Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1970-09-16 / 38. szám
3. Airton, a vadember A brazil futball ma ismét a csúcson van. Hét éve is ott volt, amikor Brazíliában jártam. A főiskolás sportolók nagy versenyének, az Universiadenak Porto Alegre, a gauchók fővárosa volt a színhelye. Utazásom előtt elhatároztam, hogy megpróbálok egy kicsit körülnézni a brazil futballban. Tervemet valóra is váltottam. Voltam bajnoki és barátságos mérkőzéseken, beszéltem vezetőkkel, edzőkkel és játékosokkal. Petével és Garrinchával ugyan nem találkoztam, akkor éppen nem tartózkodtak Brazíliában, mégis nagyon sok érdekes dolgot láttam. A legérdekesebb élményeim egyike megismerkedésem volt — Airtonnal. A Gremio Stadionban Rio Grande do Sul állam labdarúgó-bajnokságáért vívták a Gremio— Farroupilha mérkőzést. Ezen a találkozón láttam először Airtont, a Gremio akkori középhátvédjét. Hamar feltűnt a magas, karcsú, rendkívül harmonikus mozgású játékos. Egyik látványos szerelése megérdemelten kapott nagy tapsot. Az ellenfél nagyszerű helyzetben kitörő középcsatárát keresztezte le. Éppen akkor ért oda, amikor a csatár már lövésre lendítette a lábát. Azt vártam, hogy berobban a lövés útjába. Airton azonban ennél többet tett. Hosszú lábának könnyed mozdulata egy gondolattal megelőzte a csatárt. Elpöccintette előle a labdát, s aztán testével már fedezte is. Arra számítottam, hogy a következő mozdulattal hazaadja kapusának De nem, Airton sokkal rangosabb játékosnak tartja magát, semhogy ilyen olcsó megoldást válasszon. Csinált egy testeseit balra, aztán kifordult jobbra, s máris körülbelül harminc méteres, hosszú átadással szöktette balszélre húzódott középcsatárát. A Gremio vezetői mesélték, hogy amikor legutóbb a Santos Porto Alegrében játszott, Airton szinte leradírozta a pályáról Petét. De hát akkor miért nem tagja a válogatottnak? Erre is megkaptam még azon a mérkőzésen a választ. Airton ugyanis kicsit könnyelmű, szereti dajkálni a labdát. Meg is lepte őt a Farroupilha egyik csatára, ellökte és elvette tőle a labdát. Majdnem gólt kapott a Gremio. Aritonnak nem tetszett az eset, s amikor a következő alkalommal ütközött ezzel a csatárral, bizony csúnyán elintézte. Akkorát lökött rajta a csípőjével, hogy az repült vagy három métert, és úgy hullott a földre, mint szárazra vetett béka. — Látja, ezért nem igazán nagy játékos Airton — jegyezte meg egyik informátorom. — Jobb futballista, mint bármelyik Santos-játékos, többször szóba került a válogatáskor is, de mindig kimaradt, mert nem tud uralkodni magán. Igazi vadember... Villa és autó Néhány nappal később ennek az Akrtonnak a lakására vitt el Walter Galvani, az egyik brazil újságíró kolléga azzal, hogy ismerkedjem meg egy átlagos brazil játékos körülményeivel. A Gremio stadion közelében, angol típusú, csinos kis villában lakott. Csengetésünkre koromfekete fiatalasszony nyitott ajtót. Kollégám közölte, hogy Airtont keressük. A sötét szépség eltűnt, és néhány perc múlva megjelent Airton. Nem mondhatnám, hogy túlságosan örült volna nekünk. Álmosan pislogott, nyilván délutáni álmából riasztottuk fel. Galvani így mutatott be: — Messziről jött vendég ... Ariton kicsit felélénkült, és bevezetett bennünket egy parányi fogadószobába. Amikor megtudta, hogy magyar vagyok, szélesen elmosolyodott: — Én is voltam Budapesten. Kitűnő pályán játszottunk, és jó futballisták voltak az ellenfeleink. Pöttömnyi kisgyerek gurult a szobába. Airton másfél éves kisfia. Szeretettel ölelte magához. Eszembe jutott, hogy azt mondták róla: „Airton igazi vadember ...” Így, közelről, egyáltalában