „A partizánoknak visszük” — mondták, amikor megállítottuk őket. Három ökröt, kérés nélkül, csak hogy segítsenek. Tarján környékén voltunk, amikor Tőzsér Pali bácsi minden reggel huszonöt liter tejet hozott fel nekünk, pedig mi tényleg nem szólítottuk fel őt erre, hanem hozta, mert úgy érezte, hoznia, adnia kellett! Senk ritkán volt ugyan, de másban — í®. például még mézben sem — nem láttunk szükséget. A lakosság ezerszer megmutatta, kit érez magához közelállónak. Egyszer a német hadsereg egy raktárába kalauzoltak bennünket, ahol liptai túrót és lekvárt zsákmányoltunk. Hejh, micsoda gyomruk volt az én partizánfiaimnak : összekeverték a kettőt, úgy lakmároztak belőle. Emlékszem, Bársony Matyinak és Bander Gyulának nem volt télikabátja. Még az Alacsony- Tátrában történt, és senkinek eszébe nem jutott volna „önkiszolgálást” csapni. — Mi adott nekünk erőt? íme, ez. Éreztük, hogy ezrek és ezrek vannak velünk, aggódnak értünk, ha kell, rejtenek, ha kell, vezetnek, és ha kell, közénk állnak és fegyvert vesznek a kezükbe. Internacionalizmus, és a haza, a szabadság szeretete — ez adott számunkra erőt. Éppen nagyon fáradtak voltunk — ez is a Tátrában történt meg —, négy orosz ember keresett meg. Velünk akartak tartani. Eddig is partizánok voltak, csapatuk északra vonul, kivonják a harcból, ők még maradni akarnak, vegyem fel őket. Ez egyszeriben feledtette fáradtságunkat. Losonc környékén jártunk, sovány, kopott gúnyájú, gyötrött arcú fiúcska jelentkezett nálam, Adamecz Ferkó, hogy ő partizán akar lenni. „Ugyan, fiam, gyerek vagy te még ...” De felágaskodott, fegyver kell neki, harcolni akar. És velünk jött és harcolt. Lucsatin falunál nem volt híd, tovább kellett délre vonulnunk, s a parasztok éjszaka valóságos hidat építettek nekünk. Salgótarján környékén, ahogy megjelentünk, katonák, civilek, munkások jöttek hozzánk, velünk akarnak küzdeni... Ez adott számunkra erőt. Amikor a Szőnyicsoport bevetés előtt állott, Novotni főhadnagy félrevont. „Mondja, elvtárs ... mit szólnak majd a partizánokhoz a magyarok? Ott nagyon hosszú időn át fasiszta rendszer volt. Kapunk tőlük segítséget?” Akkor azt mondtam neki, a magyar nép segíteni fog. Amikor már mi Tarján környékén harcoltunk, amikor sorba jöttek hozzánk a jelentkezők, akkor igazi boldogság töltött el. Hiszen mi, partizánok, a népért harcoltunk, és a nép — ahol tehette — részt vállalt magának a küzdelemből... BODROGI SÁNDOR A Nógrádi-csoport partizánjai (x-szel jelölve a parancsnok) Tánya — az egykori partizán-rádiós, ma orvos Lvovban Nógrádi Sándor — ma A Szőnyi-csoport bevetésre indul, a Nagy Földön Nógrádi Sándor búcsúztatja elvtársait Nógrádi Sándor vezérezredes, hosszú időn át a néphadsereg politikai főcsoportfőnöke — nyugalomba vonulása előtt...