Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
gyA hősök legendás küzdelme, az egyének kiválósága, egyesek megkapó önfeláldozása s az önzés szűk körén felülemelkedő eszményisége lassan-lassan kiszorul évkönyveinkből. S helyét a tömeg küzdelme s gazdasági érdeke foglalja el. Vajon a változás, a forrongás e korában érdemes-e a régi magyarság lovagias szellemének, személyes vitézségének s eszményi önfeláldozásának meghonosodott emlékeit megbolygatnunk? Talán igen! Vannak ugyanis ideális küzdelmek, amik hatásukat az emberiség jobb részére sohasem veszíthetik el. És ilyenek a magyar végbeliek küzdelmei a törökkel. Mi úgy találjuk, hogy a XVI. században a végbeliek élete a nemzet élete, a végbeliek harca a nemzet harca volt. A rejtélyes erőt, mely az országot a legsúlyosabb időben fenntartotta, a jóért lángolni, a nemesért áldozni megtanította, a végbeli életben kell keresnünk. Valamikor a mórok és a spanyolok lelkes küzdelmének a híre kelt szárnyra Európában. Minden nemzet fia tanult és lelkesedett e harcokon, sőt tanul most is, mert a hatásukat miig sem vesztették el." Nem akad katona Castiliában, nincs pásztor Estramadurában, nem található mesterember Andalúziában, aki Cid dicsőségéről regélni nem tudna. Nekünk is akadtak Cidhez hasonló hőseink, nekünk is voltak a törökkel hosszú s lelkes harcaink, a mik büszkeséggel tölthetnek meg minden magyar szívet, s a mik tágas mezőt adhatnak minden gondolkozó léleknek. S mégis azt kell látnunk: meghűlt a szeretet országoltalmazóinkhoz; nálunk nincsen tekintet azokra, akiknél féltőbb kincsünk nincsen e korban. A mi hőseinket, a mi harcainkat nem is ismeri a világ. Még a magunk évkönyvei is alig csak hogy szót vetnek róluk. Pedig a mi végbeli vitézeink XVI. századi küzdelmei sokkal érdekesebbek, sokkal tanulságosabbak, mint a spanyolokéi. Az utóbbiakat ugyanis a legendák mystikus homálysága, a költészet virága annyira elborítja, hogy a valóságot alig lehet belőlük kihüvelyeznünk. A mi végbeli vitézeink ellenben élő emberek, vérünkből való vérek, jó és rossz tulajdonságaik egyek a mieinkkel, s küzdelmük maga a tiszta történeti igazság s mivelhogy ők a letűnt XVI. század napsugarai, világosságot és melegséget terjesztők, ez ország javában járók, a magunk értelme is arra kötelez, hogy — ha későn is — de mégis az őket megillető polczra helyezzük. Ne csak azt hozzuk világosságra, ami nyomasztó és lehangoló! Ne csak a hervasztó villonygást, a bűnt, az embertelenséget hangoztassuk örökké. Hiszen van a múltunkban olyan is, ami felemel, ami lelket ad belénk. A bagoly is a fényre néz, miért ne tennék, meg mi is ezt? Miért kelljen a sáros pocsolyából innunk, mikor a tiszta kútfőből is ihatunk? Aki polyvát rostál, nem szolgálja meg a napszámot. Szedegessünk teli szemet, magbúzát, amiből aztán tiszta vetés kel. Lássuk tehát, adjuk viszsza az életnek azokat, akika magyar földért élni és halni tudtak. Lássuk a daliás idők legjobb daliáit, a magyar Cideket, mint szálltak szembe ellenségeinkkel? Nem nehéz ezt megtennünk, mert a kardok hősi játékáról ezernyi és ezernyi adat maradt ránk. Csak szép egészbe kell fonnunk a szétszórt virágokat, s készen az emlékezés koszorúja! Nem kell a tollunkat szeretetbe mártanunk, maguk a száraz