Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-18 / 33. szám
ros munkáslakta negyedeiben, künn a budai erdőkben is. Itt nem fenyegetett a nyomot szaglászó detektív anynyira, mint a kültelki bérházak árnyékában. Ezekben az „erdei szemináriumokban" tavaszi fürgeséggel kezdődött el József Attila költői és életpályájának ez a munkások megtisztelő vendégbarátságával gazdagított, tisztes „szellemi pihenője”, a poéta marxizmusának önvizsgáztató jutalma, kutató elméjének próbatétele. A munkásokhoz nem nagyon közeledő urbánus írók, s többnyire csak a parasztsággal törődő népiesek kissé sajnálkozó mosollyal nézték ezeket az „erdei szemináriumokat”. Sok a tennivalóm, sok a kötelességem. Ezt mondta a költő ezeken az órákon. Egyre jobban érezte, hogy közelebb sodorja őt is az élet ezekhez a munkásokhoz, akik nagyon is értik a társadalom nyomását: nekik kell hát legjobban megmutatni a társadalom mozgásának törvényszerűségeit! Nem nagyon választékos öltözködése ellenére is tekintélyt keltett hallgatóiban, a munkásokban és a kis fizetésű kistisztviselőkben. Itt a lélekben volt az „előkelőség”. Ezek a hallgatók bíztak benne és becsülték. A költő pedig hitt a forradalom még anonim munkásaiban csírázó ígéretekben. Ami pedig különösen érdekes — modora is megváltozott itt! Személye azelőtt — különösen nők társaságában — fénytelennek tűnt: szürkének a szürkeségben! E hamar elröppenő, szép erdei órákon hajlékony, színes, férfias és öntudatos volt. Soha nem akarta tételeit ráerőszakolni hallgatóságára — szépen, csendesen haladt előre. Itt levetkette gátlásait, a máskor gyakori „önmegszerettetés” fogásait: költőként is „ingergazdag" korszakába lépett. A szeminaristák közül nem kevesen — Andrásfi Gyula, Köves András, Sollner József — be is számoltak erről a korszakról. Attila csokonaiasan gyengécske szervezete egészen kivirult itt a külvárosi munkáserő láttán. Az erdei órák így váltak tiszta és varázslatos percekké, melyeket tartalomban gazdagokká emelt. Így írhatta meg: „nyakán feszülnek holló vérerek — tömbmelle vulkán tengerek felett”. Maga is nem sokkal azelőtt nyúlt az akkor éppen csak elérhető, könnyen megszámolható magyar nyelvű szocialista dolgozatok után. Annál inkább ráfeszült, rátapadt a tanra! Oktatásáról írta a Társadalmi Szemlében 1931-ben: „A munkásiskolák létrejöttével még inkább nőtt az elmélet iránti szükséglet. Az iskolák hallgatói maguk is tanítókká váltak, de továbbra se maradhatnak elméleti támasz nélkül. Meg kellett tehát teremteni azt az eszközt, amelylyel iskolán kívül is taníthatnak ...” Nem terelő ostorral akarta eligazítani hallgatóit. Sikerének titka — mint az akkor még tizenkilenc éves Kádár János, Sollner József, Kátai- Horner Miklós, Andrásfi Gyula sokfélét megvilágították — abban rejtezett, hogy tanulva tanított. A hallgatók hálás arca láttán oly könnyedén és sima zavartalansággal szólt hozzájuk, mintha verselési könynyedségét lopta volna át élő beszédébe. A munkások bizalma növelte önbizalmát. József Attila a munkásokat nem tartotta „alacsony tömegnek”. Természetes nemességet fedezett fel a „tizenkilenc éves inasokban” is. Hamar észrevette, hogy azok a kezdetben még szétszóródó ismereteket meglepő gyorsasággal tudják tudássá emelni elméjükben. Állításainak bizonyítására álljon itt Kádár János megnyilatkozása József Attila pártoktatási törekvéseiről a Szocialista Magyarországért című kötetéből: „József Attila élete, küzdelme, tragédiája engem arra a gorkiji mesehősre emlékeztet, aki saját szívét kitépte és annak lángjával mutatta a szabadulás útját a sötét erdőben tévelygő népének . . . Rám, mint minden hasonló sorsban és gondolkodásmódban élő fiatal munkásra József Attila költészete öntudatra ébresztő hatású volt. Kommunista eszmeisége, kristálytiszta jelleme, szeretetreméltósága, minden erőltetettségtől mentes nagy embersége, sokszínű egyénisége, s mindent tükröző költészete mindmáig, ma is nagy élményem... József Attila leírta és kimondta, amit milliók éreztek, de gondolni még nem tudtak; leírta és kimondta legjobbjaink szenvedéseit, az őket a Horthy börtöneiben is megtartó hitet. Ezért is állt, áll ma is hozzánk és egész népünkhöz oly közel, mint kevesen mások.” A két világháború közötti magyar irodalom mágneses erőterében a legnevezetesebb és legforradalmibb mozdulás akkor, eléggé elszigetelten, József Attila költészete és személye volt. Nemcsak forradalmi tüzét, lírájának világirodalmi érvényét is elfogadta azóta a munkásság óceánokon innen és túl. De hogy személyes élete mit hagyott örökül, hogyan szivárogtatta be fiatal és idős munkások lelkébe a forradalom ismereteit, ez még sok kutatást kíván. Új korszakváltás zajlott akkor. József Attila csak látszatra volt esetlen, szögletes, merev tartású. A szocialista magyar munkásműveltségért — új nap új fényforrása felé — kalauzolt nem keveseket nyugtalanságával, zsenijével. „Hát kijöttem ide, az erdőbe." Az egyik szeminárium részvevői József Attila íróbarátaival