Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)

1978-04-27 / 17. szám

Zoli bácsi ma sem jött át. Teg­napra ígérte, majdnem éjfélig virrasztottam, de hiába. Dél­után a műhelyből telefonon kért elnézést, majd ismét be­jelentkezett Éjjel 11 óráig várok rá, az­tán lezárom a tévét, eloltom a villanyt. A csöngetés álmomból ver fel. Papucsot húzok és szidom a civilizációt, minden talál­mányával együtt. A küszöb túloldalán idősebb Somos Zoltán hunyorog. — Kicsit elkéstem — mond­ja amolyan „jó idő van’’ hang­súllyal. Ezen nem akarok vitatkozni. Tessékelném beljebb, ha már itt van, de nem jön. — Kapj valamit magadra, és gyere velem! Ezt a hangsúlyt ismerem, így beszélt Zolival, Katival, és azt hiszem mindenkivel, aki este tíz és hajnali hat óra kö­zött az útjába került. — Te akartál beszélni ve­lem — bök rám. Aztán kivág­ja legnagyobb érvét: — Lent vár a taxi. Öltöznöm kell. A nadrá­gomat magamra rántom, a pa­pucsot cipőre cserélem, in­gemről leszakítok egy gombot. Nyakkendőmet kötném, ami­kor Zoli bácsi atyailag meg­nyugtat. — Ha velem vagy, klott­­nadrágban is úrnak tekinte­nek. Lassan kitisztul körülöttem minden. Kilépünk a körfolyo­sóra, lemegyünk a lépcsőkön. A házmester helyett én nyi­tok kaput. A zár nyikorgása már belevegyül a taxi motor­jának zúgásába. A sofőr, ahogy meglát ben­nünket, ugrik, mire a kocsi­hoz érünk, nyitva mindkét ajtó. — Hova megyünk, Somos úr? — kérdi a gépkocsivezető, rólam alig véve tudomást. — Hajtson, Sanyikám, a Nirvánába. A sofőr szót fogad. Csak a bár előtt veszi le lábát­ a gáz­pedálról. — Rengeteg a munkám — sóhajtja Zoli bácsi. — Nap­közben nem tudok időt sza­kítani rád, pedig hallom, sok­szor kerestél. — Kétszer-háromszor. — Hiába, nincs időm. Sanyikára nem lehet pa­nasz. Finoman fékez, s máris pattan ajtót nyitni. — Mennyi? — kérdezi Zoli bácsi. — Negyvenhat forint. Egy százast ad át, nagyvo­nalúan legyint. — Köszönöm. — Jó szórakozást kívánok, HORVÁTH KÁLMÁN, viszontlátásra, uraim — haj­bókol a sofőr. A bárban a portás meg­emelt sapkával köszönt ben­nünket, majd elhessegeti a ru­határosnőt, aki a kötelező be­lépőt adná át. Kapunk egy kétszemélyes asztalt, két kis, két nagy poharat, egy üveg konyakot és egy palack ás­ványvizet. — Egészségünkre — koccin­tunk. Tompított zöld, kék, vörös és sárga fények kísérik a tán­cosok mozdulatait. A sarokban pezsgő durran. Zoli bácsi keze remeg. Hat­vanéves múlt, apukának tűnik a félhomályban ülő fiatalok között. — Csak így tudok pihenni — rebegi. A dob hangos, a zongora is, a gitár hangja éles. A terem­re enyhe fátyolt borít az el­szívott cigaretták füstje. — Van ennél jobb kikap­csolódás is — kockáztatom meg. — Elaludni egy könyv mel­lett,­­vagy fogni a pecabotot? Nem az én műfajom. Engem a csend idegesít. A kuka segé­deket sem állhattam a mű­helyemben. Soha nem tudtam, hogy mit forgatnak a fejük­ben. Az ember mondja ki minden gondolatát, sőt, ha kell, kiáltsa. — Ebből az életszemléletből még nem lett baja? — Nagyon jól tudom, hogy vannak tabu témák. De az, fiacskám, politika. Én pedig üzletember vagyok. Aki en­gem át akar verni, azt seggbe rúgom. És ugyanezt megtehe­tik velem is, ha rájönnek, hogy becsapom őket. — Előfordul ilyen is? — Ja, ezt ne úgy vedd, mintha rézgyűrűt adnék el aranyáron. — Hanem? — Elmondom a konkurren­­sem, Schultz úr történetét. Ő váltig állította, hogy a termé­ke szebb, divatosabb és ol­csóbb az enyémnél. Na jó, gondoltam, két dudás sok egy zenekarban, és kidolgoztam az akciót Schultz úr elnémításá­­ra. Elbocsátottam embereimet, vevőimnek pedig bejelentet­tem, hogy sok az adósságom, bezárom a boltot, aztán kiván­dorlok Amerikába, vagy el­megyek éjjeliőrnek egy nagy­­vállalathoz. Schultzcal