adatok is olyanok, hogy akaratlanul lelkesedést és szeretetet keltenek mindenkiben, akit az elfesült kor közömbössége meg nem ejtett.” Ezeket a tartalmas, máig érvényes, szép, okos szavakat Takáts Sándor, kiváló történetírónk írta, még 1913-ban. Takáts — aki előbb a bécsi udvari levéltárban, majd az országgyűlés levéltárában dolgozott — eredeti okmányokra, levéltári forrásokra támaszkodva rajzolta meg a XVI. és XVII. századi végvári Rietet. Az ő kalauzolásával járjuk be az akkori Magyarországot. Milyen is volt ez a sok lemondást, nagy bátorságot, igaz hazafiságot, kemény helytállást és állandó készenlétet igénylő végvári katonaélet? — Tömören: élethalál küzdelem volt ez a nemzeti becsületért és a jó hírnévért. „Addiglan él az ember, amíg vitézi tisztessége vagyon!” S ha ezen folt esett, „jobb volna holta, hogy sem élte!” A személyes viadalokban nyert győzelem nemcsak a bajtársak elismerését és tiszteletét vívta ki, hanem az ellenségét is. A török és magyar vitézek ránk maradt levelezése (egy egész gyűjtemény van belőlük „Négyszáz magyar levél” címen!) azt bizonyítja, hogy a jó katonát, a kiváló vitézt megbecsülték az ellenfél táborában is. A törökök egyik híres vitéze, Deli Hasszán például így ír a sok-sok viadalban győztes magyar Huszár Péternek: „Kegyelmednek itt miköztünk és ott is Magyarországban jó híre, neve vagyon ... és sokat iszunk az kegyelmed egészségéért... Kegyelmed igen igazmondó és bátornyelvű vitéz ember, minden vitézek előtt nagy az kegyelmed híre-neve. Magyarországban nincs több Huszár Péter kegyelmednél! Ennek okáért kérem kegyelmedet, erőtesse reá Csegley Ferenczet, hogy ne csavarogjon, ne rejtse el orczáját előttem; legyünk szembe egymással, aztán az Isten adja — vagy ő neki vagy énnékem — az diódáimat, az az Isten dolga!” A bajvívás szabályai mindkét oldalon egyformák voltak. A kihívás jeléül rendszerint daru- vagy kócsagtollat mellékeltek a levélhez, de előfordult, hogy a híresebb vitézeknek még külön ajándékot: tarka kendőt, lószerszámot, csizmát vagy fegyvert is küldtek. De a kihívás sokszor személyesen történt. Ilyenkor a végváriak az ellenség vára alá nyargaltak, és felkiáltottak hozzá XIII. A török—magyar bajviadalok JÓNODY GYÖRGY: I. A sivatag rókái Két gépkocsi hagyta el hajnalban Tripolit, az Afrika Korps líbiai főhadiszállását. Az autó sebesen rohant a betonpályán. Pár óra múltán azonban csökkenteni kellett a sebességet, mert a sivatag homokbuckái közt kígyózó ősi karavánútra kanyarodott az autó. Szinte megállás nélkül mentek, és mégis úgy érezték, hogy alig jutottak előre. Eltelt egy nap, két nap, majd az első hét végéhez értek... — Tartsunk legalább fél nap pihenőt — dőlt végig a tábortűz mellett, amit sátraik közelében raktak, steppler. — Félek, hogy hullafáradtan érünk célba... Pihenő a sivatagban A kis csapat letelepedett. Szinte hozzá sem nyúltak a vacsorához, úgy aludtak el. Másnap reggel kényelmesen, nyújtózkodva ébredtek, élvezték, hogy nem kell azonnal továbbindulniuk. — Egy hónappal ezelőtt még Berlinben voltam — kavargatta elmélázva a kávét Keppler. — Mindig vágytam oda, hiszen tudod, hogy németek voltak a szüleim. Berlinben mégis honvágyat éreztem Alexandria után, ahol születtem és felnőttem ... Az Abwehr, a