Lobogó, 1974. július-december (16. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-28 / 35. szám

I­smerd meg a hont! Minden zu­gát, völgyét, ge­rincét, lakóját! Fedezd fel az eseményeket, amelyekre vastag porréteget rakott az idő! Ásd ki a múltat, mert ezzel segítesz megismerni önmagad! Ez a törekvés nem új. Történelmileg egy bölcső­ben ringott a hazatudat el­ső kiformálódásával. A honismereti gyűjtő-feldol­gozó munka Magyarorszá­gon a felvilágosodás korá­ban jelentkezett. Egy idő­ben a nemzetté válás fo­lyamatával, annak hatásá­ra és segítésére. Nagyszerű egyedi és társadalmi kez­deményezéseket ismerünk az elmúlt két évszázadra visszatekintve. A ma hon­ismereti tevékenységének nagy példaképe Bél Mátyás gyűjtő és gyűjtető munkás­sága. A reformkorban Egyed Antal Tolna megyei kezdeményezése. Már a mi generációnk, még inkább apáink szemtanúsága alatt a falukutató csoportok lel­kes búvárkodása. Az utób­bi két évtizedben a rend­szeres és módszeres mun­ka, amely a klubok és in­tézmények ösztönzésére oly nagy lendületet vett, igyek­szik kipótolni azokat a hé­zagokat, megtölteni színnel a fehér foltokat, amelyeket a történelem kihagyott. A kisújszállási példa A história elmondja a második világháború ese­ményeit. Köztük azt is, hogy Magyarország felsza­badításáért milyen súlyos harcok folytak. Kisújszállá­son kétszer is átviharzott a front. Azt azonban már csak a honismereti kutatá­sok derítették fel, hogy amikor a fasiszták mintegy tíz napra visszafoglalták a községet, és értelmetlen, el­keseredett harcot vívtak megtartásáért, száz sebesült szovjet katona bujkált a házak pincéiben, szérűkben, gazdasági udvarokban. Éle­tük egy hajszálon függött, hisz semmi meg nem ment­hette volna őket az azonna­li felkoncolástól, ha rájuk bukkannak. S mi kellett, volna hozzá? Egyetlen név­telen levél, egy telefon, vagy tán csak egy a sutto­gás szárnyaira bocsátott pletykamag. Ám a község hallgatott, mint a tetszhalott. Egyetlen kósza hír sem röppent fel a csukacsöndes házakból. Amikor a szovjet csapatok visszafoglalták Kisújszál­lást, a sebesültek épségben jutottak a tábori kórházak­ba. A vastag fóliánsok, nyomtatott történelem­­könyvek nem őrzik lapjai­kon ezt az epizódot. A hon­ismereti kutatás segített közvetlenül a felszabadulás után egy egész nemzet ge­rincét egyenesíteni. Jelentőségében talán nem ilyen nagy horderejű az Ózdi Kohászati Üzemek év­könyve, amely az iparkuta­tás egy szép példája, s amely az iparkutatás egy szép példája, s amely a je­lent igyekszik a jövő szá­mára konzerválni. Ez is történelem lesz egy­szer. Dokumentum a jövő kutatói számára, hisz a honismereti munka nem­csak kutatásból-gyűjtésből áll. Feladata, mondhatnám missziója az ismeretterjesz­tés és az is, hogy az embe­rekben élő aktivitást, kez­deményező készséget ser­kentse, s ily módon alkotó hazafiságra neveljen. Nemzeti önismeret A honismeret alkalmazza a történelemtudomány kü­lönféle ágait, a földrajzot, a természetismeretet, a néprajzot, művészettörté­netet, szociológiát, s persze az irodalomtudományt is. Darvas József néhány esz­tendeje így beszélt erről: „Én közvetlenül nem va­gyok munkása a honisme­reti mozgalomnak, de még­is úgy érzem, hogy mint író valamilyen módon része és részese vagyok. Nemcsak én, hanem minden író, aki a magyar valóságról ír, akár a mairól, akár a törté­nelmiről, akár regényben, akár szociográfiai munkák­ban akarja segíteni a nem­zeti önismeretet. És ez is a honismeret, sőt valójában ez a honismeret célja ...” Ma már az egész országot behálózó, hatalmas mozga­lommá terebélyesedett a honismereti kutatómunka. Eredményei szinte felbe­csülhetetlenek. Dr. Hoff­mann Tamás, a Néprajzi Múzeum főigazgatója sze­rint „tíz esztendő alatt a Néprajzi Múzeum anyaga több mint 120 ezer oldal olyan dokumentummal gyarapodott, amelyet ön­kéntes gyűjtők és kollektí­vák segítségével szereztünk meg. S ez az értékes gyűj­temény ma már több mint 200 ezer lapnyi szöveget jelent.” Érzelmi töltés Vajon tekintsük-e a hon­ismereti mozgalmat a kü­lönböző tudományágak „be­dolgozójának” csupán? A felvetett kérdésre Ortutay Gyula