Lobogó, 1976. január-június (18. évfolyam, 1-26. szám)
1976-05-13 / 20. szám
akartak befogadni. Mindenhol magas, barna, fekete szemű hősökre volt szükség. Aztán a kaposvári színház „magára vállalt”, barátokra, nagyszerű közösségre találtam. Nálunk hisznek a színészben, mi is bízunk egymásban. Ha véget ér az előadás, a próba, leülünk, elemezzük egymás alakítását, a drámát. Koltai Róbert ígéretes tehetsége itt bontakozott ki, Kaposvárott (jelenleg négy filmje vár bemutatásra). Ez év április negyedikén megkapta a Jászai-díjat. A nagyszínházi nézőtér székeit lepel takarja. Üresek a sorok, csak a rendező, Zsámbéki Gábor és asszisztense figyeli Kálvin János (Rajhona Ádám) és az egyház képviselőjének (Helyei László) szópárbaját. Csupán néha szól közbe, egy-egy lényegre törő, rövid instrukciót ad, hagyja, hadd „kínlódjanak” a szereppel a színészek, akik Sütő András Csillag a máglyán című drámáját próbálják. A rendező szünetet rendel el. A lobogó vörös hajú, magasra nyúlt Helyei László fáradtan telepszik le a fából ácsolt emelvény szélére. — Előszerződésem van a Nemzeti Színházba — mondja — s ez a kaposvári gyakorlóév nagyon sokat jelent számomra. Eljátszhattam az Úrhatnám polgár Dorantéját, én vagyok a Beckett-dráma Pozzója, alakítottam Plautushőst és szerepelek a Május 35. című gyermekdarabban. Nagyon nehezen jutottam erre a pályára. Négyszer jelentkeztem a főiskolára, négyszer utasítottak vissza. Díszítő lettem a Vígszínházban, ha dörgött, én ráztam a bádoglemezt, ha vihar volt, én tekertem a szélgépet. Amikor Darvas Iván nemrég Kaposvárott vendégszerepelt az Egy őrült naplójával, megdobbant a szívem, úristen, hisz ebben az előadásban az egyik fal az „enyém volt” díszítő koromban... Azóta nyolc év telt el. Helyei Lászlónak ma már „jogában áll” kilépni a színfalak mögül és — egy-egy alakítása után — fogadni aközönség tapsait... Hamarosan folytatódik a próba. Mielőtt Zsámbéki Gábor visszaülne a helyére, felteszem neki a kérdést: — Létezik-e a „kaposvári csoda”? — Nem, ilyen nincs — mondja határozottan. — De van műhelymunka, van egy összeforrott, jó társulat, amelynek tagjai a „csapatjátékra” esküsznek; vannak elképzeléseink a korszerű, a mához szóló színházról. Mi nem hiszünk a csodákban. A munkában hiszünk. És egymásban. KÁRPÁTI GYÖRGY A pápai tanítóképzőből érkeztem Indára 1950 augusztusában. A község mindössze három-négy utcája kihaltnak tűnt. A szövetkezeti bolt előtt megkérdeztem: hol a falu? A kérdezett, Lambert néni, a hentes felesége rám csodálkozott. - Ez az - mondta. Az iskolában Viszt Zoltán szellőztette a frissen meszelt osztálytermeket. Tőle az igazgató után érdeklődtem. Persze, hogy ő volt. Hamarosan szeptember lett. Mint pedagógus alig vártam, hogy megismerkedjek diákjaimmal. Nem is sejtettem, hogy egy hónap múlva felnőtteket oktatok. Az évnyitón megtudtuk, hogy a közeli erőmű vezetőinek kérésére esti tagozatosokat is tanítunk. A mérnökök, építésvezetők nevét azóta elfelejtettem. Pedig legtöbbjükkel személyesen találkoztam. Néha a munkások, máskor a gyermekeik osztályzata után érdeklődtek. Ma csak Bíró elvtárs ügyes gyermekére emlékszem. A kislány hetedikbe járt. Hiszem, hogy szép élete lett. Az erőmű dolgozóival esténként foglalkoztunk. Osztálytermünk a veszprémi műút melletti barakkban volt. Ott, ahol a Lobogóban közölt fényképen a gaz magasodik. Esténként füves, tarackos pusztaságon botladoztunk. Sokszor esővel, széllel, sárral dacoltunk. A tanítás első napjai tűntek a legnehezebbnek. Diákjaim