Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1971-05-05 / 18. szám
jük: „Ha szivetek (azaz bátorságotok) vak, jöjjetek ki!" A várban levők természetesen elfogadták a kihívást, nehogy gyáváknak nevezzék őket. Sokszor meg leszúrtak egy kopját vagy egy csákányt a vár elébe. Aki felvette, annak kötelessége volt kiállni a fegyver tulajdonosával. Ezt nevezték fegyvermarasztásnak. Nógrádi Ferhát basa és az öccse, Kurt aga az 1556. év január 6-án például Léva sorompója elé szúrták a kopjáikat. A kopjákon ez a levél csüngött: „Ez a levél adassék az lévai vitézeknek, mint tisztelendő barátainknak kezében, köszönetünket és magunk ajánlását mind az vitézeknek! Im ez mostani időben tettünk mi két kopját vasastól a ti kaputok előtt• föl. Azért az ki az kopjákat elveszi onnéd, hát az viadalhoz is kész legyen vitézképpen, mert mi meg akarunk vitézül ővelek iinia. Az kinek az Isten adja (már tudniillik a diadalt), azé legyen, mert mi szegény legények, vagyunk, nem szükség sok levél által járni, mint az vasúti vitézekkel járattak, mert mi sokad magunkkal nem járhatunk, hanem jöjjetek Kékkő alá és ott készek leszünk hozzá, Isten tartson meg!” A kihívó levelekre a legrövidebb idő alatt Válaszolni kellett. Aki ezt elmulasztotta, az előbb egy „kötekedő”, majd egy „mocskolódó” levelet kapott, amelynek küldője azután már keményebb szavakat is használt, s esetleg rókafarkat is mellékelt a levélhez, ami akkora sértés volt, hogy csak vérrel lehetett lemosni. (A farbavágott róka — egy régi magyar közmondás szerint — láthatatlan akar lenni. Így hát a rókafarok küldése a viadal előli kibúvást, elrejtőzést, azaz a gyávaságot szimbolizálta.) A levelek kicserélése és a kihívás elfogadása után, az ellenfelek felkészültek a párbajra. Először is engedélyt kértek — kapitányaik útján — magától a királytól, aztán ünneplőbe öltöztek, beszerezték a legjobb lovat és fegyvert; az érdekelt végvárak kapitányai „hitlevelet cseréltek, amelyben megfogadták, hogy a bajvívókat és kísérőiket tisztességgel fogadják, s bajvívás után biztosítják a békés elvonulást, aztán kinevezték az igazlátókat (azaz a segédeket) és a bajmestert (azaz a vezetőbírót), akik együttesen őrködtek a bajvívás tisztaságán. A bajvívások ideje rendszerint a tavasz volt, főleg a szép pünkösd ideje, de kivételesen vívtak máskor is, még télvíz idején is. Eötvös Károly írja „Utazás a Balaton körül” című művében: „Jó háromszáz esztendeje Pisky István uram volt Tihany várának kapitánya. Már akkor ötven esztendeje bírta Somogy vármegyét a török. A magyar és a török nemes urak a tihanyi réven át meg-meglátogatták egymást. Együtt mulattak, dicsekedtek, dévaskodtak. Barátság állott fenn köztük, amit semmi sem bizonyít jobban, mint az, hogy bajt is vívtak egymással. Igaz, hogy csak akkor, amikor béke állt fenn Magyarország és Törökország között. 1589-ben — a történet idején — kemény tél volt éppen, hatalmasan befagyott a Balaton. Valami köröshegyi névnapra vagy lakodalomra hivatalos volt Pisky István uram. Át is ment a réven. De hivatalos volt Ibrahim aga is, endrédi birtokos a szomszédságból. Pisky uram és Ibrahim aga már ismerősök voltak, hajnalig jól is mulattak, de akkor valami haszontalanság fölött öszszekoccantak. Jó nevelésű úr volt mind a kettő, tettlegességre nem került sor, hanem a bajvívás kikerülhetetlen volt köztük. Február volt az idő, kemény télnek majdnem közepe, olyan kemény volt a Balaton jege, mint a kőpad. Meg is beszélték rögtön, hogy mely napon, mely órában jönnek össze a jégen, a szántódi csárda irányában. Mezítelen karddal, semmi egyébbel. Egymás vérét meg kell látniok ... Kisebb félreértések után ki is mentek a jégre, és megverekedtek emberül. Az egyiknek a füle, a másiknak az orra maradt ott a jégen, s amikor a sebjük behegedt, megitták az áldomást egyszer Tihanyban, egyszer pedig Endréden, s azután mindvégig igen jó barátságban éltek.” (Folytatjuk) A munka kék köpenyében alparancsnok: Bere Ferenc Munkásőrök. Magától értetődően formáljuk már a szót, ami az eltelt hosszú évek során öltött ilyen hétköznapi, megszokott jelleget. • — Munkásőr? — Igen. Természetes a válasz, és a kérdező sem csodálkozik rá a másikra. Pedig régebben — igaz, ennek már jó néhány esztendeje — nem így volt. Emlékszem az 1956-os, véres eseményeket követő napokra, és megelevenednek bennem az egykori filmhíradó azóta már történelemmé formálódott kockái. Kék egyenruhás, géppisztolyos férfiak menetét örökítette