Lobogó, 1972. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1972-01-05 / 1. szám
meglepett, amikor azt rámondta: kíváncsi arra, mi érdekli a mai tizen- és huszonéveseket mindabból, amit ő mint magánember és mint színész saját és szerepei szavával elmondhat nekik a hazafiságról, a magyarságról, a hősiességről. Nagy halom újságcikket, szerepelemző tanulmányt és saját gondolatait tartalmazó írást nyomott a markomba e szavakkal: — A leírtakról nem akarok még egyszer beszélni. Provokáló kérdéseket várok, amelyekből kiderül majd, hogy abból, amit eddig játszottam, mit hisz el a mai fiatalság, és mi az, amit látni-hallani akar. Nem fordul elő gyakran, hogy az interjúalany ad „házi feladatot” az újságírónak. Vagy tizenöt-húsz kérdést felírtam magamnak a legközelebbi találkozásra. Néhány előadáson pedig megkérdeztem a fiatalok véleményét Bessenyei Ferenc játékáról. Közben arra gondoltam, amit legelső beszélgetésünkkor elmondott a magyar színész feladatáról: — A színház nem önmagáért van. Szerepe a társadalmi nevelésben olyan fontos, mint az iskoláé. A társadalom állandóan változik, változnak szerkezeti elemei, azoknak egymáshoz való viszonya. Egy nép, egy nemzet történelmi tudatát pedig örökké változó tényezők mellett és között nagyon nehéz kialakítani; csak a haladó hagyományok és az emberi magatartásformák tisztázásával lehet megalapozni. A művészet nem más, mint élet- és világismeret, életünk megismerése és elraktározása a világban. Ha magyar színészként akarom értékesebbé tenni a világot, művészetet, költészetet, hitet, erkölcsöt, emberséget kell tanítanom a színpadról. önmagunk megőrzésének alapja, hogy nem lehetünk hűtlenek a tehetségük annmnnnnségünkhöz, a munkánkhoz, s nem adhatjuk alacsonyabb I színvonalon a gondolatain-I kát. Mindezek után úgy érez- I tem, hiába írtam fel a várt I „provokáló” kérdéseket, ez néhány gondolat összefog- I lalja a téma lényegét. Kí- I váncsi voltam rá, hogyan I egészíti ezt ki a szerepek- I re való rákérdezés, a gon- I dolatok gyökeréig való le- I ásás. Első kérdésem a szegedi I Dózsa volt: — Mi a különbség a I hajdan színpadon játszott, I a filmvásznon bemutatott és I a Dóm téren alakított Dó- I zsák között? — Az író és a színész is I egyetlen emberen vagy egy I politikai eseményen keresz- I tül láttatja azt a világot, I amelyet bemutat. Igen ám, I csakhogy az ember történnelemszemlélete az évek I során változik: gyarapod-I nak, gyűlnek az egymás- I nak ellentmondó és egy- I mást kiegészítő tapasztalati tok. Közben pedig alakul az is egy-egy eseményről, em- I bérről alkotott vélemény is. I A művészi érés folyamata I nem választható külön a történelmi események, figu- I rák köztudatbeli formáló- I dásától. Ennyit általános- I Ságban. Dózsáról pedig annyit, hogy remélem, új volt, más, igazabb, őszintébb, mint az eddigiek. Ta■ Ián nem olyan darabos, ti mint első színpadi megje- I lenésekor, és kevésbé páto- I szos, intenzívebb belső iudítékokból cselekvő, mint a I film hőse volt. — Azok a nemzeti háziseink, akiket már többször I játszott, szintén bejártak I egy ilyen vagy hasonló tisztulási-egyszerűsödési I utat? Például Bánk? Egy ti előadás után a gyerekek ti azt mondták, hogy olvasva ti nem derült ki annyi min- I den róla, mint amit a szintipadról, az ön megfogalma- I zásában kaptak. — Bánkkal nehéz a hely- I zetem. Talán ott kell kez-I deni a róla való