Lobogó, 1978. január-június (20. évfolyam, 1-26. szám)
1978-04-27 / 17. szám
Zoli bácsi ma sem jött át. Tegnapra ígérte, majdnem éjfélig virrasztottam, de hiába. Délután a műhelyből telefonon kért elnézést, majd ismét bejelentkezett Éjjel 11 óráig várok rá, aztán lezárom a tévét, eloltom a villanyt. A csöngetés álmomból ver fel. Papucsot húzok és szidom a civilizációt, minden találmányával együtt. A küszöb túloldalán idősebb Somos Zoltán hunyorog. — Kicsit elkéstem — mondja amolyan „jó idő van’’ hangsúllyal. Ezen nem akarok vitatkozni. Tessékelném beljebb, ha már itt van, de nem jön. — Kapj valamit magadra, és gyere velem! Ezt a hangsúlyt ismerem, így beszélt Zolival, Katival, és azt hiszem mindenkivel, aki este tíz és hajnali hat óra között az útjába került. — Te akartál beszélni velem — bök rám. Aztán kivágja legnagyobb érvét: — Lent vár a taxi. Öltöznöm kell. A nadrágomat magamra rántom, a papucsot cipőre cserélem, ingemről leszakítok egy gombot. Nyakkendőmet kötném, amikor Zoli bácsi atyailag megnyugtat. — Ha velem vagy, klottnadrágban is úrnak tekintenek. Lassan kitisztul körülöttem minden. Kilépünk a körfolyosóra, lemegyünk a lépcsőkön. A házmester helyett én nyitok kaput. A zár nyikorgása már belevegyül a taxi motorjának zúgásába. A sofőr, ahogy meglát bennünket, ugrik, mire a kocsihoz érünk, nyitva mindkét ajtó. — Hova megyünk, Somos úr? — kérdi a gépkocsivezető, rólam alig véve tudomást. — Hajtson, Sanyikám, a Nirvánába. A sofőr szót fogad. Csak a bár előtt veszi le lábát a gázpedálról. — Rengeteg a munkám — sóhajtja Zoli bácsi. — Napközben nem tudok időt szakítani rád, pedig hallom, sokszor kerestél. — Kétszer-háromszor. — Hiába, nincs időm. Sanyikára nem lehet panasz. Finoman fékez, s máris pattan ajtót nyitni. — Mennyi? — kérdezi Zoli bácsi. — Negyvenhat forint. Egy százast ad át, nagyvonalúan legyint. — Köszönöm. — Jó szórakozást kívánok, HORVÁTH KÁLMÁN, viszontlátásra, uraim — hajbókol a sofőr. A bárban a portás megemelt sapkával köszönt bennünket, majd elhessegeti a ruhatárosnőt, aki a kötelező belépőt adná át. Kapunk egy kétszemélyes asztalt, két kis, két nagy poharat, egy üveg konyakot és egy palack ásványvizet. — Egészségünkre — koccintunk. Tompított zöld, kék, vörös és sárga fények kísérik a táncosok mozdulatait. A sarokban pezsgő durran. Zoli bácsi keze remeg. Hatvanéves múlt, apukának tűnik a félhomályban ülő fiatalok között. — Csak így tudok pihenni — rebegi. A dob hangos, a zongora is, a gitár hangja éles. A teremre enyhe fátyolt borít az elszívott cigaretták füstje. — Van ennél jobb kikapcsolódás is — kockáztatom meg. — Elaludni egy könyv mellett,vagy fogni a pecabotot? Nem az én műfajom. Engem a csend idegesít. A kuka segédeket sem állhattam a műhelyemben. Soha nem tudtam, hogy mit forgatnak a fejükben. Az ember mondja ki minden gondolatát, sőt, ha kell, kiáltsa. — Ebből az életszemléletből még nem lett baja? — Nagyon jól tudom, hogy vannak tabu témák. De az, fiacskám, politika. Én pedig üzletember vagyok. Aki engem át akar verni, azt seggbe rúgom. És ugyanezt megtehetik velem is, ha rájönnek, hogy becsapom őket. — Előfordul ilyen is? — Ja, ezt ne úgy vedd, mintha rézgyűrűt adnék el aranyáron. — Hanem? — Elmondom a konkurrensem, Schultz úr történetét. Ő váltig állította, hogy a terméke szebb, divatosabb és olcsóbb az enyémnél. Na jó, gondoltam, két dudás sok egy zenekarban, és kidolgoztam az akciót Schultz úr elnémítására. Elbocsátottam embereimet, vevőimnek pedig bejelentettem, hogy sok az adósságom, bezárom a boltot, aztán kivándorlok Amerikába, vagy elmegyek éjjeliőrnek egy