nem látszott annak. Megkérdeztem, hogy futballistát nevel-e a fiából? Ariton szeretettel szorongatta a kölyök dundi karját. •S örülnék, ha jó futballista lenne, de nagyon csalódnék, ha csak futballista lenne. Nagyon egyszerű embernek látszott. Porto Alegrében született, egy városszéli fakalyibában. Iskolába nem járt, az utcán nőtt fel, igazi „moloque”, azaz utcagyerek volt. Olvasni is csak felnőtt korában tanult meg. Tizenegy éves korában kezdett futballozni, és tizenöt éves kora óta profi játékos. A Gremio számára egy magyar ember fedezte fel. — Zekeli — mondta. — Ő volt akkor a Gremio edzője. Nehezen derítettem ki, hogy egy Székely nevű magyar edzőről van szó, aki egy kiscsapatban látta meg Aritont. A Gremio egy ócska falelátóért vásárolta meg. Nem csinált rossz üzletet. A nyurga fiú a csapat erősségévé nőtte ki magát... Elmondta, hogy szeret Porto Alegrében élni. Legszívesebben külvárosi barátai között tölti az idejét. Nagyon sajnálja, hogy gyerekkorában nem tanult. Milyen jó lenne, ha valami szakmával rendelkezne. Terveiről faggattam. — A futballista pályafutása rövid — mondta. — Nálunk a legtöbb játékos harmincéves korában már öregnek számít. Nekem is már csak két-három évem van... Mi lesz azután Aritonnal? A „vadember” barátságosan búcsút int Antennaerdőben „Csipog” a tér az MHSZ Veszprém megyei székháza előtt. Rádióadók és vevők, komoly ábrázatú versenyzők, magasra tartott kezükben antennákkal. A versenyzők közül hatalmas tömeg, mindenki kiváncsi ezekre a technikai csodákkal felszerelt sportolókra, akik fülükön fejhallgatóval, látszólag a vakvilágba, valójában a rádióhullámok vezérletével, az adó felé tartanak. Kuriózum a közönség számára. Az MHSZ megyei székházában Csaba Gyula ezredes az MHSZ Országos Központ osztályvezetője a szocialista országok katonai attaséit tájékoztatja az MHSZ munkájáról. Az attasék diplomatikusan bólogatnak, de tekintetükön látni az elismerést. A tájékoztató után néhány kérdés is elhangzik. Például: megkaphatnák-e annak a rádióépítő-készletnek a dokumentációját, amit az imént bemutattak. A téren pedig a versenyzők „melegítenek”, készülékeiket próbálják. Az első benyomásunk: még soha nem indult ilyen fiatal versenyzőgárda komoly, nemzetközi rádiótechnikai versenyen, mint most. A csapattagok nagy része minden országból tinédzserkorú. Természetesen, itt vannak a tapasztalt, idősebb, sok versenyt megjárt rókavadászok is. Közülük az egyik, a magyar Mátrai István, aki 1967-ben, Csehszlovákiában nyert Esélyes? — Nem jósolok előre — mondja Mátrai István. — Minden lehetséges. Az tény, hogy előnyben vagyunk legnagyobb ellenfelünkkel, a szovjet csapattal szemben, mert ők sík terepen készültek, a veszprémi pálya pedig tele van emelkedőkkel. Kérdés, Kuzminék hogyan alkalmazkodnak majd az itteni körülményekhez. Kuzmin Vagyim régi ismerős. Huszonnégy éves, nős, elektromérnök, és három éve van az élvonalban. Két hónappal ezelőtt kislánya született, érthető, hogy bemelegítés közben is percenként megnézi a fényképét. — Én sem jósolok — mondja. — Mátrait és honfitársamat, Mihail Babint tartom legnagyobb ellenfelemnek. Természetesen, szeretnék az élcsoportban végezni, ha lehet, dobogón. Megszólal a hangosbemondó. — Kérjük a versenyzőket, fáradjanak az autóbuszokhoz. A bizottság ismerteti a versenypályát. Mátrai István és Kuzmin Vagyim együtt indul, beszélgetve. Talán jó tanácsokat adnak egymásnak, de a versenyen mindketten a másik előtt akarnak végezni. A versenyt végül Kuzmin Vagyim nyerte. MÓNUS MIKLÓS Kuzmin Vagyim A versenyt Kiss Lajos vezérőrnagy, az MHSZ főtitkára nyitotta meg