német kémelhárító szolgálat, Johann Keppler alias Huszszein Dzsafar számára lehetővé is tette, hogy átkeljen a Földközi-tengeren. A náci seregek Észak-Afrikában harcoltak, s Rommel csapataival el akarta érni a Nílust, meghódítva a gazdag arab országot. A kairói bevonuláshoz azonban értesüléseket kellett szereznie az Észak-Afrikában állomásozó angol haderőről és hadműveleti terveiről. Ebben az akcióban várt főszerep a fiatal, korán árvaságra jutott és egyiptomi nevelőszülőknél felnőtt Aepplerre, aki tanulmányai miatt tartózkodott ez ideig a náci Németország fővárosában. Találkozás egy őrjárattal Három hétig tartott, amíg elérték a Nílust. Monkaster, a rádiós és Aeppler itt magukra maradtak. Gyalog indultak tovább. Hamarosan angol őrjáratba ütköztek. — Híradó vagyok, a franciáknál szolgálok — vette elő (hamis) igazolványát Keppler. — Eltévedtünk a sivatagban, amikor kifogyott autónkból a benzin, gyalog indultunk útnak ... Az őrparancsnak elhitte a mesét Monkaster papírjait már nem is kérte. Az pedig eszébe sem jutott, hogy megmotoztassa a „sivatag rókáit”. Pedig a két náci kém erre is felkészült. Egy autóklub-igazolvány, egy kairói hotelszámla és egy mozijegy „tanúsította” volna, hogy valóban az egyiptomi fővárosból indultak el. A két ügynököt az angolok beinvitálták a laktanyába, jól tartották őket, majd gépkocsit bocsátottak a rendelkezésükre, hogy kimenjenek az állomásra. Kairóban Reppler, utasítása szerint, érkezése után azonnal megkereste Hekmat Fatmit, aki csak „másodállásban” volt a nácik kémje, a fő — vagy legalábbis a papírjain feltüntetett — foglalkozása szerint kabarékban énekelt. Fatmi segítségével jutottak az ügynökök lakáshoz. A táncosnő egy úszóházban lakott, az angol kémszolgálat egyik tisztjének szomszédságában. Az Intelligenc Service emberének Houseboatján egy üres lakrészt bérelt ki Husszein Dzsafar, a fiatal egyiptomi aranyifjú. Dzsafar bőröndjében 50 000 — hamis — fontot hozott magával, bőségesen volt hát pénze. Két kézzel szórta, így hamarosan népszerűvé vált a kairói társaságban. Estélyein, ahol többnyire Hekmat Fatmi lépett fel, sok angol tiszt fordult meg. A kulcs: Rebecca így Monkaster szinte naponta közvetített a rádión újabb és újabb értesüléseket. Az angol kémelhárító szolgálat „el is csípte” e rádióhullámokat, de minthogy nem állt rendelkezésükre a kulcs, semmire sem tudtak menni az üzenetekkel. A véletlen játszott az angolok kezére. A briteknek sikerült fogságba ejteniük egy különleges német híradóosztagot. Az egység tagjait alaposan átkutatták. Az egyik katona személyi holmijai közt találtak egy könyvet, Daphne du Maurier Rebecca című regényét. Egy apróság vonta rá a kémelhárítók figyelmét, mégpedig az, hogy a fedőlapról leradírozták a könyv árát A technikai, szakemberek gyorsan megállapították, hogy a regény árát eredetileg portugál nyelven tüntették fel. Mozgósították tehát az angol kémszolgálat portugál ügynökeit. Hamarosan meglepő tényt közöltek Lisszabonból: a német katonai attasé felesége majd egy tucat példányt vásárolt fel Daphne du Maurier regényéből. Nem fért tehát kétség ahhoz, amit gyanítottak, hogy a Rebecca jelenti a kulcsot a Kairóból továbbított náci rádiójelentésekhez. Mvette, a táncosnő közben Aeppler napjai