nagyvállalathoz. Schultzcal is tárgyalni kezdtem, felkínáltam a gépeimet, korrekt árat kértem, valódi értékük 90—95 százalékát. Schultz persze nyeregben érezte magát, nevetséges öszszeget ajánlott fel, amit én egy csődbe jutott vállalkozóhoz illően, koldusgőggel visszautasítottam. Ahogy bezártam, Schultz egyedül maradt a piacon. Kezdett silányabb minőséget gyártani, a kiskereskedőknek megmondta, ha nem tetszik, vásároljanak az állami ipartól. Aztán felvette az árakat, mert úgy érezte, diktálhatja a feltételeket. Akkor léptem színre. A rolót felhúztam, gépkezelőim odaálltak a masinák mögé, én pedig sorrajártam a régi üzletfeleket. A hagyományos áron, a megszokott Somos-féle minőséget kínáltam. Életem legnagyobb megrendeléseit kaptam. Még Schultz régi partnerei is nálam dolgoztattak. Riválisom soha többé nem tudott betörni a fővárosi piacra. Vidéki hálózatot kellett kiépítenie, gyakran látom, amint a vásári bódésok kínálják termékeit. — Jó történet — mondom —, csak sok benne a bizonytalansági tényező. Ha Schuitz a felkínált áron megveszi a gépeket, ha nem haragítja magára volt kuncsaftjait, akkor ma éjszaka ő a császár. — Nincsen „ha”. A terv központi eleme Schuitz úr jelleme volt. Én tudtam, mire készülök, és ismertem ellenfelemet. Egyébként is, ha mi, Somosok belekezdünk valamibe, az csak jól végződhet. — Az üzlet adja az önbizalmat, vagy az önbizalom az üzletet ? Hörpöl a konyakjából. — Ravasz fiú vagy — veregeti a vállam. — Kíváncsiskodsz, honnan teremtettem elő a műhely induló tőkéjét? Közelebb húzza a székét, s mintha a világ nagy titkába avatna, úgy mesél: — Az én apám világéletében zenészt akart nevelni belőlem. Jó hallásom volt, gyermekkoromban már zongoráztam. A Für Elisé-t ma is lepötyögném, pedig azt tartják, hogy egyike a zeneirodalom legnehezebb darabjainak. A zongora után hegedülni kezdtem, majd a fúvós hangszerek felé fordultam. Ez családi vonás, hogy mi, Somosok mindent gyorsan, az átlagembernél jóval hamarabb tanulunk meg. Az apám említette, hogy 1903-ban valami gáláns kaland végén elkerülhetetlenné vált a lovagi párbaj. Szerdán mérkőzött kihívójával, és kedden vette élete első vívóóráját. Mégis, az összecsapás elején kivédett egy vágást, viszszaszúrt... ellenfelének csak az volt a szerencséje, hogy az orvos ott várakozott a helyszínen. Mindezt azért mondom, hogy lássad, nem véletlenül megyek a legrizikósabb üzletekbe, hogy szinte keresem a kockázatot. Tehetem, mert tudom, nem bukhatok el. A háború alatt munkaszolgálatos voltam. A peremkerületekben ástuk a védelmi vonalat, amikor egy akna becsapódott közénk. Társaim közül sokan meghaltak, nekem az ijedtségen kívül nem esett bajom. Akkor a vállamra vettem a lapátomat, és egyszerűen hazamentem. Bent laktunk a hetedik kerületben, a legforgalmasabb belvárosban. Nemrég nősültem, a feleségem örült és aggódott egyszerre, hogy most mi lesz velem. Én pedig mondtam, ahol bombáznak, oda én nem megyek. Otthon maradtam az ostrom végéig. Átéltem vagy tíz razziát, nyilasok, németek, oroszok jöttek, tőlem soha senki nem kért semmiféle dokumentet. A pincér tapintatosan megáll mellettünk. — Somos úr, a fiúk kérdezik, mit játszhatnak önnek. Zoli bácsi tagadóan int. — Hadd pihenjenek a gyerekek. Aztán hozzáteszi: — Kérdezze meg, Ferikém, hogy mit isznak, aztán vigye oda nekik. Kérdőn fordul felém. — Hol tartottam? — A zenetanulásnál. Ismét húz a konyakból. — Tudod, Reich Zsiga zeneiskolájába a városi elitfiúk jártak. A Dob utcai zsidógyerekek, neves muzsikusok pártfogoltjai és a Lehel utcai örmény kalmárok fiai. Alig vártuk, hogy véget érjen a tanítás, mentünk ki a ligetbe. Ad írott