akadémikus, az Or­szágos Honismereti Bizott­ság elnöke így válaszolt a Lobogónak: — Elsősorban azt szeret­ném leszögezni, hogy a mi munkánk nem valami tu­dományos szervezeté, még akkor sem, ha a tudomány jelentős mértékben felhasz­nálja eredményeinket. Ez a munka része a Hazafias Népfront országos politikai mozgalmi munkájának, és nem érné el igazi célját, ha nem politikai töltésű, nem politikai indulatú mozgalmi munka lenne, ha nem az lenne, amivé tenni akarják, hogy tudniillik a szocialista haza szereteté­­nek, a szocialista haza meg­szerettetésének önkéntes nagy műhelye legyen. Ne féljünk tehát attól az ér­zelmi töltéstől, attól az in­dulattól, amelyet a helyi hagyományokhoz, a patrio­tizmus helyi formáihoz fű­zünk. Ne féljünk az érzelmi töltéstől, de ne tévesszük össze az érzelgősséggel, a hamis, pántlikás romanti­kával. Ha azt akarjuk, hogy ennek a hazának öntudatos tagja maradjon valaki, ak­kor ne az „ubi bene, ubi patria” — ahol az ember boldog, ott van a haza — legyen az elve. Akkor meg kell tanítani arra, hogy sze­resse ezt a hazát, és tudja, hogy miért szereti. — Ezért is legyen önkén­tes ez a munka? — Pontosan. A helyi kö­rök önkéntes mozgalmi munkáját és tevékenységét ezért is hangsúlyozzuk a gyűjtőmunkában is. Ahol a természetvédelmet szeretik, vagy a régészkedést, mint Csepelen az egyik szocia­lista brigád, vagy ahol a krónikaírást szeretik, ott azt csinálják. Semmit sem akarunk kötelezővé tenni. Halála lenne a munkának. Mi önkéntes tagokra és az ő továbbgyűrűző hatásukra gondolunk elsősorban. Középpontban a haza . De azért szükség van a mozgalom összefogására? — És egy bizonyos ösz­tönző irányításra is. Mi az egyetemest, a nemzetit és a helyit egységben akarjuk látni. Egymástól elválaszt­hatatlan összefüggésben. A régész tudja, ha kezébe vesz egy cserépedényt, hogy hány évezred munkált azon, míg ezek a formái ki­alakultak. A népzenekuta­tónak, ha egy népdalt, dal­lamot hallgat, tudnia kell, hogy az hosszú történeti korok emlékét őrizte meg. Egy népmesében mennyi primitív, mágikus hiedelem, reneszánszkori kaland, s a betyárponyva történeteitől kezdve mi minden rakódik le. Tájékozódni kell. Biz­tonsággal. Népi íróink so­hasem tévedtek el. Csoko­nai Vitéz Mihály a legelső népdalgyűjtők közé tarto­zott, s a korabeli német, olasz, osztrák, francia mű­veltség teljével, ismereté­vel, gazdagságával rendel­kezett, s nemcsak versfor­máiban, hanem esztétikai, filozófiai munkáiban, írá­saiban is. Petőfi és Arany János népi műveltsége egyesült Shakespeare tudá­sával, a latin és görög szer­zők tudásával, s a korabeli francia forradalom nagy el­­­­méleti íróinak és munká­sainak, a kommunizmus előfutárainak írásait is is­merték. Illyés Gyula min­dig kétségbeesetten tiltako­zott az ellen, hogy a „pa­raszti”, az kezdetleges, az durva, az közönséges lenne csupán, és büszke volt ar­ra, hogy ő, aki Európát jár­ta meg, és a 19-es forrada­lom után Párizsig kellett menekülnie, a „Pusztafi” egész kontinensünket látta maga előtt. Balmazújváros fia, Veres Péter az öregkor legnehezebb hónapjaiig szívta fel és igyekezett visszaadni nemzetének tel­jes európai kultúrát. Ne jelentse hát számunk­ra a népi, a helyi a primi­tív elzárkózást, néha az éles gyűlölködést; jelentse az egyre tágabbra, a teljes­re való törekvést, közép­pontban azzal, ami a miénk, ami a hazánk. Feltáratlan energiák Számos vidéki múzeum, számtalan helytörténeti ki­advány és évkönyv, sok gazdag múzeumi gyűjte­mény, történelmi emlékmű köszönheti a létét a honis­merettel, a helytörténettel A történelem olyan, mint egy ország önéletrajza. Nagy vonalakban követi nyomon a múltat, számon tartja a legfontosabb eseményeket, históriai vonulatokat. A honismeret, a helytörténet mikroszkóppal jár. A részletekre kiváncsi. A nagy krónika által kihagyott, mellékesnek ítélt apró mozaikokat gyűjti. Belőlük állítja össze a táblaképeket, a tükröt, amelyben egy aprócska falu, egy kis üzem is megláthatja saját arcát... Csokonai Vitéz Mihály Arany János Ortu ..Ez Hazat szágó mi nv­érné nem nem mozgt ha ne tenni m­illik szeret ta ha nek é lye le Illyés

Next