mindennap műszakból érkeztek. Fáradtak voltak, de tanulni vágytak, írni, olvasni, szerkeszteni akartak, hogy munkájuk pontosabb legyen. Akarásuk volt a legjellemzőbb. Gyakran este tízig maradtunk együtt. Házi feladatot nem adtam fel, sokan szorgalomból készítettek leckét. Kihasználtak minden percet. A munkában és tanulásban is. Pótolni akarták azt, amit a régi világ elvett tőlük, vagy nem adott meg. Koros diákok és fiatal tanítók akarták együtt, hogy Magyarország műveltebb, gazdag legyen. Azt tettük, amit tudtunk, amiben hittünk. Ma büszkén tanítom az ötödik osztályosoknak Boldizsár Iván Dunántúl szívében című útirajzát. Ilyenkor nem hallgatom el a személyes élményeimet sem. Mesélem, hogy hetente változott a táj, úgy nőttek az épületek — háttérben a családi házak —, mint eső után a gomba. Ma rá se lehet ismerni a régi Indára. * Felismeri? rejtvénypályázatunk 12. heti feladványára küldte ezt a visszaemlékezést HAJTÓ JÁNOSNÉ tanár. Pápáról Azt tettük, amiben hittünk OLVASÓNAPLÓ Baracs Dénes: A FAL MÖGÖTT: KÍNA Mindig szívesen forgattam, olvasgattam a „Világjárók” sorozat köteteit. Távoli, egzotikus országok, idegen tájak és emberek, festői vidékek, ahová ritkán juthat el az olvasó. (A könyv szerzője több mint négy évet töltött Kínában.) Kína: 800 millió ember, maoizmus, kulturális forradalom. Ez napjaink Kínája, amiről mindenki hall és mindenki tud. A múlt Kínája: dinasztiák, császárok, nyomor, éhező tömegek, japán—kínai háború, Csang Kaj-sek, Koumintang, hosszú menetelés, Nagy Fal. Városok: Peking, Sanghaj, Kanton. Nevezetes hely még Tibet, és ezzel talán ki is merült átlagos ismeretünk Kínáról. A fal mögött: Kína. Már a cím is sokat sejtető, bár leginkább egy kérdőjel illene a végére. Valóban Kína van a fal mögött, vagy egy másik fal, a kínai emberek hallgatásának fala, s amögött található az igazi Kína? A megrendezett sajtótájékoztatók és családlátogatások, „spontán” ünnepségek és „spontán” riportok előregyártott válaszokkal, és az a számtalan kérdés, amelyre nem kap feleletet az újságíró, és így nem kap feleletet az olvasó sem. Négy év elég idő ahhoz, hogy az újságíró a kérdezősködés helyett szemlélődjön, és a hivatalos válaszokból is ki tudja hámozni, mi rejtőzik a szavak mögött. Ezt tette a szerző is. Nyitott szemmel járt Peking utcáin, az üzletekben. Utazott az országban, így kerekedett ki az utóbbi évek egyik legsikerültebb, aktualitása miatt is legérdekesebb „Világjárók” kötete. Pillanatképek tömegéből áll össze egységes egésszé a mű, hű képet festve és megismertetve az olvasót a hivatalos Kínával, a kínai emberrel, tájakkal és elméletekkel, múlttal és jelennel vagy éppen a kettő találkozásával. Megannyi érdekes téma. Nem állhatom meg, hogy egy jellemző epizódot ki ne ragadjak a kötetből, amely a 800 milliós lélekszám — és annak arányai — megértésében volt segítségemre. Peking Csinghua egyetemén 10 000 diák tanult. 1967—68-ban a kulturális forradalom csúcspontján ez a diáksereg két táborra oszlott, egymás ellen harcoltak lándzsákkal, botokkal, majd puskákkal is. 1968 júliusában egy katonai propagandaosztag Mao elnök nevében bevonult, és puszta kézzel, egy kis piros könyvecske (Mao elnök idézetei) segítségével rendet teremtett a fegyveres diákok között. A propagandaosztag elnevezése alapján az ember kisebb csoportra gondol. A szerző megkérdezte, hányan voltak ebben a csoportban. Harmincezren — hangzott a meglepő válasz. Harmincezren. Minden diákra két-három katona jutott. ERDEI GRÜNWALD MIHÁLY 23-1