Ludas Magazin, 1972 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1972-01-01 / 1. szám
^ S^ÖpoR suda apó, a mindenféle-díjas művész, előkapott egy nagy böhöm márványt és faricskálni kezdte. Feneizomzatú legény kerekedett ki, kapudöntő vállakkal, bikanyúzó öklökkel és nemes homlokkal. A legény fürtjeire hetyke babérkoszorút, arcvonásaira meg enyhe, inkább bambácska mosolyt biggyesztett a művész. Aztán hátraszökkent pár lépést, hogy megfelelő távlatból szemlélje a szobrot. A látvány valahogy inkább csüggesztette, mint villanyozta. Több lehetőség is megfordult rózsaszínű kobakjában, amelyre csak köröskörül tapadt szőrös glóriaként némi fehér bozont. „Lendület”? ... ahhoz egy kissé merev. „Ifjúság”? ...ahhoz véznábbnak kellene lennie. „Merengés”? ...ahhoz nem elég bamba. Csuda apó végül megvonta reumás vállát, fogta a vésőt és ráfaricskálta a talapzatra: „A bajnok”. A feneizomzatú, ám bambácska ma szép áron kelt el, felállították legott a legárnyasabb liget legbájosabb berkében és attól fogva csodájára jártak a népek. — Nézd, milyen deltás! — mondták ámulva az ifjak. — Milyen karcsú! — motyogták az öregek. — És milyen bamba! — kiáltották, akik okosnak érezték magukat. A lányok még mást is mondtak, ám ennek idézésétől ehelyt eltekintünk. Elég legyen annyi, hogy a fügefalevél sosem szerepelt Csuda apó művészi eszközei között, s a lányok ilyenkor mindig vihogva, ám fülig pirosan távoztak a szobor roppant tagjainak árnyékából. Történt, hogy nemes versenyeket, sportszerű vetélkedőket rendeztek a pagonyban. Eljöttek az ifjak s a legények, hogy erejüket fitogtassák, ország-világ szeme előtt vitassák: melyikük a merészebb, az ügyesebb, a belevalóbb. Egy roppant termetű óriás 132 méterre hajította a kalapácsot s akkor megragadák őt a bírák, hogy diadalmenetben vigyék a zsűri elé: íme a bajnok! A zsűri azonban csak csóválta a fejét, hogy a szakálla valósággal suhogott bele. — Már hogyan lehetne ő a bajnok? — mondta. — Hát nem látjátok, hogy törzse vastag, akár az elefánté, haja viszont gyér, mint a fényár füve? Tudnotok kell, hogy a bajnok karcsú, mint Libanon cédrusa, haja pedig fürtös, akár a számoszi szőlő. Egy ruganyos és nyakigláb legény nemsokára 295 centit ugrott magasba, mire őt is megragadták a bírák, hogy a zsűri elé vigyék: ő a bajnok. — Hogyan is lehetne? — csóvált ismét a zsűri. — Hiszen a lába vékony, akár a póké, arcán pedig az értelem mécse pislákol. Tekintsetek a szoborra s akkor észbe vehetitek, hogy a bajnok lába vaskos, akár a dór templomok oszlopa, tekintetét pedig a fennkölt bambaság fátyla árnyékolja. A dobókör irányából ekkor hejehujás kacaj és sziszegő gúny hallatszott. A körben tétova ifjú állt anyátlanul. A bírák legott megragadták. — Vigadjatok szívetekben, mert mi is vigadunk — kiáltották a sokaságnak. — íme a bajnok! — Már hogyan lehetne ő a bajnok? — harsogta a sokaság. — Hiszen gőze nincs a súlylökéshez. A tyúkszemére ejtette a vasgolyót. „ — Ti ehhez mákszemnyit sem értetek — mondták a bírák. — Lehetséges, hogy a tyúkszemére ejtette a súlygolyót, mégis ő a bajnok. Ugyanis van neki egy hallatlan előnye, amivel senki nem versenghet. Hasonlított a szoborra. Peterdi Pál