Ludas Magazin, 1974 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1974-01-01 / 1. szám
árman feküdtünk egy négyágyas kórházi szobában, a kettes számú Belgyógyászati Kórház ötödik emeletén, doktor Alsós Előd főorvos osztályán. Én az ajtó melletti ágyon, Függelék Jenő mögöttem és Hagymázas Ede az ablak előtt. Délelőtt tizenegy óra volt, a nagyvizit pillanata: a főorvos megjelent az ajtóban, mögötte Glauber doktor, az osztályos orvos, a sort a szigorú főápolónő, Melleril Zelma zárta be. — Hogy van? — lépett elsőnek hozzám Alsós Előd. — Nagyszerűen — mosolyogtam lelkesen a főorvosra. — Meglátja tanár úr — harsogtam derűlátón —, hogy egy-kettőre talpra állok! — örülök — bólintott elégedetten Alsói főorvos, és a mögöttem fekvő szobatársam ágyához lépett. — Hogy van? — tette fel a szokásos kérdést. — Nem jól — mondta Függelék Jenő, és e szavakra mindannyian felkaptuk a fejünket. — Mi az, hogy nem jól? — kérdezte nyugtalanul a főorvos. — Mit akar mondani azzal, hogy nem jól? — Nem javulok — szólt nyugodt önfegyelemmel Függelék Jenő, és egyenesen, nyíltan nézett a főorvos szemébe. — Félek, hogy szembe kell néznem a tényekkel. Alsós főorvos döbbenten nézett körül. A nyomasztó pillanatot a főápolónő hangja törte meg: — Mit nem hallok!? — kiáltotta túljátszott vidámsággal a hangjában Melleril Zelma. — Nem javul a beteg? Nem vagyunk jobban? Nézze meg az ember! Glauber doktor is korholan hümmögött és csóválta a fejét: — Sokkal jobban van a beteg — jelentette ki határozottan a főorvosnak. — Semmi ok a nyugtalanságra! Az entero-koordináták felfelé ívelnek — referált halkan, de meggyőzően —, az alhasi légzés abszolút szabad. — Úgy találja? — kérdezte minden meggyőzés nélkül a főorvos. — Remélem igaza lesz — tette hozzá nyomottan és kedvetlenül lépett el az ágytól a harmadik szobatársunk ágyához. — Hogy van? — kérdezte, de mintha ott se lett volna. — Pompásan! — harsogta Hagymázas Ede. — Olyan étvágyam van, hogy megenném a vasvillát is! Még soha ilyen akaraterőt nem éreztem a gyomortájékon, tanár úr! Egy hegyet tudnék megemészteni, olyan jól érzem magamat! — Jól van! — mondta Alsói főorvos, de nem volt vidám. Csöndesen távozott a kórteremből, kíséretével együtt. Amint becsukódott mögötte az ajtó, egyszerre estünk Függelék Jenőnek. — Hogy lehet ilyen tapintatlan?! — kiáltottam szobatársamra. — Ilyen szívtelen! — toldotta meg Hagymázas is. — Látta, mit tett?! Látta a főorvos arcát, amikor közölte vele, hogy nem javul? Csak így, ukmukfukk, belemondani a szemébe?!! — Borzasztó! — kiáltottam én is. — Most micsoda lelkiállapotba hozta a főorvosunkat! Ezt a cinizmust! Én se vagyok jól! — kiabáltam Függelék Jenőnek —, azt gondolja, én bízom abban, hogy itt meggyógyítanak? De van annyi intelligenciám, hogy tudok uralkodni magamon, és nem teszek tönkre egy másik embert, ha nem segíthetek rajta azzal, hogy meggyógyítson ! Szégyellheti magát mondhatom! — Megpróbálok uralkodni magamon — mondta halkan, összetörve Függelék Jenő. — A holnapi nagyviziten azt fogom mondani, hogy gyógyulok. Somogyi Pál