Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1970-07-01 / 27. szám

Szendrő várára nem il­lik Kölcsey Ferenc szo­morú-vágyódó sora: „Vár állott, most kőhalom...” A szendrői felsővárat nem jelzi egy téglafal sem, fű és bokor nőtte be a föld­del borított romokat. Az alsóvárból omladozó, pi­rosló téglafal maradt, s az őrtorony az egyedüli, amely haranglábként, hűen emlékeztet a vérzivataros századokra. Az ellentmon­dásos magyar történelem jelképe lehetne a vár le­rombolása. A bécsi hadi­tanács mondta ki, mégis II. Rákóczi Ferenc fejede­lem romboltatta le, Le­­maire francia mérnök szakszerű vezetésével, 1707 márciusában, mert elvesztette hadászati je­lentőségét. Hát érdemes — jelké­pesen szólva — leásni a múltba, és Szendrő törté­netében keresgélni? Nos, a betemetett múltat sem szabad feledni! Szendrő múltja nagyon mozgal­mas, a török időkben vég­vár volt, amely sosem ke­rült török kézre, óvni igyekezett a környéket a török rablóbetörésektől, rengeteg vért ontottak a benne lakó vitézek. De nemcsak végvár volt, ha­nem a Habsburg-király és az erdélyi fejedelmek közt megoszló magyarság üt­közőpontja, gyakran cse­rélt ilyen értelemben gaz­dát, így is történelmünk „hű tüköre”. ... A síkságot, a Bodva völgyét alacsonyan fedi a délelőtti pára, a község alig látszik, de a pára fe­lett megpillantom a me­redek dombot, amelyre a XVI. század első felében Bebek­­Ferenc várat épít­tetett. Jól választott, el­lenőrizni lehet onnan az egész környéket! Szemet is vetett rá Bécs, s hat évtized múlva sokáig né­met kapitányok kezén volt a vár. A lakossága azonban magyar volt a városi rangú helységnek, történetét magyar hőstet­tek jelzik. 1599-ben — mint a Szendrő című könyvecskében olvassuk — hajdúk csaptak le a vár alatt táborozó tatárokra, „az egész tatár tábor el­­fut a Eger felé előttük. 13 000 lovat nyerőnek tő­lük, a rabokat elszabadí­­ták, és sok prédát nyerő­nek”. De ezen amolyan német­ kapitány módra kellett osztozni, a kapi­tányé lett a fele, a másik pedig az életben maradt hajdúké. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem többször birto­kolta a várat, ez idő tájt volt főkapitánya Korláth István. Ritka eset, hogy várkapitányok diplomáciai képességeiről szól a kró­nika, ám Korláth István megérdemli az ilyen em­lékezést. Bocskai István és Bethlen Gábor egya­ránt alkalmazta követül a „magas portánál”, amikor annak jóindulatát kellett megnyerni. Korláth Ist­vánt Szendrőn temették el, fából ácsoltak — ak­kori szokás szerint — ká­polnát a sírja fölé, hogy felégethessék, ha ellenség szállná meg a várat. Nyo­ma sincs már a kápolná­nak, mint ahogy a sírról sem tud senki. A jeles kapitány fia, Ferenc, fog­ságba esett egy alkalom­mal, amikor a várbeliek megtámadták a török por­­tyázókat.­­ Kicsi volt a várőrség: néhány száz ember, még­sem maradtak tétlenek, amikor a környéket a „magas porta” csapatai pusztították ... Mindig túlerővel szálltak szembe, s ha sokszor vereséget is szenvedtek, erejüket meg­mutatva, elriasztották a törököt attól, hogy meg merje támadni a várat. 