Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-05 / 18. szám

Bartók szellemében ZENÉSZ-palánták 11­71 . Bartók-év. Magyarország és a világ a zeneszerző-zsenire emlékezik. IH/I Az ünnepi alkalomból látogattunk el a nevét viselő (1840-ben alakult) Nagymező utcai zeneművészeti szakiskolába, amelynek padjaiból kiváló művészek és pedagógusok egész sora került ki. A folyosón levő tablóképeken Házy Erzsébet, Moldován Stefánia, Eötvös Péter, Kocsis Albert és mások fiatal­kori arcképe található. 153 zenetanár oktatja — Bartók szellemében — a lányokat, fiúkat. Hatszáz tanuló „koptatja’” a padokat, sok-sok zeneszerető fiatal, a jövő Kocsis Albertjei, Moldován Stefániái. Közülük választottunk ki néhány „zenészpalántát”, vágyam, de a zenei tudás is hasznomra lesz majd. Ha pedig nem vesznek fel a Színművészetire, akkor a Nemzeti Színházba megyek, stúdiósnak. A Nemzetiben már „törzstag”, játszik a Mózesben, Az ember tragédiájában, a Mindent a kertbe című Albee-drámában és a Stuart Máriában. Művészideálja felől kérdezem. Stílszerűen, kettő is van: egy színész és egy gitárművész: Sinkovits Imre és Szendrei Karper László. Kemény Krisztina is zenészcsaládból származik. Édesapja a kecskeméti Fil­harmonikusok karmestere, édesanyja szólamvezető, az Állami Hangversenyzene­karban. Miért választotta a sok hangszer közül éppen a csellót? — „Családi” okból — mondja —, szükség volt az otthoni kvartettben egy csellistára. — Ugyanis minden vasárnap összeülnek (egy ismerősük a negyedik zenész) és Haydnt, Mozartot, Bee­thovent muzsikálnak. Édesapja egyébként nemcsak kamarapartnere, hanem a ta­nára is, lévén, hogy itt tanít kamarazenét, a Bartók Béla Szakiskolában. — Ebből a tárgyból még komolyabban készülök, mint a többiből — mosolyog Krisztina —, elvégre mégsem kaphatok egy „fát” éppen aputól... A Bösendorfer zongoránál egy, hajviselete után az ifjú f­isztre emlékeztető fiatalember ül. Kemény Gábor a neve. — Négyéves koromban kezdtem tangóharmonikázni, anyám kívánságára — mondja —, s egy év múlva áttértem a zongorára. Nem szívesen gyakoroltam akkoriban, a fülemnél fogva kellett odahúzni. Aztán megszeretten a hangszert, újabb és újabb szépségeket fedeztem fel benne, és elkezdtem saját „műveket” is komponálni. A zeneszerzés iránti vágy egyre jobban erősödött benne, s jövőre szeretne felvételizni a Zeneművészeti Főiskolára a zeneszerzésből. Hobbyja a bélyeggyűjtés, szereti a beat-zenét is. Zongorista ideálja Richter. A zeneszerzők közül a modernek és Liszt állnak közel hozzá. * * * • Harmatos Gabriella gyönyörű hangszert választott: a hárfát. Harmadikos gim­nazista, szőke, hosszú hajú lány, illik hozzá a kecses vonalú hangszer. A zene szeretete nála — mint oly sok fiatalnál ebben az iskolában — családi vonás. — Édesapám a Fővárosi Operettszínház zenekarában játszik — mondja —, édesanyám zongorázik, öcsém az ütős hangszerek szerelmese. — Milyen tervei vannak? — Énektanár szeretnék lenni, s jó lenne egy zenekarban hárfázni. Az egyik teremben a rádióból jól ismert hang és a színpadról ismert arc fogad: Zeitler Zoli. Alaposan megnyúlt, a gyerek­színészből „kamasz-színész” lett. Kezében gitár, klasszikus zenét játszik. — A negyedik gimnáziumot végzem, s már beadtam a jelentkezésemet a Szín­­művészeti Főiskolára. — Akkor hát mi leszel: zenész vagy színész? — Színész-zenész — oldja meg a gordiusi csomót. — A színpad a legfőbb Tanár és tanítványa: Pap Ildikó a hegedűórán­ak Színész és gitáros­­ — Zeitler Zoli A zene bűvöletében (Kemény Krisztina) Illik hozzá a kecses vonó hangszer­e (Harmatos­ Gabriella) Ij KÁRPÁTI GYÖRGY (szöveg) és SZÉKELY TAMÁS (kép) riportja Gyakorolnak a „rezesek” F­ilótás László tavaly, a könnyűbúvár országos bajnokság előtt majdnem abbahagyta a ver­­■­senyzést. Elkeseredve, kissé talán túl ború­­­látóan is fontolgatta: mit tegyen? — Huszonkét éves vagy — mondták neki akkor —, nincs értelme, hogy szögre akaszd a légzőkészüléket. — Eh — legyintett bosszúsan —, öt éve vagyok tagja­­ az MHSZ pécsi Petőfi-víziklubjának. Ott vagyok min­­­­den edzésen, igyekszem, és mégsem sikerül semmi. — Dehogynem — vetettek ellent —, talán a legte­­­­hetségesebb vagy a fiatalok között. Mindenki azt mondja, hogy képes vagy nagy eredményre. — Igen, tehetségesnek tartanak, csak sajnos, én nem­­ hiszek benne. Hát lehet az, hogy egy tehetség minden­­ komolyabb versenyen lemarad? Nem az edzésidőket,­­ hanem a bajnokság eredményeit jegyzik. S nekem ed­­­­dig semmi feljegyezni valóm nem akadt. — Ideges vagy, túlságosan is akarsz. Ez a sportolók­­ legnagyobb betegsége. De senkinél sem tart örökké. Filótás László hallgatott a többiekre, elindult az­­ országos bajnokságon. S az eredményhirdetéskor bol­­­­dogan sóhajtott fel: „Végre, sikerült!” Két érmet tar­tott a kezében, ■a tájékozódási búvárúszásban aranyat, s a 400 méteres légzőkészülékes búvárúszásban bronzot­­ szerzett. — Ó, te életformáló siker! A legjobbkor jöttél. De azóta, mintha ismét zavar támadt volna „Filó” I lelkesedésében. Talán egy újabb pesszimista hullám­­ kapta el a versenyzőt? Erről beszélgettünk Pécsett, a Pannónia Szálloda ét­­­termében, két pohár narancsital társaságában. — Nem rosszmájúskodni akarok — bocsátottam­­ előre —, de megkérdezem: ismét abba akarod hagyni­­ a versenyzést? Megdöbbentette a kérdés. — Ki mond ilyet? Eszembe se jutott a visszavonulás,­­ sőt, szeretnék előrelépni. — És van rá mód? — Hát, el tudnék képzelni magamnak jobb körülmé­nyeket is. — Az edzéslehetőségekben vagy a magánéletedben? — Is-is. — Nézzük talán először, mi a panasza a versenyző­nek? — A szokásos pécsi dolgokat mondhatom: csak egy fedett uszodája van a városnak, így oda télen a könnyűbúvárok hetenként mindössze kétszer férnek be, egy-egy órára. Ez csak arra elég, hogy ne rozsdá­sodjanak be az izmaim, de arra már nem, hogy erősöd­jek. Az alapozó időszakban feltétlenül többet kellene úszni. — Egyéb? — Tíj tájolóval kezdek az idén, szeretném, ha a bajnokságon már tökéletesen tudnám kezelni. Valószí­nűleg nem sikerül. Éppen ezért nem tűztem ki magam elé, hogy megvédem a tavalyi bajnoki címemet, de az első tíz közé mindenképpen szeretnék beférni. — A méterre menő versenyszámokban mi a terved? — Tavaly Barcelonában, az Európa-bajnokságon szereztem egy új uszonyt. Kipróbáltam, 22,6 másod­percre sikerült vele a 40 méter. Szeretnék ugyanennyit úszni vele itthon is. — Térjünk át... — A magánemberre? Jó. Természetesen, a kettőt nem lehet elválasztani egymástól. A magánügyeimet úgy irányítom, hogy ne ártsak vele versenyzői pálya­futásomnak. Illetve, irányítom, ha lehet. — S mikor nem lehet? — Most például, ha nem is lehetetlen, de nehéz. Munkahelyemen, egy építőipari ktsz-nél már nem jó szemmel nézik, hogy munka helyett sokszor verse­nyekre járok. Pedig szeretek ott dolgozni. Jó baráti társaság van ott együtt, és viszonylag jó a fizetés. Vil­lanyszerelő vagyok, rengeteg vidéki munkánk van. Nem mindegy, hogy kikkel megyek ki a „prérire”. A pénz pedig­ az átlag több mint háromezer forint. Más­hol ennyit nem tudnak adni. De mindenképpen azon leszek, hogy a sportolást össze tudjam egyeztetni a munkával. — Miért szereted ennyire a sportágadat? — Nem is tudom. Így van. Nekem természetes. MÓNUS MIKLÓS FILÓTÁS LÁSZLÓ

Next