Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
Magyari Pál ezredes, a katonai kommentátora írja AZ INDIAI-ÓCEAN stratégiailag igen fontos térsége a közelmúlt eseményei kapcsán — mint az olvasóim előtt is ismert — a nemzetközi figyelem középpontjába került. A térségben egyidőben két polgárháború is folyik. Az egyik Kelet-Pakisztánban, a másik Ceylonban. A ceyloni események hátterében a nemzeti burzsoázia erői állnak, és az okok elemzésénél kicsit a múltba kell visszanyúlnunk. Ceylon, amely 1948 februárjában nyerte el formális függetlenségét, ma is a brit nemzetközösség tagja. A függetlenség elnyerése óta sem volt képes kilábalni belső gazdasági bajaiból, és ezt elsősorban azoknak a jobboldali, reakciós kormányzatoknak köszönhette, amelyek a gyarmati uralom alatt megszokott középkori állapotokat igyekeztek konzerválni a hazánk területénél mintegy egyharmaddal kisebb, de hasonló lélekszámú szigetországban. Ceylonban a tamil— szingaléz (mindkettő indiai eredetű népcsoport) nemzetiségi ellentétek is további súlyos gondokat okoznak. Ennek tudható be, hogy az imperialistabarát tőkés körök pártjai, így elsősorban az Egyesült Nemzeti Párt éppen ezen ellentéteket kihasználva tudta mindeddig úgy manipulálni a közvéleményt, hogy a haladó programmal fellépő kormányokat előbb-utóbb kiszorították a hatalomból. A gyarmati sorból való felszabadulás után 1956-ig ilyen ihletésű kormány vitte az ország ügyeit. Ekkor következett be az első fordulat. Bandaranaike, a haladó szellemű miniszterelnök, aki 1959. szeptember 26-án gyilkosság áldozata lett, kormányzásának három éve alatt komoly eredményeket ért el az ország kapcsolatainak bővítésében, így a Szovjetunióhoz fűződő gazdasági, politikai viszony javításában. Ugyanerre az időszakra esik az angol támaszpontok fokozott ütemű felszámolása is. Az angolok 1957-ben, egy 1956-os egyezmény alapján, átadni kényszerültek a Triconmaelec tengerészeti és a Katumayoke légi támaszpontokat. A TÉRSÉG KATONAI JELENTŐSÉGÉBŐL következik, hogy a Szovjetunió köré kiépített imperialista támaszpontrendszer ezzel jelentősen meggyengült. Ez magával hozta az Egye-sült Államok fokozott érdeklődését a ceyloni belső átalakulás iránt,, és a CIA aktív tevékenységbe kezdett a szigetországban. Bandaranaike miniszterelnök félreállítása — mint a tények bizonyították — az USA-nak legalább annyira érdekében állt, mint Angliának vagy a ceyloni belső reakciónak. A ceyloni tömegek felháborodása és a Bandaranaike iránti nagy rokonszenv annak idején áthúzta az imperialista körök számításait. Nem a jobboldal, folytatója lett a miniszterelnök az 1960-as választások után. Az Egyesült Nemzeti Párt vezette belső reakció már 1960-ban, majd 1962- ben, katonai összeesküvést szítva, kísérletet tett Bandaranaike asszony kormányának megbuktatására. Manővereik kudarca után, 1965-ben érik be számukra a gyümölcs, amikor a nemzetiségi ellentéteket kihasználva, a tamil többség támogatásával, megkaparintották a hatalmat. 