Lobogó, 1975. január-június (17. évfolyam, 1-26. szám)

1975-03-13 / 11. szám

SZÁZÖTVEN ÉVE SZÜLETETT JÓKAI MÓR Mindannyian olvastuk, olvassuk regé­nyeit. Legnagyobb íróink egyike, aki nem­csak az irodalomtörténetbe, hanem a ma­gyar történelembe is beírta nevét. Csodáljuk erényeit, ismerjük hibáit és tiszteljük őt. Tiszteljük benne szabadság­­harcunk egyik előkészítőjét, aki később így emlékezett a forradalmi időről: „Az 1848/49-niki hős küzdelem példája a fundamentum, melyre a jövő évezred tör­ténete leend felépítve. A magyar nemzet akkor mutatta ide magát a világ előtt, mint egész nép, egész nemzet, egész nagyságá­ban.” Lánglelkű szavakkal tudta megvilágítani a történelmet. Regényeiben a jó és a rossz harca, a hősi önfeláldozás, az önzetlenség éppúgy megragadja képzeletünket, aho­gyan megt­orzongtat az emberi rosszat akarás, önzés és gonoszság feltárása. Jókai életútja ismert. Ezekben a sorok­ban ezért olyan epizódok felelevenítésével emlékezünk Jókaira, amelyek mindennapi emberként hozzák őt közelünkbe. * A Hadtörténelmi Múzeum szabadságharcos relikviáit bemutató termében, az egyik vit­rinben 6 centiméter széles pengéjű szablya alatt felirat tudatja velünk, hogy a fegy­ver Damjanich tábornok szolgálati kard­ja volt. Közelében Medve Imre festménye, A nagysallói ütközet (1849. IV. 19.) örökíti meg a kivont kardjával vezénylő hős tá­bornokot. A csata idején Damjanich még nem viselhette ezt a kardot, de annak tör­ténete szorosan fonódik a győztes csatá­hoz, a tábornokhoz­­ és Jókaihoz. 1891. szeptember 5-én, egy szombati na­pon, Jókai Mór vejével és lányával meg­látogatta a szabadságharc emlékkiállítá­sát, amelyre Kossuth Lajos is több értékes emléktárgyat küldött el. Amikor a fegy­vergyűjtemény termében a nemzetőrt kaszáit nézegette az írófejedelem, így szó a szolnoki csatakép előtt álló lányáho „Látod, lányom, ilyen fegyverekkel fogla­ták el azokat az ágyúkat.” Barabás Petőfi­ arcképe előtt igen érd­kes megállapítást tett a festményről: „­ az igazi, ilyen volt Petőfi!” Az aradi vértanúk gyászszobájában kéz­be vett egy kardot és megjegyezte: „Ilyt kardom volt nekem is, éppen ilyen szél pengéjű, az egyik oldalán a Szűz Máriá­val, a másikon a kettős kereszttel.” Meg­magyarázták Jókainak, hogy ez Damjana kardja volt. Az író rövidesen visszatért tárlához, újra kezébe vette a fegyver egyet suhintott vele, s meghatottan mon­dotta a hallgatóknak: „Az én kardom e én adtam Damjanichnak. A nagysallói cs­ta után kértem, fogadja el tőlem tisztele­tem jeléül. Ő elfogadta.” Valóban, azonos jelek és feliratok dísz­tik a múzeumban őrzött szablyát, ahogy­ azt Jókai felidézte. A penge egyik oldalt Magyarország címere, 1609-es évszámma a másik oldalon latin felirat: „In hoc sigi vinces” — s alatta: Hadisten, aki a sereg­ legyőzője vagy, légy a legnagyobb erőss­zém. A megkapó történet teljességéhez tud­nunk kell, hogy Jókai a kardot 1848-ba Komáromban sógorától, Vályi Istvánt kapta, és a nagysallói csata után ajándé­kozta a vörössipkások híres parancsnoká­nak, Damjanich tábornoknak. A hid­­penge a legszebb történetek egyikét ön A polgári forradalom előkészítésében rés vevő író, és a szabadságért életét áldos honvédtábornok történetét. * Az itt következő történet nyomára egy csa­ládi napló olvasása közben akadtunk, naplót Kovássy Elemér (joghallgató­va akikor) vezette, és az 1886. év esemény között ekként emlékezett meg az író eper­jesi látogatásáról: „Június 1. — Alig értek véget a főispán beiktatás ünnepségei, midőn végre bizto­san tudtuk, hogy koszorús írónk, Jók. Mór e napon du. 5 órakor városunkba ér­kezik. Kint voltam a pályaudvarban s lát­tam Jókait kiszállni a kupéból, oly kön­­nyen, mint valami fiatal ember lépett­­ a lépcsőkön. Nem nézett ki 48—49 évesné idősebbnek ... Este eljött a mi, műkedve­lők által előadott színdarabok megnézésé­re a színházba... Másnap átadták nel Eperjes város díszpolgári oklevelét. Jókai feljött a collegiumot is megnézn Horváth Ádám fogadta, elmenetelekor pe­dig én búcsúztam tőle s a fiatalság nevé­ben felkértem, hogy a délután rendezend táncmulatságon jelenjen meg. Levettem cilinderemet, hogy rövid mondataimat ka­laplevéve adjam elő, de Jókai így szól! Kérem, tegye fel kalapját. — Nem teszel — mondom. De tegye fel — ismétlé — mert ha ön nem teszi fel, én is lenn ha­gyom az enyémet, s még megfázik a fejen Meghívó szavaimra Jókai kezet nyújt­ nekem, így szólt: Önök a haza reménye a majálison ott leszek. Ezután távozott. — Délután majálásun­kon, Czemerén, Jókai megjelent, s ott vol 5-től 7 óráig.” A ma már romantikusnak tűnő (de Jé­kai korára annyira jellemző) mondatok­ban az író életének olyan epizódja marad fenn, mely az ifjúság tiszteletét, egybe a fiatalokat megértő író — az egykori jog­hallgató — szellemét tükrözi. Mi pedig, késői utódok, a kortársak rajongását a ma­gunk tiszteletével ötvözve emlékezünk magyar irodalom egyik legkiemelkedőbb alakjára, születésének 150. évfordulóján. DR. KOVASSY ZOLTAI POSTAHIVATAL HELYBEN

Next