meg a pesti utcán. Pelyhedző állú fiatalok, kemény tartású, szigorú éveket megért öregek lépkedtek egymás mellett, mögött, rendezett sorokban, és a házfalak visszaverték a sok torkú kórus jelszavát: „Munkásököl, vasököl, oda sújt, ahova kell!” Akkor vésődött először agyunkba a szó: munkásőr. Ma már a szó jelentése mindenkiben egyazon tartalmat öltött: a munkáshatalmat védő, megszilárdító embert. A munkásőrség a dolgozó tömegek szervezete. Ugyanúgy megtalálhatjuk soraikban a fiatal mérnököt, a fotóriportert, az idősödő öntőt, mint a téesztagot, a bányászt vagy a gépírónőt. De nemcsak foglalkozásukban, életkorukban, hanem képzettségükben is különböznek. Ebből adódik: társadalmi parancsnokaik képessége, módszerei, katonai, politikai ismeretei sem mozognak egy szinten. Ám a szinte naponta fejlődő technika, a korszerű harceljárási módok, az egyre fokozódó követelmények, a munkásőrségre is nagyobb feladatokat rónak. S hogy lépést tudjanak tartani mindezzel, létrehozták a központi törzs- és parancsnokképző iskolát. Munkájukról, hétköznapjaikról Bene Béla iskolaparancsnok tájékoztatott. — Társadalmi parancsnokaink lelkiismeretesen, felelősséggel végzik munkájukat, de hiányos katonai és módszertani ismereteik megkívánják, hogy központi alapképzésben részesítsük őket. Ez még színvonalasabb, hatékonyabb segítséget nyújt a parancsnoki teendők ellátásához és a vezetési tulajdonságok céltudatos kialakításához. Katonai főiskolák tanárai, a néphadsereg jól képzett tisztjei biztosítják az elsajátítandó elméleti és gyakorlati anyag megértését, helyes módszerekkel történő oktatását. Egy éve működik az iskola. Van-e már tapasztalatuk az innen kikerültek további munkájáról? — Igen. A megyei parancsnokságok jelentéseikben részletesen foglalkoznak volt növendékeinkkel, s nemrégiben jómagam is részt vettem az iskolában végzett parancsnokok egy csoportjának találkozóján. Az a megállapításunk, hogy eredményesebben dolgoznak, nagy segítséget nyújt nekik az itt szerzett tapasztalat. Egyébként — csak egy példát említek — erről bárki meggyőződhetett, aki látta, hogyan álltak helyt az árvíz elleni védekezésben. Az árvíz. Még mindig vissza-visszatérő téma, és újabb képek villannak fel az emberben. Maroslele határában munkásőrök tartóztatták fel sárral szinte a felismerhetetlenségig befröcskölt GAZ-kocsinkat, őrséget álltak. A falut kiürítették, csak néhány férfi maradt, és be- vagy kilépni csak engedéllyel lehetett. Negyedik napja álltak ugyanazon a helyen, az országút melletti kilométerkőnél. Fáradtan, álmatlanságtól vörös szemmel igazítottak útba. — Meddig maradnak még? — kérdeztem. — Ameddig kell! — válaszolták, és kiléptek az útra, hogy megállítsanak egy érkező teherautót. És Makón, Klárafalván, Nagylakon is, mindenütt munkásőrök ... Az iskola hallgatóinak — bár bizonyos időszakonként cserélődnek, de a számok hozzávetőlegesen változatlanok maradnak — mintegy tizenöt százaléka harminc év alatti, ötven százalékuknak a legmagasabb iskolai végzettsége nyolc általános és hatvan százalékuk fizikai dolgozó. — Nem jelent gondot ennyiféle embert egységesen, eredményesen oktatni? — Csak eleinte vannak kisebb zökkenők, mert úgy állítjuk össze a szakaszokat, hogy minden gyengébb képességű mellé jusson egy tapasztaltabb, aki segíti az új ismeretek megértésében. De rendkívül sokat köszönhetünk a hamar kialakuló, bajtársi szellemnek is. Sok ember. Mind-mind különböző, másféle alkat, természet. Az egyik közülük Bere Ferenc, aki így vall magáról: Harminckét éves vagyok. Hódmezővásárhelyen dolgozom, vasesztergályosként. Hét éve vagyok munkásőr. Előtte szereltem le a határőrségtől, apám munkásőr volt, így nem esett nehezen a döntés, én is az akarok-e lenni. Szakaszparancsnok-helyettes vagyok, és még sokáig szeretnék aktívan dolgozni, segíteni alegységem feladatainak megoldásában. Bár két műszakban dolgozom, munkámat mégis össze tudom egyeztetni munkásőri elfoglaltságommal. Igaz, ebben nagy szerepe van a brigádnak: megértőek, segítenek, igazi jóbarátok vagyunk. Munka és munkásőrség. Ez a két dolog foglalja le napjaimat. S ha mégis van szabad időm, akkor olvasok, strandolok, barkácsolok. Bere Ferenc 1962 óta tagja a pártnak. Árvízvédelmi érdemeiért kitüntették. Az iskolát már meglátogatta Kádár János is, s ottjártakor mondanivalóját a következőben summázta: „A munkásőrség kiválóan betölti hivatását”. Egyetlen mondat — kommentár nélkül. Tereptan-foglalkozáson KARÁCSONY GYÖRGY