1659-ben a portyázók el­fogták és lenyakazták Bá­­rius András szendrői la­kos kocsiját. Hatvani And­rás, az akkori főkapitány, a magyar és német őrség­gel üldözőbe vette a tö­rököket. Kazincnál csapott össze velük, de vereséget szenvedett. Elesett Hatva­ni András, a törökök fe­jét vették, és Egerbe vit­ték. Családja 130 talléron ■f és egy török rabon vál­­­­totta vissza a fejét. A Habsburg-ellenes Wesselényi-féle összeskü­­vés is otthagyta nyomait Szendrő történetében. Wesselényi özvegye, Szé­­chy Mária, a hőskölte­ményben megénekelt „mu­rányi Vénusz”, 1668-ban Szendrőbe hívta össze az összeesküvők értekezletét — a mai plébánia épüle­tében volt a színhelye —, amelyen elhatározták, hogy Apafi Mihály erdé­lyi fejedelemmel szövet­kezve, megindítják a fel­kelést ... A vár Wesselé­nyi Ferenc birtoka volt, majd az összeesküvés egyik részvevőjének, Zrí­nyi Péternek zálogtulajdo­na lett. Az árulás után Bécs elkobozta azoknak a szendrői kisnemeseknek a birtokait, akik csatlakoz­tak az összeesküvéshez. 1683-ban Guadagni Sán­dor császári tiszt volt a vár főkapitánya. Ekkor tért haza a török elleni sikeres hadjáratból So­bieski János lengyel ki­rály. Guadagni, kíséreté­vel együtt, fejedelmi mó­don megvendégelte. A len­gyel király, három év múltán, hálából grófi rangra emelte. Csakhogy Guadagni elkapatta ma­gát, Szendrő történetében ő lett a „legzsarolóbb fő­kapitány”, a vármegye nyakába sózta katonáinak élelmezését, kénye-kedve szerint hajtotta munkába a lakosságot, ő is hozzá­járult a Habsburgok miat­ti elkeseredés hevítéséhez. A sors különös iróniája, hogy Guadagni mégis el­­magyarosodott. Magyar nőt vett feleségül, nevét Gvadányinak írta, unoká­ja pedig a magyar iroda­lomtörténet neves alakja, Gvadányi József, a Peles­­kei nótárius című verses elbeszélés jó humorú szer­zője. ... A felsővárat beteme­tő halmon gyerekek ját­szadoznak. Valami alagút­­féle helyen pompásan le­het bújócskázni. A Szend­­rőre vetődő turisták nem mennek fel a dombra, nincs, ami késztesse őket merengésre a múlton. Ki tudja, érdemes lenne-e valamit is feltárni a bete­metett romokból? Pénz kell hozzá? Igen! De sok helyütt van példa rá, hogy a helyi kezdeménye­zés és összefogás sok ré­giséget feltár. Szendrőn néha elég egy kapavágás, hogy történelmi ereklye kerüljön elő a föld alól. Addig is: megéri elláto­gatni Borsod megyének erre a harcoktól átitatott tájára. Már csak azért is, mert so­k szép műemléke van, a legkülönösebb a Festőház-múzeum, ez a ritka ipari műemlék, a hajdani­­ város életének beszédes tanúja. Körödi József Szendrő vára, 1664-ben (Lucas Georg Sidia metszete alapján) (Szlovák György rajza) GROFCSIK JÁNOS, aranydiplomás mérnök A gyermekkor, nyolcvanévesen, tá­volinak tűnik... Furcsa „vissza­menni” a 70—75 évvel ezelőtt átélt eseményekbe. Már csak fogalmak különbségével tudom érzékelni a tá­volságokat: petróleumlámpa, neoncső, lóvasút, holdutazás... Szinte az idő­alapoiban érzem magam. 1890-ben születtem, Pápán. Itt kezd­tem iskoláimat, majd tanulmányaimat Veszprémben folytattam. Apámat, aki a telekkönyvi hivatal tisztviselője volt, ide helyezték. A város utcáin akkor még petróleumlámpák világítottak. Ötödikes gimnazista koromban vezették be a villanyt. Addig lámpa mellett tanultam odahaza is ... A suliban a reál tantárgyakért ra­jongtam. Ásványtan- és kémiaszakos tanárom kedveltette meg velem a ké­miát. Órák előtt mindig én segítet­tem neki előkészíteni a szemléltető kellékeket... Később, ahogy a taná­rom szobájában láttam, odahaza, a mosókonyhában berendeztem magam­nak egy kis laboratóriumot. Mindig kotyvasztottam valamit, ha egy kis szabad időm volt. Ennek a kis boszorkánykonyhának köszönhettem sok mindent. A kísér­letek közben itt „kóstoltam bele” iga­zából a kémiába, a tudomány „ízébe”. Talán még ahhoz is hozzásegített ez a kis laboratórium, hogy évtizedekkel később, amikor Veszprémben egyetem létesült, az egyetem kerámia-profesz­­szora lehessek. Ez a kis „kotyvasztó­paradicsom’’ adta a gyakorlati jár­tasság kezdetét... A gyermekkorom, mondhatom némi túlzással így: a