Lobogó, 1970. július-december (12. évfolyam, 27-53. szám)

1970-10-28 / 44. szám

HONISMERET ÉS HAZ­ASZERETET Korunk krónikásai Beszélgetés Liptai Ervin ezredessel — Tízéves a honismereti mozgalom. A haza megismerésére és megismer­tetésére irányuló törekvés azonban sokkal régebbi keletű. Idézhetjük en­nek bizonyítására a kétszázötven éve megjelent Notitia Hungariae-t, Bél Mátyás Magyarország ismerete című munkáját éppúgy, mint Tessedik Sá­muel leírását a magyar faluról, és több más alkotást, amely a haza meg­ismerését tűzte ki céljául. A jubileumi évben ült össze az or­szágos honismereti konferencia, amely az elmúlt tíz esztendő eredményeit és gondjait tette mérlegre, és sorba vette a jövő feladatait. A konferencián jelen volt és felszólalt Liptai Ervin ezredes, a Hadtörténelmi Intézet parancsnoka is. — A Művelődésügyi Minisztérium múzeumi főosztályának vezetőjeként ott lehettem a honismereti mozgalom „bölcsőjénél” — mondja —, segíthet­tem ezt a szép és nemes munkát a kezdeti időszakban. — Mi a honismereti mozgalom alap­vető hivatása? — tesszük fel az első kérdést — Igazi hivatása, hogy a tömegek­ben élő aktivitási és alkotási vágy ki­elégítésével és fejlesztésével az egész népet alkotó, cselekvő hazafiságra ne­velje. — Honismeret és hazafiság. Egy­máshoz közelálló fogalmak. — Igen. A szocialista hazaszeretet csakis a haza ismeretének talaján va­lósulhat meg. Minél jobban, teljeseb­ben megismerjük ezt az országot, amelyben élünk, dolgozunk, annál erő­sebbé válik a hazaszeretet érzése. A jó értelemben vett lokálpatriotizmus amúgy is természetes része az embe­rek érzésvilágának. A helyszeretet ér­ Dr. Ortudy Gyula akadémikus, az Or­szágos Minism­erti Bizottság elnöke, beszédet mond a konferencián rése azonban kiterjeszthető, a helye­sen irányított honismereti munka te­hát szinte önmagától vezethet el a helyszeretet élményének országossá tá­gulásához, s nyit utat az ösztönös ha­­zafiság szocialista hazafisággá fejlő­déséhez. — Hogyan ítéli meg a honismereti mozgalom tízesztendős fejlődését? — Egy évtizeddel ezelőtt az ország­ban csak néhány szakkör működött, néhány tucat taggal. Ma a könyvtá­rakban, iskolákban, társadalmi és tö­megszervezetekben, múzeumokban, csaknem 1400 honismereti szakkörben, klubban, több tízezer lelkes aktivis­tája van a mozgalomnak. Üzemi mun­kás, barázdált arcú, öreg parasztember éppúgy megtalálható közöttük, mint a diákok népes serege; a falusi tanító éppolyan lelkesen kutatja a haza múlt­ját, jelenét, mint a tudományos inté­zet munkatársa. Munkájuk is roppant szerteágazó: népmeséket, mondákat gyűjtenek, természetvédelemmel fog­lalkoznak az egyik megyében, műem­lékekkel a másikban; üzemek feltárat­lan történetét vetik papírra, a mun­kásmozgalom ismeretlen tényei után kutatnak, közöttünk élő veteránokkal beszélgetnek. Természetesen, ezek a munkák, monográfiák, krónikák ve­gyes értékűek, sokszor egyszerű ada­tok összefűzése, máskor tudományos értékű írások sora — hasznuk mégis óriási. Az ország múltját és jelenét ta­lálhatjuk bennük. Íróik, miközben fel­térképezik hazánk tájait és évszáza­dait, még jobban megismerik, megsze­retik e tájat, e hont —­a szocialista Magyarországot... K. Gy. Szép magyar táj.. A Sabika völgye a Bükkben Ipos Istvánnal és Pintér Györggyel a Képzőmű­vészeti Gimnáziumban találkoztam először. A magas, homályos