Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-10-20 / 42. szám
BŰNÜGYI ARCHÍVUM SZABÓ LÁSZLÓ Strassnoff Ignácról már sokat írtak, hiszen tagadni sem lehet: ő volt a szélhámosok királya! Sajátos életútját feldolgozták már különböző formákban, de ki mondhatná el ötletesebben, teljesebb hűséggel élettörténetét, s ennek kapcsán bűneseteit, mint ő maga? Bűnügyi aktái fél mázsát is nyomhatnak, de egyik lapjuk sem olyan színes, gazdag és őszinte, mint az a gyöngybetűkkel írt önéletrajz, amely az aktahalmaz között rejtőzik. Valószínűleg már a bírósági tárgyalás, az ítélet után született ez az önéletrajz, vagy önarckép, hiszen ilyen nyíltan, ilyen feltárulkozó, s kicsit talán elismerésre is pályázó őszinteséggel nem merészkedett volna a bíróság előtt vádlottként beszélni, ott még az ítélkezés pallosa erősebben is, gyengébben is lesújthatott ... Strassnoffot nevezték már a ,,klérus ötletes vámszedőjének”, „az arisztokrácia zsebtolvajának”, „szélhámoskirálynak”. Tulajdonképpen minden megjelölés fedte a valóságot, mert Strassnoff valósággal sziporkázott az ötletektől... Sokszor nem is a pénzért csapta be az embereket, csupán azért, hogy „feljebb” kerüljön a társadalmi ranglétrán, hogy megnyíljanak előtte a mágnások, az úri társaságok ajtajai. A prímás palotájában Eszterházy hercegnek és huszártisztnek adta ki magát, a nyitrai püspöknek, mint Vértessy Géza miniszteri tanácsos táviratozott, a zágrábi érseket Berger-Waldenegg külügyminiszteri biztosként csapta be, hadseregfelvásárlóként, tiszti egyenruhában „vásárolt” a katonaságnak ... S bár a csalásért elítélték — most, amikor utólag ismerkedünk bűnügyi irataival, afféle kedves csirkefogónak találjuk, aki gyakran a szélhámosság ked ■ véért szélhámoskodott. Működése mindenesetre szimpatikusabb, mint tegyük fel a később szóba kerülő hírhedt Ostenburg ezredesé, mert a nyomor és a pillanatnyi ötlet szülte csalásait, önéletírását lapozgatva úgy tűnik, mintha itt ülne velünk szemközt, s mesélne. Bár mindent megtesz, hogy fokozza maga iránt a szimpátiát, mégsem szépíti a dolgokat. — Nem védekezem, mert hiszen hiába is védekeznék! Amikor már benne voltam valamilyen stikliben, amelyet esetleg a legjobb szándékkal kezdtem el, elragadt a fantáziám, hogy milyen az emberekkel játszadozni, mit lehetne keresni az emberek hiszékenységén, hiúságán, nagyravágyásán... Nagyra vágyás? Ez is egy indítéka volt Strassnoff tetteinek. Nézzük csak „eseménytelen” gyermekkorát: apja korán meghalt, a család széthullott, s a beteg Strassnoffné a 10 éves Ignácot rábízta egy artistanőre, viselje a fiú gondját. Három esztendeig élt az artistanővel, de ez a három esztendő elegendő volt ahhoz, hogy megtanulja a kor szellemét: „lehetőleg megszerezni mindent még ma, mert holnap talán már semmi sem lesz.” Két gimnáziumot végzett, s 18 éves volt, amikor írnoki állást kapott — színházigazgató bátyja révén — a kereskedelmi minisztériumban. Nem volt feltűnően csinos fiatalember, de jó megjelenésűnek mondták. E munkakörben, ahol nem volt sok tennivalója, megismerkedett egy nála idősebb lánnyal, aki a fiatal miniszteri fogalmazótól elvárta, hogy megveszi neki mindazt, amit kíván. A lány egy trafikban dolgozott. Ehhez a trafikhoz fűződik Strassnoff első jelentősebb ballépése. Hogy ruhát, ékszert vehessen a lánynak, egy éjszaka feltörte a trafik ajtaját, s az ott talált nagy mennyiségű cigarettát, szivart és egyebeket egy targoncán elvitte, aztán értékesítette. A rendőrség persze mindkettőjüket rövidesen elfogta. Strassnoffot elbocsátották állásából, de fiatal korára való tekintettel néhány heti fogházra ítélték csupán. A fogházban