beszélgeti tést, amikor leszögezzük, I hogy rossz dramaturgiájú ■ darab és szerep, ezzel együtt azt is meg kell állapítanunk, hogy Magyartiországon, magyar színpadi dan először magyarul meg- I szólalni, magyar színházulban magyarul fogalmazni ti — a reformkorban hősi tett is volt. De a mű csak a kez- I det kezdetén jelentett önti magában hősiességet, még■ hozzá olyat, amelynek sajtos, nagyon káros „házi gyományai" maradtak meg ti színjátszásunkban. Egy I ilyen szerep többszöri újra- I fogalmazásakor az elődök I alakításainak emlékével is I I meg kell küzdeni. Nem I mondhatunk el egy monda- I I tot változatlan hangsúllyal ti sok-sok évvel később, kü I lönösen akkor nem, ha ti már nem érezzük igaznak. ■ Az egyszerű emberek nem I kötelezhetők a veszélyek I vállalására, amellyel vala- I I minek az újrafogalmazása I I jár. A színésznek minden I I korban át kell fogalmaznia I I elsősorban önmagát, hogy I I szembe tudjon nézni saját j jó szándékkal elkövetett I I hibáival, hogy lépést tud I I jón tartani a korral, tehát: I I vállalnia kell a felelősségét I I és nehézségét minden gon- I Idolat újrafogalmazásának I I is. Hányszor, hányfélekép- I I -en kellett eljátszani Bán- I E kot ahhoz, hogy egy mon- I I datában megérezzem ma- I I gúnyának, kiszolgáltatott- I I ságának hangjait! A bán, I I Tiborc panaszára válaszol- I I ra, azt mondja: „él még I I Bánk”. Ez a pár szó nem I I fenyegetés, nem üzenet, ha- I I nem a nagyúr tehetetlen- I I ségének bizonyítéka, egyet- I I len kétségbeesett tény le- I I szögezése: él még, de cse- I I fekvésképtelen. — De hiszen ettől az ér- l I telmezéstől teljesen meg- I I változik a dráma további I I történésének pszichológiája, I I logikája. — Igazabb lesz. Gondol- I I juk csak végig: a lehetet- I ■ lenség egyfajta dühöt szül I I az emberben azokkal a II dolgokkal, eseményekkel I Szemben, amelyek a teheti tétlenség érzetét kiváltják belőle. Mennél közelebb I kerül a bán az összeeskü- I vők, a Melindáról keringő ■ hírek és a király távollété■ ben az ő nevével fedezett I garázdaságok gyökeréhez, annál tisztább előtte: vala- I mennyi probléma kiindulá- I si és végpontja az idegen I királynő és udvara. A tiszti tánlátás még inkább meg- I nehezíti Bánk helyzetét, és I növeli benne a tehetetlen- Iség érzetét: a távollevő I Endre király helyett ural- Ikodói jogokat kellene értivényesítenie, és mégsem I teljes jogú birtokosa a háti talomnak. A királynői tiszti telő alattvaló, a féltékeny ti férj, a háborgó lelkű ma- I gyár főnemes viaskodnak I lelkében-elméjében. A gyil- Ikosság már „a levegőben is lógott”, valaminek történtenie kellett. És ezt a va- I lamit csak Bánk viheti ti végbe, akkorra már tel I jesen független: sem érti zelmi, sem érdekkapcsolati tok nem kötik, számára I csak a tények léteznek. I amelyek megoldást provo- I fcálnak. — Mintha az események ti között sodródó Bánk ebben ti a felfogásban tehetetlen I bábfigurává lett volna — Minden érzelemnek, I lelkiállapotnak — így a tétihetetlenségnek is! — mozgatóereje, helyzeti energia- I ja van. Hogy ez pozitívan ti — cselekvésben — vagy ne- I gatívan — passzivitásban I — nyilvánul-e meg, az egyéniségektől függ. A házi bokát valami mozgatja. I Bánkot csak a tények, az I események befolyásolják, ■ amikor megöli Gertrudist I Vállalja a felelősséget, ti nincs is kire-mire hárított uia. Népe, nemzete, hazája ti érdekében