Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)
1970-07-01 / 27. szám
Szendrő várára nem illik Kölcsey Ferenc szomorú-vágyódó sora: „Vár állott, most kőhalom...” A szendrői felsővárat nem jelzi egy téglafal sem, fű és bokor nőtte be a földdel borított romokat. Az alsóvárból omladozó, pirosló téglafal maradt, s az őrtorony az egyedüli, amely haranglábként, hűen emlékeztet a vérzivataros századokra. Az ellentmondásos magyar történelem jelképe lehetne a vár lerombolása. A bécsi haditanács mondta ki, mégis II. Rákóczi Ferenc fejedelem romboltatta le, Lemaire francia mérnök szakszerű vezetésével, 1707 márciusában, mert elvesztette hadászati jelentőségét. Hát érdemes — jelképesen szólva — leásni a múltba, és Szendrő történetében keresgélni? Nos, a betemetett múltat sem szabad feledni! Szendrő múltja nagyon mozgalmas, a török időkben végvár volt, amely sosem került török kézre, óvni igyekezett a környéket a török rablóbetörésektől, rengeteg vért ontottak a benne lakó vitézek. De nemcsak végvár volt, hanem a Habsburg-király és az erdélyi fejedelmek közt megoszló magyarság ütközőpontja, gyakran cserélt ilyen értelemben gazdát, így is történelmünk „hű tüköre”. ... A síkságot, a Bodva völgyét alacsonyan fedi a délelőtti pára, a község alig látszik, de a pára felett megpillantom a meredek dombot, amelyre a XVI. század első felében BebekFerenc várat építtetett. Jól választott, ellenőrizni lehet onnan az egész környéket! Szemet is vetett rá Bécs, s hat évtized múlva sokáig német kapitányok kezén volt a vár. A lakossága azonban magyar volt a városi rangú helységnek, történetét magyar hőstettek jelzik. 1599-ben — mint a Szendrő című könyvecskében olvassuk — hajdúk csaptak le a vár alatt táborozó tatárokra, „az egész tatár tábor elfut a Eger felé előttük. 13 000 lovat nyerőnek tőlük, a rabokat elszabadíták, és sok prédát nyerőnek”. De ezen amolyan német kapitány módra kellett osztozni, a kapitányé lett a fele, a másik pedig az életben maradt hajdúké. Bethlen Gábor erdélyi fejedelem többször birtokolta a várat, ez idő tájt volt főkapitánya Korláth István. Ritka eset, hogy várkapitányok diplomáciai képességeiről szól a krónika, ám Korláth István megérdemli az ilyen emlékezést. Bocskai István és Bethlen Gábor egyaránt alkalmazta követül a „magas portánál”, amikor annak jóindulatát kellett megnyerni. Korláth Istvánt Szendrőn temették el, fából ácsoltak — akkori szokás szerint — kápolnát a sírja fölé, hogy felégethessék, ha ellenség szállná meg a várat. Nyoma sincs már a kápolnának, mint ahogy a sírról sem tud senki. A jeles kapitány fia, Ferenc, fogságba esett egy alkalommal, amikor a várbeliek megtámadták a török portyázókat. Kicsi volt a várőrség: néhány száz ember, mégsem maradtak tétlenek, amikor a környéket a „magas porta” csapatai pusztították ... Mindig túlerővel szálltak szembe, s ha sokszor vereséget is szenvedtek, erejüket megmutatva, elriasztották a törököt attól, hogy meg merje támadni a várat. 1659-ben a portyázók elfogták és lenyakazták Bárius András szendrői lakos kocsiját. Hatvani András, az akkori főkapitány, a magyar és német őrséggel üldözőbe vette a törököket. Kazincnál csapott össze velük, de vereséget szenvedett. Elesett Hatvani András, a törökök fejét vették, és Egerbe vitték. Családja 130 talléron ■f és egy török rabon váltotta vissza a fejét. A Habsburg-ellenes Wesselényi-féle összesküvés is otthagyta nyomait Szendrő történetében. Wesselényi özvegye, Széchy Mária, a hőskölteményben megénekelt „murányi Vénusz”, 1668-ban Szendrőbe hívta össze az összeesküvők értekezletét — a mai plébánia épületében volt a színhelye —, amelyen elhatározták, hogy Apafi Mihály erdélyi fejedelemmel szövetkezve, megindítják a felkelést ... A vár Wesselényi Ferenc birtoka volt, majd az összeesküvés egyik részvevőjének, Zrínyi Péternek zálogtulajdona lett. Az árulás után Bécs elkobozta azoknak a szendrői kisnemeseknek a birtokait, akik csatlakoztak az összeesküvéshez. 