vidáman teltek. Az arab aranyifjú estélyei eseményszámba mentek, Dzsafar gyakran tűnt fel a kairói éjszakai mulatókban is. Egyik ilyen éjszakai kiruccanáson ismerkedett meg egy Yvette nevű táncosnővel. Semmit sem tudtak egymásról. Aeppler nem sejtette, hogy a fiatal nő az egyiptomikémelhárítónak dolgozik, Yvette sem gyanakodott eleinte, csak akkor figyelt fel, amikor Aeppler egy óvatlan pillanatban németül szólt Monkasterhez. Közben Aepplerre is rámosolygott a kémek szerencséje. Hekmat Fatminak sok jó ismerőse volt a brit vezérkarnál. Az egyik őrnagyot, aki szintén az énekesnő hódolói közé tartozott, fontos küldetéssel és rendkívül bizalmas jelentéssel a frontra irányították. Az őrnagy szakított magának annyi időt, hogy elbúcsúzzon az énekesnőtől, s keservét egy üveg whiskybe fullassza. Amikor Fatmi hazaérkezett, az őrnagy már várt rá, és dadogva mesélte el, hogy miért jött. Fatmi egy pillantással felmérte, hogy az őrnagy irattáskáját is magával hozta, leültette hát az ittas férfit, s újabb whiskysüveget bontott. Az egyik pohár követte a másikat, így az őrnagy hamarosan mély, bódult álomba esett. A kémnő gyorsan átszaladt ekkor Repplerért, aki lemásolta a tiszt oldaltáskájában rejlő jelentést. Ez pedig az El Alamein-i utánpótlás adatait tartalmazta." Peter Monkaster azonnal összeköttetést próbált teremteni a Rommel törzskarához tartozó híradóegységgel. Nem tudta ugyanis, hogy az angolok már fogságba ejtették. Amikor a kapcsolat megteremtése nem sikerült, a tartalékadóként megjelölt görög állomással próbált kapcsolatot teremteni. Innen azonban azt a választ kapta, hogy másnap éjjel 24 órakor tudnak csak jelentést venni. A két ügynök unatkozik — Hát akkor várnunk kell — mondta Monkaster. Reppler pedig egy üveg italt állított az asztalra, s a két ügynök unalmában alaposan a pálinkásbutykos fenekére nézett. Yvette, a kémelhárító-táncosnő, amikor másnap reggel benyitott Reppler úszó lakosztályába, két horkolt férfit talált. Gondolta, kihasználja az időt. A szalonban nyomban egy Rebecca című regényre lett figyelmes. Kinyitotta. Négy papírlapon rejtjeles szöveget talált a lapok között. Yvette villámgyorsan cselekedett. Átlapozta az egész könyvet, s feljegyezte azokat az oldalszámokat, melyeken látszott a gyakori használat. Majd sebtében a kulcsot is lejegyezte, s mielőtt még a két férfi részeg álmából felébredt volna, elhagyta az úszó házat — Letartóztatom! Feltűnés nélkül kövessen bennünket! Két férfi lépett Yvette-hez. A táncosnő hasztalan próbált tiltakozni, a detektívek válasz nélkül betuszkolták a közelben várakozó autóba, s az egyiptomi brit rendőrség épületébe szállították. Itt derült ki, hogy a hamis angol fontok után nyomozó rendőrök Aeppler nyomára jutottak, s azt az utasítást kapták, hogy mindenkit tartóztassanak le, aki az „arab aranyifjú” úszó lakását elhagyja. Percek múltán tisztázódott azonban Yvette szerepe, s így órákon belül a kémelhárítók kezében voltak a táncosnő „jegyzetei” is a Rebecca című könyvben talált szövegről és a code-ról. Délben ostromolták meg a rendőrök Aeppler úszó lakosztályát. Bár a két náci ügynök hevesen ellenállt, s harc közben a csónakházat is elsüllyesztették, nem kerülhették el letartóztatásukat. Következtik: Az egérút őre