tette, amit tett, I de ezek megfoghatatlan, el- I vont fogalmak, felelősségre nem vonhatók. Tettei súlyát s az ember mindig egyedül ii viseli. Katona hőse is. NEMES G. ZSUZSANNA 4 művészi felelősségről (Bessenyei I.) : Vannak képek, festmények, és hiába nézegetem, nem tudom, mit ábrázolnak. Ezekhez a képekhez nem kell magyarázat: fejtől lábig eredeti, élő mind. Kisfaludi Strobl Zsigmond, kétszeres Kossuth-díjas, kiváló szobrászművész szavai ezek. Elmondta Szabó Lajos Munkácsy-díjas festőművésznek, a Csepeli Munkásotthonban rendezett képkiállításán. És lehet-e szabatosabban megfogalmazni a szocialista-realista művészetet Kisfaludi Stróbl szavainál. Tiszta és egyszerű volt, mint maga a kiállítás, valóságában jelentős, mint Szabó Lajos festményei. A művész ismeri művei világának alakjait, úgyszólván mindent tud róluk, és saját érzéseit is kifejezi bennük. Műveiben a munka egyetemessége kapott helyet, amelynek nem csupán krónikása, de átélője is. Ezt hozta magával a szülői házból. Apja bányában dolgozott, tizenkilences bolsevik volt. Származása jelölte meg művészi útját. Témája a munkásosztály témája, harca, munkája, mozgalmi élete. Tanulmányozza a valóságot, bent él az üzemekben, ihletői a munkások, a velük való azonosulás határozza meg műveit, ő maga így vall erről: — A művészet alapja a meggyőződés, a szenvedély. Szakadatlan kapcsolat a munkássággal. Szeretem őket, jó érzés közöttük lenni. Szót értünk egymással, és ez serkent a munkámban Valósággal szárnyakat ad, márpedig szárnyalás nélkül nincs művészet. A munkások igaz pártfogói a művészetnek, és nekik is érezniük kell, hogy a művész előbbre viszia haladást. — Szenvedélyem a festészet, ami egyben fegyver is a kezemben a dolgozók érdekében. — A munkásosztály a leghatalmasabb erő a történelem színpadán. Művészete megtalálta a közönséget, erős kapcsolatot épített ki a művészet és a közönség között. A teljes valóságot tárja fel. Kifejezi az ember belső világát. Látja és láttatja a valóság dinamikáját, az átalakulás folyamatát. A tevékenységet tárgyilagos helyzetjelentésben fejezi ki. Erre predesztinálja művészi alkata, vérmérséklete. A pályáját kísérő elismeréseket hosszadalmas lenne felsorolni, mégis meg kell emlékezni első kiugró sikeréről: 1950-ben, a berlini VIT-en, diplomamunkájával; Munkácsy-díj a Fizikai kísérlet című festményéért. Leningrádban a komszomolisták ezt írták emlékkönyvébe : — Megragadó a művész felelősségérzete a társadalom iránt. Milánóban, a Munkásotthonban rendezett kiállításán, a munkások így nyilatkoztak: — Ezekben a képekben is látjuk, hogy mi, munka-Kisfaludi Strobl Zsigmond, a szobrász, gratulál Szabó Lajosnak, a festőnek sok, mindent megteszünk a proletár internacionalizmusért. S a kiállítás végén az összegyűlt ezer munkás elénekelte az Internacionálét. Képei bejárták a szocialista országok fővárosait, a nyugati metropolisokat, eljutottak a tengerentúlra is. Kiállításain részt vettek politikusok, tudósok, írók, művészek és a legnagyobb közönsége, a munkásság. Egy érettségiző lány írta vendégkönyvébe: „A legszebb művészi feladat a dolgozó nép szolgálata.” — S ez nálam erkölcsi kérdés — vallja Szabó Lajos «—, és kitartok minden körülmények között a témám mellett. Műveiben a munkásosztály képzőművészeti ábrázolását köszöntjük. G. Z. A közönség a kiállítás megnyitóján SZÉKELY TAMÁS felvételei Egy munkakép a kiállításról