Lobogó, 1971. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1971-05-05 / 18. szám

Még gyűrűznek a hullámok, mint mikor követ dobnak a vízbe. Repül a kő, és nem tudni, hol áll meg. S ha olykor elevenbe vág, mesterségesen csillapítják a haragos, tarajos hullámokat Most a magyar—francia válogatott labdarúgó-mérkőzés ébresztette fel az immár évek óta vajúdó kérdést — és ma már nem lehet elaltatni, nem segít rajta egy Tardyl tabletta: a betegség gócát kell meg­röntgenezni. És gyógyítani. Rendszeres, állandó kezeléssel, s ha a beteg érdeke úgy kívánja, a szikét, a sebészkést is használni kell. Nem lehet gyógyír egy-egy szerény vagy szerencsés győzelem, mert a visszaesés annál fájdalmasabb. A közeli újabb feladatok miatt szembe kell nézni a való hely­zettel, tekintet nélkül egyes ve­zetők, egyes játékosok mimózás érzé­kenységére. Lehetne-e fejlődést, kima­gasló termelési eredményeket elérni, ha a rosszul tervező mérnököket, a selejtet gyártó munkásokat dicsőíte­nénk és premizálnánk, vagy fejlődhet­ne-e tovább szocialista kultúránk, ha a rosszul játszó színészre újabb fősze­repeket osztanánk, és a nagy művészi élménnyel adós maradó színészről azt írnánk: legalább akart. Soha, egy pillanatig nem tudnám el­hinni, hogy egy futballista ne akarjon a válogatottban játszani. Elsősorban egyéni érdeke az akarás a győzelemért, a porondon maradásért, másfelől, aki nem akar — hát az ne futballozzon! Alig hihető, hogy akadjon sportvezető, aki kényszerítené a sportolót a spor­tolásra. Ennyit tudunk. Ennyire vagyunk ké­pesek — hangzik a megállapítás a szakvezetők és a sajtó részéről. De valóban csak ennyire lennének ké­pesek játékosaink, ez a nemzeti ti­zenegy, amelynél jobb csapatot nem­igen lehetne ma összeállítani? Csupán az a kérdés, hogy az önbizalmukat vesztett játékosoknak — Albert, Pán­­csics, Szűcs — éppen a válogatottban, döntő fontosságú nemzetközi találkozó­kon kell-e visszaadni önmaguk hitét? A mérkőzés után Bukovi Mártonnal, a futballvilág elismert szaktekintélyé­vel beszélgettem. — Volt egyszer egy csatársorunk — de ne az aranycsapatról beszéljünk. — Ne is beszéljünk erről — szólt közbe Bukovi —, hiszen azóta három labdarúgó-generáció nőtt fel. Az 1957- es csatársor — Sándor, Machos, Hideg­kúti, Tichy, Fenyvesi dr. — sok szép eredményt ért el akkor, amikor a ma­gyar labdarúgás megtépázottságáról beszéltek. A Fazekas, Bene, Albert, Kocsis, Kozma — a franciák ellen sze­repelt — ötösfogat is jelentős erőt képvisel. Nem is akarok összehason­lítást tenni. Gyakorta hallom, hogy nincsenek szélsőink. Én ezt így helyes­bíteném: hiányzik a széleken való já­ték. A támadó játékot semmiképpen sem lehet úgy fejleszteni, hogy a kö­zépen betömörülnek a csatárok, és a széleken nincs senki. Egy példa: 1952- ben Hidegkúti nem fért bele az A válogatottba. A B csapatban kapott he­lyet, a balszélen. A román B válo­gatott ellen 3:0-ra győztünk Bukarest­ben, és mindhárom gólt Hidegkúti rúgta. — Beszélünk a fejlődő erőnlétről. Hadd emlékeztessek arra, hogy az 1954-es VB-n a brazilok és az uruguayok ellen a hosszabbításban győzött a ma­gyar válogatott. Ehhez nem kellett erőnlét? De igen! És volt is! Különben nem győzhettünk volna a kiváló dél­amerikai együttesek ellen. — 1952-ben a magyarok olimpiai bajnoksága forradalmasította az egész európai labdarúgást. Mindenki igyeke­zett „magyarul” futballozni, ötlet, szel­lem és játék jellemezte labdarúgásun­kat, ma meg azt akarjuk átvenni a külföldi válogatottaktól, amit ők ta­nultak tőlünk. Nekünk mindig a táma­dó játékunk volt forradalmi. S ezzel kellene a mi szakembereinknek többet foglalkozniuk. Ami jó volt a múltban, azt hasznosítani kell, és hozzá a szük­séges újakat pluszként. — Mert nem az a fontos, hány em­berrel támadunk, hanem az: hogyan. Gyakran látom, hogy a mérkőzés kez­detén két csatár áll a labdához és ezzel már a taktika olyan lesz, mint egy kiterített kártyacsomó. Régebben mindig megleptük ellenfeleinket, vá­ratlan taktikával. Hadd idézzek fel egy osztrák—magyar mérkőzést. A csatár­sorunk: Budai, Csordás, Hidegkúti, Puskás, Tóth M. A kezdéskor Hideg­kúti húzódott előre a két szélsővel. A két összekötő hátul szedegette össze a labdát, és indított a széleken. Tizen­öt perc múlva — miután az ellenfél „kiismerte” taktikánkat — Hidegkúti és a két szélső vonult hátra, s a két őrizetlenül hagyott összekötő tőrt ka­pura, 3:2-re győztünk. A mérkőzés előtt délben, a taktika megbeszélésen ismertettem ezt az elképzelésemet. Meg­lepte ellenfelünket. (A mérkőzés után egyik ismert lab­darúgó szakemberünk ezt mondotta: „Ezt a mérkőzést délben lejátszottuk, és megnyertük. A játékosok pontosan tudták, mit játszanak.”­ — A vezetéshez három fő dolog szükséges: szakértelem, önzetlenség, őszinteség. — A magyar—francia mérkőzésen a pályán 50 ezren, a képernyők előtt százezren látták a kihagyott helyzete­ket, látták az igyekezetét, de játékot nem láttak. Csak az akaratot lehet a játékosok javára írni, de akarni is okosabban kell.­­ Válogatottunk nem játszott két­szer egymás után ugyanabban az ösz­­szeállításban az utóbbi időben, de még az utánpótlás-csapatunk sem. Legyen akár két utánpótlás-együttesünk, és azokat állandó összeállításban játszas­sák. De helyesnek tartanám visszaállí­tani a B válogatottat is. Minden ország szívesen kiállítana egy B csapatot is, mert abban a 23 éven felüliek is sze­repelhetnének. — És ez adna valódi utánpótlást az A válogatottnak. GÁL ZOLTÁN Albert Kocsis Kozma Fazekas Bene Bukovi Márton Hidegkúti Nándor Fenyvesi Máté Machos Ferenc Tichy Lajos Sándor Károly 1: /'

Next