1683-ban Guadagni Sándor császári tiszt volt a vár főkapitánya. Ekkor tért haza a török elleni sikeres hadjáratból Sobieski János lengyel király. Guadagni, kíséretével együtt, fejedelmi módon megvendégelte. A lengyel király, három év múltán, hálából grófi rangra emelte. Csakhogy Guadagni elkapatta magát, Szendrő történetében ő lett a „legzsarolóbb főkapitány”, a vármegye nyakába sózta katonáinak élelmezését, kénye-kedve szerint hajtotta munkába a lakosságot, ő is hozzájárult a Habsburgok miatti elkeseredés hevítéséhez. A sors különös iróniája, hogy Guadagni mégis elmagyarosodott. Magyar nőt vett feleségül, nevét Gvadányinak írta, unokája pedig a magyar irodalomtörténet neves alakja, Gvadányi József, a Peleskei nótárius című verses elbeszélés jó humorú szerzője. ... A felsővárat betemető halmon gyerekek játszadoznak. Valami alagútféle helyen pompásan lehet bújócskázni. A Szendrőre vetődő turisták nem mennek fel a dombra, nincs, ami késztesse őket merengésre a múlton. Ki tudja, érdemes lenne-e valamit is feltárni a betemetett romokból? Pénz kell hozzá? Igen! De sok helyütt van példa rá, hogy a helyi kezdeményezés és összefogás sok régiséget feltár. Szendrőn néha elég egy kapavágás, hogy történelmi ereklye kerüljön elő a föld alól. Addig is: megéri ellátogatni Borsod megyének erre a harcoktól átitatott tájára. Már csak azért is, mert sok szép műemléke van, a legkülönösebb a Festőház-múzeum, ez a ritka ipari műemlék, a hajdani város életének beszédes tanúja. Körödi József Szendrő vára, 1664-ben (Lucas Georg Sidia metszete alapján) (Szlovák György rajza) GROFCSIK JÁNOS, aranydiplomás mérnök A gyermekkor, nyolcvanévesen, távolinak tűnik... Furcsa „visszamenni” a 70—75 évvel ezelőtt átélt eseményekbe. Már csak fogalmak különbségével tudom érzékelni a távolságokat: petróleumlámpa, neoncső, lóvasút, holdutazás... Szinte az időalapoiban érzem magam. 1890-ben születtem, Pápán. Itt kezdtem iskoláimat, majd tanulmányaimat Veszprémben folytattam. Apámat, aki a telekkönyvi hivatal tisztviselője volt, ide helyezték. A város utcáin akkor még petróleumlámpák világítottak. Ötödikes gimnazista koromban vezették be a villanyt. Addig lámpa mellett tanultam odahaza is ... A suliban a reál tantárgyakért rajongtam. Ásványtan- és kémiaszakos tanárom kedveltette meg velem a kémiát. Órák előtt mindig én segítettem neki előkészíteni a szemléltető kellékeket... Később, ahogy a tanárom szobájában láttam, odahaza, a mosókonyhában berendeztem magamnak egy kis laboratóriumot. Mindig kotyvasztottam valamit, ha egy kis szabad időm volt. Ennek a kis boszorkánykonyhának köszönhettem sok mindent. A kísérletek közben itt „kóstoltam bele” igazából a kémiába, a tudomány „ízébe”. Talán még ahhoz is hozzásegített ez a kis laboratórium, hogy évtizedekkel később, amikor Veszprémben egyetem létesült, az egyetem kerámia-profeszszora lehessek. Ez a kis „kotyvasztóparadicsom’’ adta a gyakorlati jártasság kezdetét... A gyermekkorom, mondhatom némi túlzással így: a mai technika gyermekkora