Lobogó, 1973. január-június (15. évfolyam, 1-26. szám)
1973-01-03 / 1. szám
Január 1-e, a kubai forradalom győzelmének évfordulója A szabadság A nagy távolságok, az idegen tájak a gyakorlott utast is megzavarnák — hát még azt, aki először vág neki az óceánnak, és tizenegy órás repülőút közben hat zónaidőt hagy maga után. November 14-én délután egykor indultam Madridból, éjjel fél tizenkettő volt, amikor a havannai José Marti repülőtér betonján döcögni kezdtek az IL 62-es kerekei. Karórámat még csak könnyen visszaállítottam hat órával, de a belső — biológiai — óra még napokig másként ketyegett. Pontosabban, akadozott az igen magas relatív — 80—90 százalékos páratartalom, és az év végén mégiscsak szokatlan plusz 31 fokon hőmérséklet miatt. — Szerencséd van — vigasztaltak kubai barátaim —, az itteni „tél” elég enyhe. Ha megjön a ciklon, talán még a zakódnak is hasznát veszed. A ciklon hamarosan megjött, toronymagasságú hullámokat zúdítva a havannai kikötő sok vihart átvészelt szikláira — de a kabát egyetlen percig sem hiányzott. A többször említett ciklon szintén hozzájárult ahhoz, hogy tájékozódási biztonságom „fellazuljon”. — Holnap Orientébe megyünk — közölték az ötödik napon. — Nagyszerű — mondtam —, persze autóval? * — Azzal hosszú lenne az út Oriente tartomány légvonalban több mint ezer kilométer — igazítottak el. Santiago, a tartomány székhelye természetesen jóval kisebb, mint Havanna, politikai, gazdasági tekintetben azonban megközelíti a fővárost. A santiagóiak nem is titkolt büszkeséggel vallják városukat a forradalom, a nemzeti újjászületés bölcsőjének. A mi fogalmaink szerint úgy is mondhatnám: hős városa, de itt egészen mások a kifejezési formák. Az egyébként teátrális, cikornyás, igen-igen választékos spanyol nyelv ünnepélyesen egyszerűvé válik, amikor a forradalmi harc mártírjairól beszélnek Kubában. Olyan egyszerű szavakkal, oly sok szeretettel, ahogyan csak a legközelebbi hozzátartozóra emlékezik a család. Siboney 13 kilométerre van Santiagótól. A kikötővárostól a sziget belseje felé tartó, jól gondozott aszfaltút két oldalán egymást váltják a kollektív gazdaságok dohány- és banánültetvényei, a parasztok hangulatos, színesre festett betonnal, náddal fedett, nagyablakos, tornácos kunyhói. Ahogy fogynak a kilométerek,így közeledik és magasodik a Sierra Maestra párába vesző hegytömege Az ember mindent látni szeretne, hogy elraktározza magában. Aztán szinte észre sem veszi, hogy már nem a tájat, az eltünedező pálmaligeteket, a hetykén lovagoló és minden autónak vidáman integető cavallerókat, az ott is ritka autóbuszokra leső utasokat látja, hanem csak jobbra tud figyelni. Az út mentére — a szabályos távolságban álló kékre festett táblákra. Minden táblán egy név és adatok. 57 tábla sorakozik a tíz percig tartó úton, ötvenkét mártír nevével, akik 1953. július 26-án, a Moncada erőd elleni támadás alkalmával áldozták életüket a kubai nép szabadságáért. Spanyolok, kreolok, meszticek, négerek — városi munkások, értelmiségiek, parasztok , tudatos forradalmárok, és elkeseredett álmodozók —, az egységes kubai nemzet legjobb fiai. Forradalmárok, akik megelégelték a jenkibérenc Battista diktatúráját, az ország értékeit, természeti kincseit meghódító népet kiszipolyozó amerikai monopóliumok hatalmát, a hatvan százalékosnál is magasabb analfabetizmust, az elmaradottságot, a lakájszellemet, a prostitúciót, az élősdiséget Talán — sőt biztosan — nem tudták azt így megfogalmazni, amikor Siboneyben, egy kibérelt tanyán felkészültek az önkéntes harcra. 1953. július 26-án sem, amikor egyszerű fegyverekkel megrohamozták a santiagói Moncada erődöt. „Patria o muerte” — Haza vagy halál —, ezt tudták, és ez elég volt ahhoz, hogy feláldozzák fiatal életüket. 