régi, fémjelzett bűnözőkkel ismerkedett meg, akik később nagy szerepet játszottak az életében. Rendőrségi önvallomásában elmondta, hogy a cellában, ahol büntetését töltötte, egy hivatásos hamiskártyással, egy közönséges betörővel, egy csaló miniszteri hivatalnokkal s egy ügyvéddel ült együtt. Jóval azután, hogy kiszabadult, az utcán összetalálkozott a hamiskártyással. Hallgassuk csak Strassnoffot. — Egykori sorstársam a legújabb londoni divat szerint szabott, de mégis egyszerű ruhában, elegánsan állt velem szemben, az ujjain valódi ékkövekkel díszített gyűrűk ragyogtak. Jókedvű volt és mosolygós, pompás típusa a nagyvilági gavallérnak. Ezt az embert a foglalkozása emberismerővé tette, és így lelki küzdelmeim és összeomlásaim, amelyeknek nyomai meglátszottak az arcomon, bizonyára nem kerülték el a figyelmét. Nem kérdezett semmit, mivel foglalkozom, hogy érzem magam, hanem újból és ismét megköszönte azt a szívességet, amit neki egy üzenetnek a közvetítésével tettem akkor, amikor a vizsgálati fogságból előbb szabadultam mint ő. Miután a hálálkodást befejezte, karon ragadott, és egy előkelő vendéglőbe vezetett, ahol nagyszerű vacsorát rendelt. Miután már a harmadik üveg valódi francia pezsgőt bontotta, az ember nyelve már könnyebben forgott. Ekkor érdeklődött csak, amúgy félvállról, hogy mi a foglalkozásom, mit csinálok. Természetesen engem is felbátorított az a barátság és részvétteljes érdeklődés, amelyet a hamiskártyás tanúsított irántam, kicsit megnyugatott a vacsora is, amely a régi jó időkben megszokott miliőben, formában és mennyiségben került elibem, úgyhogy meglehetős részletességgel kezdtem neki elmesélni, mi minden történt velem kiszabadulásom óta. Aztán elmentünk a lakására. A hamiskártyás „munkát” ajánlott fel Strassnoffnak, mégpedig a feltűnően berendezett lakásban kellett Srassnoffnak „dolgoznia”, ahol nagy társasági életet éltek. A hamiskártyás feltornázta magát a társadalmi ranglétra legmagasabb fokára, s mágnások, földbirtokosok, gyárosok jártak hozzá szórakozni, kártyázni. — Szeretett barátom lakása fényesen berendezett, valóságos úri lakás volt. A szalonok este 10 óra után kezdtek megtelni a legszebb és legelegánsabb hölgyekkel és igen tekintélyes urakkal. Egyik szalonban muzsikáltak, a másikban énekeltek, egy helyen külön csoportok alakultak, amelyek napi és politikai eseményeket beszéltek meg, az egyik szobában biliárdoztak, a másikban kártyáztak, egyszóval olyan nagy élet uralkodott itt, hogy eleinte csak tágra nyitottam a szememet. Ebben a ragyogó környezetben csakhamar magamhoz tértem, mert hiszen ez volt az én igazi, valóságos elemem, szép és szellemes asszonyok — rendszerint szebbek, mint amilyen szellemesek —, amit azonban nem kell szigorúan venni, a születési és pénzarisztokrácia tagjai, művészek és tudósok. Ma egy Kövesi báróval, holnap Festetich gróffal ittam pertut, éltem és szórakoztam, és mindezért nem volt egyéb kötelességem, mint az, hogy a társaságbeli hölgyeket és urakat szórakoztassam, s arról gondoskodjam, hogy egy pillanatig se unatkozzanak, istenem, melyik fiatalembernek nem ízlett volna ez az élet? Az, hogy ehhez a pompához és fényűzéshez a szükséges anyagi fedezetet nem éppen dicséretre méltó módon a baccaratasztalon nyerte a barátom, s néha kényszerítette a szerencsét, hogy feléje forduljon, egyáltalán nem érdekelt, és nem izgatott. Semmi közöm nem volt hozzá. (Folytatjuk) A A hamiskártyás „munkát" ajánlott fel Strassnoffnak, mégpedig a feltűnően berendezett lakásban kellett dolgoznia, ahol nagy társasági életet éltek. SZÉLHÁMOSOK KORONÁZATLAN KIRÁLYA Lépjen be ön is a lobogó előfizetőinek táborába 27