Lobogó, 1977. január-június (19. évfolyam, 1-26. szám)

1977-05-12 / 19. szám

a szőnyegre borítva. Három­negyed évszázadnyi család- és néptörténelem. Most ott gör­nyed fölötte Jenő bácsi lá­nya s unokája is. — És a fiúra emlékszel, pa­pi? — néz föl az asszony. — Az Edére? Hogyne emlé­keznék. — Mi neveztük Edének. Az igazi neve itt áll a fényképe hátán: Stanislaw Waminiski. Olyan 16 év körüli lehetett. A szülei kint maradta­k, itt ár­válkodott egymaga, hazahoz­tuk, megetettük rendesen. A gyerekekkel nagyon összeba­rátkozott. Aztán elvitték, vagy elment a többiekkel, nem tudom. Azóta se hallottuk hí­rét. — Gyűlölték a nácikat. Né­ha majd leültünk, olyanokat mondtak. De nálunk jó he­lyen kopogtattak a németelle­­nességükkel. A hivatalos ve­zetésnek, úgy látszik, sok le­hetett. Azért is szüntették meg Kanizsán a tábort. Még 40-ben. Mikor elmentek, nagy búcsúvacsorát csaptunk. So­kan sírtak. Gulyáslevest főz­tünk. Azt kérték a lengyelek búcsúzóul, Zalaszentgróton tovább állt a tábor. A kanizsai megszűné­se után állították fel, de la­kók másfelől is jöttek. A köz­pont a Korona — ma Kossuth — étterem volt. Ott laktak a legtöbben, főképp katonák. Amikor Székelyhídi Vilmos 1941 végén a szentgróti köz­ségházára jött írnoknak, a len­gyeleket már itt találta. Ha­mar összebarátkoztak. Előbb csak a községházán hivatalo­san érintkeztek, később a kocsmában, az otthonokban barátilag is. Vili bácsi — 24 esztendős tanácsi vb-titkárkodás után — ma nyugdíjas. A nagyköz­ség múzeumát vezeti. — A lengyelek? 44-ben jött ide ez az újvidéki hóhér, ez a Zöldi Márton. Kvártély kel­lett a bandájának, de az egyetlen annak való hely, a Korona lengyelekkel volt te­le. Zöldi kijelentette a köz­ségházán : másnap reggelre a Koronában egy fia lengyelt se akar látni. El is tűntek mind szegények, mert Zöldi­vel jött a hír is: Zalabéren is ilyet szólt, s aki lengyel , az ottani épületben maradt, azt az ablakon szóratta ki a pri­békjeivel. A környék népe, a falusiak meg az itteniek be­fogadták a kiebrudaltakat. Jönnek ma is Szentgrótra a lengyelek, mintha hazajárná­nak. Kit az emlék vonz, kit jóbarátok, kit az itt nyugvó halottai. Mint Kovács Sán­­dorné „lengyeljét”, a sosno­­wieci Krazek Jozefa asz­­szonyt. Férje nyugszik a szentgróti temetőben, s gye­rekeivel jár látogatóba. Töb­bek e látogatások egyszerű kegyeletlerovásnál. Jozefa asszony „szótagoló magyarsá­gával” a változó élet híreit mondja-kérdi, s Kovácsné — „lassú beszéddel, hogy jól megértsék” — hasonlókép­pen. A legélénkebb mégis a Jasztrab Józsefék háza táján a „lengyel járás”, így írom: Jasztrab, mert így mondják­­írják a községben is. Valójá­ban Jastrzyhoz kellene, az az eredeti. Jóska bácsi egyike Zalaszentgrót négy itt maradt s „bentlakóvá”, magyarrá ho­­nosult lengyeljének. Szakmá­ja szerint cipész, korabeli stá­tusa szerint besorozott kato­na volt, tizedes. De rangjel­zését, hogy 39. szeptember 21-én átlépte a határt, leszedte. Azon a kávégyári csatornán meglógott ő is, de Jugoszlá­viából visszajött. 44-ben so­kadmagával Németországba hurcolták, s hogy felszaba­dult, ide jött haza. A szere­lem hozta. S ma már család — két gyerek s két unoka — marasztalja. Fia Lengyelor­szágban szerzett gépésztechni­kusi diplomát, kint maradt hat testvéréből s számos ro­konából az esztendő minden szakára jut látogató. — Jóska velünk együtt csi­nálta végig ezt az új törté­nelmet — mondja Székelyhí­di Vili bácsi. — Velünk járt agitálni, volt párttitkár az egyik szövetkezetben, vezető­ségi tag 21 esztendeig a má­sikban. Tanácstag is volt. Egyszóval, a mi emberünk volt tetőtől talpig. Most meg a mi nyugdíjasunk. Józsi bácsi elmerengve bó­logat: igen, benne volt ő itt a megesett fontos dolgokban. S jutott a gondokból, a kese­rűségből is. — összeforrtam én Szent­­gróttal, itt vagyok otthon. Megyek az utcán, találkozom fiatalokkal. Rám köszönnek. Nem is ismerem őket. De ők, ismernek. Szentgróti vagyok. BERKES PÉTER Petőfi Sándor lengyel barátja A magyar szabadság történetének két kimagasló alakja Petőfi Sándor és Miecislaw Woroniecki, a lengyel lovas légió és vadászok parancsnoka. Élet­útjuk sorsszerűen alakult: a forradalom eszméiért áldozták életüket. Petőfi nem vonzódott a