is volt... Tizennégy éves lehettem, amikor Veszprémben megjelent az első automobil. Nem bírt felkapaszkodni az utca emelkedőjén. Mi, gyerekek toltuk fel a magaslatra, hogy onnan tovább mehessen. A gimnázium hatodik osztályába jártam, amikor először mozgóképet láthattam... Az egész iskola, a gyerekek, a tanári kar, a város vezetői, előkelőségei ott szorongtak a tornateremben, a kifeszített vászon körül. Mindkét oldalról nézni lehetett... Hasonló, nagy esemény volt a szikratávíró. Világcsodának számított, nemcsak köztünk, gyerekek között, de a felnőttek körében is... Megforgattam a szikrainduktort (én segítettem a fizikatanárnak a kísérlet bemutatásakor), s a terem másik végében, minden vezeték nélkül, berregni kezdett a kis készülék... Ennél nagyobb ámulatot csak az első repülőgép látványa keltett bennem. Hitetlenkedve néztem a madárszerű alkotmányt, amint szemem láttára, emberrel a szárnyai közt, a magasba emelkedik. Ezt Pesten láttam az apámmal. Rengeteg ember jött el megcsodálni a gépet. Ez az esemény még ma is feldereng bennem néha, amikor szuperszonikus repülőgépet látok száguldani az égen, vagy ha az űrhajózásról olvasok valamit... ... Veszprém papi város volt. Ez még a gyerekek játékát is megszabta... Gimnazista koromban jött divatba nálunk a foci. Az iskolában, a városban hatóságilag tilos volt a gyerekek számára a labdarúgás, „a goromba, nem emberhez illő játék". Ezért titokban játszottunk a bőrgolyóval, a városon kívül, a füredi domb mögött... Nemcsak a foci, de a szórakozás is tilos volt nekünk, srácoknak. Amire a tanári kar kimondta a „nem”-et, az faktum lett. Hetedikes gimnazista lehettem, amikor egy színtársulattal Fedák Sári jött a városba, ahogy ma mondjuk: vendégszerepelni. Nő létére, akkor nadrágban jelent meg a színpadon. Veszprémben ez a látvány szokatlan volt, és úgy tűzbe hozta a város fiatalembereit, hogy előadás után a színésznőt hintóba ültették, úgy nadrágosan, és lovak helyett, ők maguk húzták a hintát végig a városon ... Én, néhány barátommal, egy fa tetejéről, az ablakon át néztem az előadást. Az előadás végén mi is csatlakoztunk a menethez, toltuk a hintát. Másnap a tanári kar szinte nyomozókkal kerestette, kik voltak azok az elvetemült gimnazisták, akik részt vettek azon az erkölcstelen parádén? ... Mi, nyolcan, akik ott voltunk, megesküdtünk, hogy nem áruljuk el egymást. Ha nem így cselekszünk, erkölcstelen magatartásért kizárnak mindannyiunkat a gimnáziumból... Érettségi előtt pályát választottunk, csak úgy magunk között. Amikor megmondtam, hogy vegyészmérnök szeretnék lenni, kinevettek. Azt kérdezték: — Hol akarok dolgozni mint vegyészmérnök? ... 1908-at írtak ekkor. Mi lehettem volna még más? Katonatiszt, pap vagy jogász? Ez a három választék volt. Huszonnégyen érettségiztünk, nyolcan papok, többen katonatisztek vagy jogászok akartak lenni. Ketten választottunk műszaki pályát. Az egyetemen is, 1912-ben, huszonhatan kaptunk mérnöki diplomát. Ezután csak mint iskolai tanár tudtam elhelyezkedni. Akkor nem voltak a gyárakban laboratóriumok. Egy-egy iskola tanárát bízták meg kísérletek elvégzésével. Először egy kénsavgyárral kerültem kapcsolatba így... Nyolcvan év, húsz hiányával egy évszázad... A technika ifjú óriás lett, én megöregedtem. De ugyanazzal a gyermeki kíváncsisággal várom például az új földalatti gyorsvasút elkészültét, mint hajdan a régiét... Jól emlékszem, amikor az első földalattit átadták, apámmal éppen akkor jártunk Pesten. Feljegyezte: SOMOSKŐI LAJOS