1965 és 70 között a reakciós kormány „áldásos” működése révén az ország szinte teljes gazdasági csődbe jutott. Az ésszerűtlen gazdaságpolitika miatt Ceylon eladósodott, ugyanakkor — mint azt Wickremasinghe, a Ceyloni KP nemrég hazánkban járt elnöke, a Népszabadságnak adott nyilatkozatában kifejtette — a reakciós kormányzat indokolatlanul felduzzasztotta a gyárak, hivatalok és egyéb intézmények improduktív munkaerejét, hogy ezzel a középértelmiséget megnyerje a maga számára. Tavaly májusban, amikor az Egyesült Baloldali Front győzött a választásokon, és ismét Bandaranaike aszszony lett a miniszterelnök, a haladó kormány, az ország gazdasági talpraállítása érdekében, számos intézkedésre kényszerült. A hivatalnokok létszámának redukálásával és más reformokkal a fizetési mérleg deficitjének csökkentésére törekedett. Meghirdette az államosítási programot, és ezzel a jobboldal dühödt támadásainak céltáblájává vált. AZ ELLENFORRADALMI LÁZADÁS, a fenti okokat nézve, tehát semmiképpen sem véletlenszerű. A jobboldal által szervezett, a ceyloni társadalom szélsőséges erői — így bizonyos értelmiségi és munkanélküli rétegek — által irányított és vitt mozgalomról van szó, amelynek célja a haladás megállítása, a kormány megbuktatása. A harcok jelenleg is tartanak. Az ellenforradalmárok fő erejét a Népi Felszabadítási Szervezet nevű félkatonai, fasiszta jellegű tömörülés adja, amely a jelek szerint elegendő fegyverrel és utánpótlással rendelkezik ahhoz, hogy a belháborút elhúzva, fokozott feszültséget szítson az országban. Az Egyesült Nemzeti Párt vezette belső reakció pedig a háttérből szövögeti a szálakat, és várja a kedvező alkalmat, hogy a hatalmat megkaparintva, ismét az imperialista nagyhatalmak érdekeinek megfelelő irányba fordítsa a ceyloni politika kormányrúdját. A Bandaranaike-kormányt és annak haladó programját támogató népi közvélemény azonban minden bizonnyal most is áthúzza majd számításaikat. A lázadás egyre inkább elszigetelődik. Képünkön a központi kormányhadsereg katonái láthatók, a lázadók lefoglalt fegyvereivel Sirimavo Bandaranaike miniszterelnök legutóbb kegyelmet ígért az önmagukat önként megadó lázadóknak hanem a haladás erői jutottak ismét hatalomra. Sirimavo Banadaranaike asszony, a meggyilkolt miniszterelnök özvegye, férje programjának hűséges A tüntető menet Washington utcáin AMERIKA VÁLASZA NIXONNAK Keserű kiábrándultsággal fogadta az amerikai közvélemény Nixon elnök április eleji rádió- és televízió-beszédét, amelyben ismételten a vietnami háború és a vietnamizálási program folytatása mellett tört lándzsát. Az amerikai kisemberek és a vietnami háborút ellenző politikusok többsége előtt most már mindennél nyilvánvalóbbá vált, hogy Nixon elsősorban presztízs-okokból folytatja elhibázott délkelet-ázsiai politikáját. Az elnök, jóllehet tudja, hogy az indokínai népek ellen viselt háború az amerikai saigoni hadsereg számára megnyerhetetlen, a realitásokon alapuló politikai rendezés helyett mégis a háborút választja, mert nem akar „vesztes” elnök lenni. És mert így cselekszik, valószínűleg azért lesz az. Népszerűtlensége napról napra nő. A washingtoni Fehér Ház előtt lezajlott, az amerikai történelemben eddig ismeretlen méretű és időtartamú tömegtüntetések, a vietnami háború veteránjai által a Capitolium lépcsőire hajított kitüntetések, a tömegből felhangzó ütemes kiáltások: „Békét, most!” — mindennél világosabban mutatták, mit kíván a nép az elnöktől. Nixon fülei azonban egyelőre zárva maradnak a józan szó előtt. De vajon meddig lehet ezt csinálni?! Háborús veteránok kitüntetései repülnek Capitolium lépcsőire Letartóztatott veteránokat kísérnek a rendőrök Legfelsőbb Bíróság épülete előtt A tüntetők néhány éjszakát a Capitolium közelében vert táborukban töltöttek ? /|IEW|