160-an indultak el Siboneyból, a harc közben és után körülbelül ugyanannyival csatlakoztak hozzájuk. A Moncada erőd elleni támadás meghiúsult, Battista katonái kegyetlen bosszút álltak a fogságba esetteken. Hét forradalmárt Siboney előtt fogtak el. Kegyetlen kínzás után valamennyit agyonlőtték. Sírjukat a környék úttörői naponta friss virággal díszítik. A tanyaépület ma emlékmúzeum, ahová ma már a világ minden részéből zarándokolnak látogatók. A közelmúlt világtörténelmi eseménye volt az 1956. december 2-i partraszállás, amikor Fidel Castro vezetésével a forradalmárok nyolcvankét fős csoportja újabb rohamra indult A kétéves, iszonyúan nehéz és áldozatos gerillaharc győzelemmel végződött. Kuba földje felszabadult. Battista 1958 szilveszterén még kedélyes hangú rádióbeszédben köszöntötte az új évet Pár óra múlva már menekülni kényszerült. 1959. január elsején kikiáltották a szabad kubai köztársaságot Három nap múlva Havannába érkezett Che Guevara, majd nyolcadikon Fidel Castro. Elkezdték Kuba új történelmét írni. Ez valóban, a szó szoros értelmében írással kezdődött A felkelő hadsereg tagjait már a Sierra Maestrában, a legelkeseredettebb harcok idején kötelezték, hogy aki nem tud írni-olvasni, az tanuljon meg, aki pedig tud, az tanítson meg másokat az írás-olvasás tudományára. A győztes forradalom, rövid lélegzetvételnyi szünet után, 1961-et az Oktatás Éve szigeté nek nyilvánította. A szabad haza fegyveres védelme mellett alapvető feladatául adta mindenkinek, hogy tanuljon vagy tanítson. Nem véletlen, hogy a Museo Nacional de la Campana de Alfabetisationt vagy az írástudatlanság megszüntetésére indított mozgalom emlékmúzeumát szintén egy volt Battista-kaszárnya helyén rendezték be.A Ciudad de Libertad épületében, alsó-, közép- és felsőiskolás diákok tanulnak, Battista egykori kastélyában könyvtár működik. A múzeum idős igazgatójának szeme nemegyszer könnybe lábadt, amikor erről a világtörténelemben is páratlan mozgalomról beszélt. Egy hatmilliós ország népének egynegyedét — másfél millió embert — fél év alatt megtanították írni. Tíz- és tízezer alfabetizádor — vagyis írni-olvasni tudó fiatal ment vidékre. Felkeresték a legeldugottabb tanyákat, a legegyszerűbb, legöregebb embereket is Mindent vállaltak, éhséget, meg nem értést, fegyveres harcot, sokan közülük a halált is. Az USA hidegháborús vezetői ekkorra már felismerték, hogy milyen veszélyt jelent egy forradalmi, szocializmus felé tartó ország az amerikai partok közvetlen közelében. Bérgyilkosokat, szabotőröket küldtek Kubába. A világ jobbára csak a hírhedt Playa Giron-i ellenforradalmi támadás történetét ismeri, amelyet 72 óra alatt teljesen szétzúzott a felfegyverzett kubai nép. Kevesebben tudják azonban, hogy az orgyilkosok, szabotőrök ugyanebben az időben az ország minden részén támadásba lendültek. Gyilkoltak, gyújtogattak, megpróbálták elriasztani a parasztokat a tanulástól. Conrado Benitez tanító volt az első áldozatuk. Vasdoronggal verték agyon. Egy tizenhat éves diákot — Manuel Ascunét — együtt kínozták meg és pusztították el azzal a Latinqua nevű parasztemberrel, akit írni-olvasni tanított. A terrorcselekményeknek 44 áldozata volt. A forradalmat azonban e tekintetben sem lehetett megállítani. Fidel Castro jogos örömmel jelentette be 1961 decemberében, a kampány befejezésekor rendezett havannai nagygyűlésen: „Kuba népe tudatja a világgal, hogy országában megszűnt az analfabetizmus. Az amerikai földrészen Kuba az egyetlen ország, ahol egyetlen analfabéta sincs.” Van viszont 2,3 millió diák, aki teljesen ingyenesen tanul, akit a szocialista állam mindennel — lakással, ruhával, élelemmel — ellát. Ez a feltörekvő ifjú nemzedék, forradalmi kötelességének tartja a tanulás mellett a munkát, és a haza védelmére való fegyveres felkészülést. Kubában — a szabadság szigetén — jó kezekben van a néphatalom. VASVÁRI FERENC A havannai Capitolium Mártíremlékmű a siboneyi tanya bejáratánál A Ciudad de Libertad oktatási központ a diktatúra idején a legfontosabb erődítmény volt. Ma iskolaváros Kuba földjén gazdagon terem, burjánzik a kókusz, a banán, a dohány és a cukornád A SZERZŐ felvételei 3