tanteremben, zsúfolt padok között feszültség érződött, az éretlen tétovaságra rá­­kényszerített állásfoglalás gyötrelme. A növendékek­nek e beszélgetés előtt ugyanis levetítették Sipos és Pintér a harcoló Észak-Vietnam egy halászfalujában forgatott filmjét; most véleményekre, indulatokra vol­tak kíváncsiak, amelyeket a mű kiváltott vagy fel­kavart. És mivel e vélemények nehezen, sután fogal­mazódtak, csomó naiv kérdéssel lassítva egy tartalmas vita kibontakozását, Sipos — láthatóan megunva az egy helyben topogást — megbocsátható antidemokra­­tizmussal, sorra vette a padokban ülőket, keményen rákérdezett, véleményt kért a lapulóktól. „A társa­dalmi töltésedre vagyok kíváncsi” — mondta az egyik diáknak, aki a háborúval kapcsolatos vastag tudat­lanságát cinizmussal igyekezett leplezni. Ügyetlenül és ellenszenvesen. „Nem véletlen, hogy itt vagyok — fűzte hozzá Sipos —■, a ti rétegetek érzékeny, művészi terveiteknek feltétlenül mutatnia kell valamelyik irányba. Nem titkolom, keresek valamit, esetleg vala­kiket. Dolgozni szeretnék veletek.” Elég nyugtalanul ültem, így folyt a beszélgetés. Az utolsó padban voltam, meglepődve tapasztaltam, hogy ahogy közeledik felém a faggatás, én is nyugtalanná válok. „Nem mondok semmit — gondoltam —, bemu­tatkozom és kész!” De nem bírtam megállni. — Arisz­totelész jutott hirtelen eszembe — mondtam —, nem elsősorban a szakállad miatt, de ez a helyzet emlé­keztet egy legendás esetre, amikor a filozófus a rábí­zott ifjakat egy — képzeletbeli — nehéz helyzet elé állította, és azt kérdezte: fejtsék ki, hogyan viselked­nének ebben a kutyaszorítóban? Mindenki mondott valamit. Volt, aki egész haditervet vázolt fel. Csak egy növendék hallgatott, és a faggatásra ingerülten kifakadt: „Honnan tudjam én azt, amíg be nem kö­vetkezik ez a helyzet? Nem ismerem még magamat!” Ezt a növendéket mellesleg Alexandrosznak hívták. Ismertebb nevén Nagy Sándornak. Ez a helyzet némi­leg emlékeztet erre — fejeztem be. — Igen, ez a félelemérzet — mondta Sipos komo­lyan. És ekkor már bántam, hogy hozzászóltam. Sipos István és Pintér György a diplomamunkáju­kat — amelynek az ötlete a szófiai VIT örvénylésé­ben, a szolidaritás megnyiltakozásait szemlélve szüle­tett — azon a földön forgatták le, amelyet széltében­­hosszában kínpadra feszített a háború. A halászfalu, amelyben — Hanoiból indulva, terepjárón, gyalog, ka­tonai oszlopok porában, kompokon haladva, kunyhók­ban, a sötétség szorongásában éjszakázva — kikötöt­tek, az óceán partján feküdt, a demilitarizált övezettől száz kilométernyire. Akkor még folyt a légiháború, a bombázórajok, a lokátorrendszert kikerülve, alacsony­repülésben gyakran süvítettek el. Siposék egy kunyhót kaptak, és nekiláttak színes és fekete-fehér filmre venni, megragadni, a dokumentum tárgyilagosságával ábrázolni egy erőt, amelyet kifejeznek a barna, lapos arcokon fénylő verítékcseppek, a súlyosan áramló mozgás, a földeken, kórházakban, iskolákban és fron­tokon — a mozgás, ami ételt és lőszert termel, gyer­mekeket nevel, de amelyet mégis a szellem fejez ki legmélyebben. Az itt élő emberek fanatizmusa, egysze­rűsége és­ tiszta embersége. Még az úton történt: a folyót átszelő kompot hat kislány kezelte, és ezen a forró délelőttön nagy tömeg mellett egy egész légvédelmi osztály szorult össze a kikötőnél egy oszlopban, végtelenül