is tár­gyalni kezdtem, felkínáltam a gépeimet, korrekt árat kértem, valódi értékük 90—95 százalé­kát. Schultz persze nyeregben érezte magát, nevetséges ösz­­szeget ajánlott fel, amit én egy csődbe jutott vállalkozóhoz il­lően, koldusgőggel visszauta­sítottam. Ahogy bezártam, Schultz egyedül maradt a pia­con. Kezdett silányabb minő­séget gyártani, a kiskereske­dőknek megmondta, ha nem tetszik, vásároljanak az álla­mi ipartól. Aztán felvette az árakat, mert úgy érezte, dik­tálhatja a feltételeket. Akkor léptem színre. A rolót felhúz­tam, gépkezelőim odaálltak a masinák mögé, én pedig sorra­­jártam a régi üzletfeleket. A hagyományos áron, a megszo­kott Somos-féle minőséget kí­náltam. Életem legnagyobb megrendeléseit kaptam. Még Schultz régi partnerei is ná­lam dolgoztattak. Riválisom soha többé nem tudott betör­ni a fővárosi piacra. Vidéki hálózatot kellett kiépítenie, gyakran látom, amint a vá­sári bódésok kínálják termé­keit. — Jó történet — mondom —, csak sok benne a bizony­talansági tényező. Ha Schuitz a felkínált áron megveszi a gépeket, ha nem haragítja ma­gára volt kuncsaftjait, akkor ma éjszaka ő a császár. — Nincsen „ha”. A terv központi eleme Schuitz úr jel­leme volt. Én tudtam, mire készülök, és ismertem ellenfe­lemet. Egyébként is, ha mi, Somosok belekezdünk valami­be, az csak jól végződhet. — Az üzlet adja az önbi­zalmat, vagy az önbizalom az üzletet ? Hörpöl a konyakjából. — Ravasz fiú vagy — ve­regeti a vállam. — Kíváncsis­kodsz, honnan teremtettem elő a műhely induló tőkéjét? Közelebb húzza a székét, s mintha a világ nagy titkába avatna, úgy mesél: — Az én apám világéleté­ben zenészt akart nevelni be­lőlem. Jó hallásom volt, gyer­mekkoromban már zongoráz­tam. A Für Elisé-t ma is le­pötyögném, pedig azt tartják, hogy egyike a zeneirodalom legnehezebb darabjainak. A zongora után hegedülni kezd­tem, majd a fúvós hangszerek felé fordultam. Ez családi vo­nás, hogy mi, Somosok min­dent gyorsan, az átlagember­nél jóval hamarabb tanulunk meg. Az apám említette, hogy 1903-ban valami gáláns ka­land végén elkerülhetetlenné vált a lovagi párbaj. Szerdán mérkőzött kihívójával, és ked­den vette élete első vívóórá­ját. Mégis, az összecsapás ele­jén kivédett egy vágást, visz­­szaszúrt... ellenfelének csak az volt a szerencséje, hogy az orvos ott várakozott a hely­színen. Mindezt azért mon­dom, hogy lássad, nem vélet­lenül megyek a legrizikósabb üzletekbe, hogy szinte kere­sem a kockázatot. Tehetem, mert tudom, nem bukhatok el. A háború alatt munkaszolgá­latos voltam. A peremkerüle­tekben ástuk a védelmi vona­lat, amikor egy akna becsapó­dott közénk. Társaim közül sokan meghaltak, nekem az ijedtségen kívül nem esett ba­jom. Akkor a vállamra vettem a lapátomat, és egyszerűen ha­zamentem. Bent laktunk a he­tedik kerületben, a legforgal­masabb belvárosban. Nemrég nősültem, a feleségem örült és aggódott egyszerre, hogy most mi lesz velem. Én pedig mond­tam, ahol bombáznak, oda én nem megyek. Otthon marad­tam az ostrom végéig. Átél­tem vagy tíz razziát, nyilasok, németek, oroszok jöttek, tőlem soha senki nem kért semmi­féle dokumentet. A pincér tapintatosan meg­áll mellettünk. — Somos úr, a fiúk kérde­zik, mit játszhatnak önnek. Zoli bácsi tagadóan int. — Hadd pihenjenek a gye­rekek. Aztán hozzáteszi: — Kérdezze meg, Ferikém, hogy mit isznak, aztán vigye oda nekik. Kérdőn fordul felém. — Hol tartottam? — A zenetanulásnál. Ismét húz a konyakból. — Tudod, Reich Zsiga zene­iskolájába a városi elitfiúk jártak. A Dob utcai zsidógye­­­rekek, neves muzsikusok párt­­fogoltjai és a Lehel utcai ör­mény kalmárok fiai. Alig vár­tuk, hogy véget érjen a taní­tás, mentünk ki a ligetbe. Ad­ írott

Next