mai technika gyer­mekkora is volt... Tizennégy éves le­hettem, amikor Veszprémben megje­lent az első automobil. Nem bírt fel­kapaszkodni az utca emelkedőjén. Mi, gyerekek toltuk fel a magaslatra, hogy onnan tovább mehessen. A gimnázium hatodik osztályába jártam, amikor először mozgóképet láthattam... Az egész iskola, a gye­rekek, a tanári kar, a város vezetői, előkelőségei ott szorongtak a torna­teremben, a kifeszített vászon körül. Mindkét oldalról nézni lehetett... Hasonló, nagy esemény volt a szik­ratávíró. Világcsodának számított, nemcsak köztünk, gyerekek között, de a felnőttek körében is... Megforgat­tam a szikrainduktort (én segítettem a fizikatanárnak a kísérlet bemuta­tásakor), s a terem másik végében, minden vezeték nélkül, berregni kez­dett a kis készülék... Ennél nagyobb ámulatot csak az első repülőgép látványa keltett ben­nem. Hitetlenkedve néztem a madár­szerű alkotmányt, amint szemem lát­tára, emberrel a szárnyai közt, a ma­gasba emelkedik. Ezt Pesten láttam az apámmal. Rengeteg ember jött el megcsodálni a gépet. Ez az esemény még ma is feldereng bennem néha, amikor szuperszonikus repülőgépet látok száguldani az égen, vagy ha az űrhajózásról olvasok valamit... ... Veszprém papi város volt. Ez még a gyerekek játékát is megszab­ta... Gimnazista koromban jött di­vatba nálunk a foci. Az iskolában, a városban hatóságilag tilos volt a gyerekek számára a labdarúgás, „a goromba, nem emberhez illő játék". Ezért titokban játszottunk a bőrgolyó­val, a városon kívül, a füredi domb mögött... Nemcsak a foci, de a szórakozás is tilos volt nekünk, srácoknak. Amire a tanári kar kimondta a „nem”-et, az faktum lett. Hetedikes gimnazista lehettem, amikor egy színtársulattal Fedák Sári jött a városba, ahogy ma mondjuk: vendégszerepelni. Nő létére, akkor nadrágban jelent meg a színpadon. Veszprémben ez a látvány szokatlan volt, és úgy tűzbe hozta a város fiatalembereit, hogy előadás után a színésznőt hintóba ültették, úgy nadrágosan, és lovak helyett, ők maguk húzták a hintát végig a vá­roson ... Én, néhány barátommal, egy fa tetejéről, az ablakon át néztem az előadást. Az előadás végén mi is csatlakoztunk a menethez, toltuk a hintát. Másnap a tanári kar szinte nyomozókkal kerestette, kik voltak azok az elvetemült gimnazisták, akik részt vettek azon az erkölcstelen pa­rádén? ... Mi, nyolcan, akik ott vol­tunk, megesküdtünk, hogy nem árul­juk el egymást. Ha nem így cselek­szünk, erkölcstelen magatartásért ki­zárnak mindannyiunkat a gimnázium­ból... Érettségi előtt pályát választottunk, csak úgy magunk között. Amikor megmondtam, hogy vegyészmérnök szeretnék lenni, kinevettek. Azt kér­dezték: — Hol akarok dolgozni mint vegyészmérnök? ... 1908-at írtak ek­kor. Mi lehettem volna még más? Katonatiszt, pap vagy jogász? Ez a három választék volt. Huszonnégyen érettségiztünk, nyolcan papok, többen katonatisztek vagy jogászok akartak lenni. Ketten választottunk műszaki pályát. Az egyetemen is, 1912-ben, huszonhatan kaptunk mérnöki diplo­mát. Ezután csak mint iskolai tanár tudtam elhelyezkedni. Akkor nem vol­tak a gyárakban laboratóriumok. Egy-egy iskola tanárát bízták meg kísérletek elvégzésével. Először egy kénsavgyárral kerültem kapcsolatba így... Nyolcvan év, húsz hiányával egy évszázad... A technika ifjú óriás lett, én megöregedtem. De ugyanazzal a gyermeki kíváncsisággal várom pél­dául az új földalatti gyorsvasút el­készültét, mint hajdan a régiét... Jól emlékszem, amikor az első földalattit átadták, apámmal éppen akkor jár­tunk Pesten. Feljegyezte: SOMOSKŐI LAJOS

Next