sebezhetően. És a felderítés repülőket jelzett. Elviselhetetlen feszültség, szinte fizikai kín mart az emberekbe. A hat kislány egyszerre énekelni kezdett. Nem tudom, ki hallott már vietnami nőket énekelni. A madarak hajnali hangjaira emlékeztet, amikor még érintetlen és friss minden. A katonák arcára vésett kín olvadni látszott. El is tűnt. A két fiú forgatott a nedves, csillogó levegőben, a dzsungel homályában a csónakoknál, amelyet vállon cipeltek a görcsös, szívós fatörzshöz hasonló férfiak az óceán felé, nap mint nap, a zsákmány, az élet re­ményében. Primitív felszerelésük nem sok sikerrel kecsegtetett. A nap még fel sem kelt, fekete volt a víz, a növényzet, amikor már megindult a mozgal­masság, hangok rebbentek, ébredő gyerekek csipogtak. A fény máza szétkúszott, eleinte tétován, majd vadul fellobbanva vöröslött, és a földeken kezdetét vette a­­ szívós, fáradhatatlan mozgás. A két magyar fiú sehol nem kötött még ilyen mély, emberi kapcsolatokat, mint itt. Gazdag földön jártak, ahol buján tenyészett minden. A színek oly élénkek, szinte visszahőkölnek egymástól, a kis falu eseménytelenül élt, de minden­napi munkáját úgy végezte, hogy arról csak tisztelettel lehet szólni. Eddig még nem támadták. Egy délelőtt — apály volt — a dzsungel és az óceán között húzódó fehér homoksávon forgattak, amikor a két Phantom megjelent. Az egyik megbillent, félkört írt le. És zuhanni kezdett. A pilóta érdeklődését felkel­tette a fehér sávon mozgó két alak, lecsapott. A ho­mokon feküdve, bénultak- várták meg, amíg a gép üvöltve ismét felszökött a kékségbe. Gépágyúi azonban némák maradtak. Tisztán látták a pilóta arcát. Nem sokkal e félelmetes kaland után, egy éjszaka, amikor a világ elvesztette határozott körvonalait, és a dünnyögő, motozó, fáradhatatlan élet hallgatásba süppedt­­, felváltva dolgoztak a kamera megindítá­sán, egy bambuszrúdba rúdelemek sorozatát szerelték, mert az áramfejlesztő felr­ondta a szolgálatot. Éjfél felé hallották meg a Három gépet. Alacsony repülésben támadtak. Valahol fehéren felszökött a dzsungel, s a pillanatnyi világosságban remegő, pókszerű árnyak rohantak szét. Zuhogni kezdtek a bombák. Hanoiban már hallottak a golyós bombákról. Most a dörejekkel, sírással, sikolyokkal szétszakított sötétben és a rávir­radó hajnalban láthatták a hatását is. Többen búcsúztak el az élettől azon az éjszakán. Ha úgy érzem, a hétköznapok szürkesége befön, a körforgás elviselhetetlen eseménytelensége feszíteni kezd, gyakran eszembe jut a két fiatal filmes. Ilyen­kor elszégyellem magam, pontosan úgy, ahogy első találkozásunkkor a Képzőművészeti Gimnáziumban. — Volt egy telefon a főiskola közelében, amit egy női hajcsattal üzemeltetni lehetett — mesélte Sipos, másik találkozásunkkor. Ha ez nincs, talán nem jutunk ki. Irdatlan küzdelem volt, amíg útra kelhet­tünk. Már „kafkai" komplexumaink voltak. Végül mellénk állt valaki. A vállalkozásra kell gondolnom, a vállalkozó harci­­szellemre, őszinteségre, a rosszul való szembeszegülés szellemére, amely a két fiúban megvan. Amelyet má­sokban is keresnek, hogy munkáikban megfogják, ha­tóvá tegyék az erőt. Nem tudhatom, hogy az, amit a világ sikernek ne­vez, melléjük szegődik-e? Kitartanak-e, és főleg lesz-e szerencséjük? De őszintén kívánom nekik. B. Sz. Pintér György Fiatal filmesek Síkos István

Next