mágnásokhoz. Barátsága Teleki Sándorral kivétel­ így természetesnek tűnt, hogy a fiatal lengyel herceggel való találkozástól is húzódozott. Jókai Mór és Degré Alajos közvetített azzal, hogy „szíve, lelke a szabadságé, ő jogainkért küzdeni akar, ő barátja, ő testvére a népnek, ő len­gyel!” Íme a legerősebb érv, amely hatott. Az 1848. márciusi eseményeket követően a pesti Angol Királynő szálló egyik szobájában jött létre a találkozó, ahol a két szabadsághős megismerkedett. Baráti társaságban töltötték az estét, ahol Woro­niecki ezekkel a szavakkal ölelte át a költőt: „Tőled tanultam, tőled! Mindig szerettem a szabadságot, de imádni csak dalaidból tanultam!" A barát Degré érdekes képet festett Petőfiről. Amikor felvetették a találkozó ötletét, Petőfi nem adott azonnali választ. Egy tallért vett ki a zsebé­ből, fel-alá járkált, a tallért dobálta,­­ „ez volt a szokása, ha gondolkodott valamin". Hasonló mó­don jellemezte a költőt Telegdi László, aki a nagy­károlyi látogatást beszéli el: „Midőn Petőfi szobá­jába léptem, a költő azzal múlatta magát, hogy egy ezüst emlékérmet — melyet Jászberényben kapott a nádor 50 éves ünnepélye alkalmából — hajigált fel a levegőbe, s ezt esés közben megkapta." (E történet azt a gondolatot veti fel, ha a segesvári csatamezőn a hősi halottak sírjából, a porladozó csontok mellől előkerülne ez a jubileumi tallér, ta­lán megszűnne minden bizonytalanság és találga­tás.) A barátok megjegyzései Petőfi sajátos jellemvo­nását őrizték meg számunkra. Nem hamarkodta el döntését. Mint a sakkozó, fontolgatta a következő lépést. Petőfi és Woroniecki romantikusnak tűnő első ta­lálkozását egy év múlva újabb követte. Ez 1849 március első napjaiban, Erdélyben zajlott le. Ismeretes, hogy Petőfi 1849. március 23-án indult ismét Bemhez. Március elején Szamosújvár környé­kén is járt, majd a hó végén újból Bemhez ment Szebenbe. A mártírhalált halt ezredes és a forra­dalmár költő találkozása feltehetően 1849 március elején történhetett Szamosújvár vidékén, vagy a vá­rosban, esetleg Kolozsvárott. Miecislaw Woroniecki az év első heteit Márama­­rosban töltötte, szervezte a vadászokat, s onnan jött le Erdélybe. Március első felében Petőfi tartózko­dási helyéhez közeli vidéken volt. A Honvéd 1849. március 24-én (74. szám) az alábbi hírt tette közzé: „Szamosújvárott március 14-én, Betlenben ugyan e hó 15-én, illető helyőrségeink nagyszerűen ülték meg a népszabadság föltámadásának évnapját. Hg. Woronyecky derék ezredesünk ez alkalommal fényes táncvigalmat adott Szamosújvárt." Vessük össze ezzel a híradással Petőfi útjának állomásait. A költő 1849. március 2-án indult Med­­gyesről. Útiránya: Marosvásárhely (március 6-7.), a Betlen előtti Sajómagyaros (március 8-9.), majd Betlen—Dés, Szamosújvár-Kolozsvár (ahová március 10-én érkezett meg), 15-én indult tovább Debrecen­be. Közben Betlenben megírta a gyönyörű költemé­nyét (Pacsirtaszót hallok megint. . .), első versszaka a tavaszra utal: „Pacsirtaszót hallok megint! Egészen elfeledtem már. Dalolj, tavasznak hírmondója te, Dalolj, te kedves kismadár!” Íme az útirány és az időpontok. Ez arra mutat, hogy 1849. március 10. tájékán, a Betlen—Kolozsvár közötti úton valóban megtörténhetett a második ta­lálkozó. Az sem kizárt, hogy Kolozsvár volt a tanúja a párbeszédnek. (Miecislaw Woroniecki annyira kedvelt és megbecsült volt a kolozsváriak előtt, hogy később — hadbírósági pere idején — az erdélyi nők kegyelmi kérelmet terjesztettek elő érdekében. Még Zsófia főhercegnő is támogatta fia, Ferenc Jó­zsef előtt a kegyelmi előterjesztést, de a fiatal csá­szár hajthatatlan maradt.­ Ugyancsak megerősíti a hagyományt, hogy a Wo­roniecki család több tagja tartózkodott abban az időben a vidéken. A Közlöny 1849. április 25-én ad­ta hírül: „Woroniecki hercegnő a szamosújvári ka­tonai nevelő intézetnek 30 pft-ot rendkívüli költsé­gekre adományozott." Az ezredes testvérét, Woro­niecki József alezredest a Honvédelmi Bizottmány márciusban helyezte át azzal, hogy „Bem altábor­­nagynak rendeli alá, ahová átmegy”. Ezek az adatok és hagyományok — ha szerény mértékben is - kiegészítik Petőfi Sádor életútjának történetét. DR. KOVÁSSY ZOLTÁN __________________________________/ [Ts]

Next