Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-08 / 49. szám
EGY MŰVÉSZ EMLÉKEI MA JonS- mítotíznője Diener-Dénes Rudolf kiállítását sok ezren tekintették meg. Szép képeit a Ludas Matyiban nem tudjuk közölni, de elmondunk néhány kis történetet azok közül, amelyeket Rudi bácsi mindig szívesen mesél ismerőseinek. 1. — Mindig mondták rám, hogy párizsi vagyok. Ebben annyi volt az igazság, hogy már fiatal koromban Párizsba utaztam, a modern piktúra fellegvárába. Szerettem Párizst, bár számomra nem a gondtalan szóralkozásoik városát jelentette. Éheztem jócskán. Volt ott egy magyar vendéglős, olyan francia kistőkossé vedlett terézvárosi polgár, egyszer csak azt mondja: „Nézze, Diener Dénes, járjon maga hozzám enni. Maga utóvégre egy művész, képet is elfogadok pénz helyett, bár nem szívesen. De mégis maga csak hozza ide a társaságát: még én fizetek megának ebéderőkint tíz frankot.“ Az akikor pénz volt. Ráálltam. Mit meg nem tesz az ember, hogy még egy ideig kint maradjon Párizsban huszonegynéhány évesen és nézhesse a Louvre-t és festhesse a kék ködöt a Szajnapárton, meg a mohos hídárkádot alulról — tudja, olyan olivzölddel... Azaz nem is egészen olivzöld .. . meg a barna bárkáikat... Illetve nem is egész barnák — szavakkal nehéz az ilyet.. . No aztán egy szép napon jön az én vendéglősöm, hogy így, meg úgy, most már elég művész jár hozzá, még sok is ... Enni jöhetek tovább, ha akarok, de a készpénzt kénytelen megvonni tőlem. Nagyon mérges lettem éskihúztam magam: mit gondol maga rólam? Utóvégre én mégis csak művész vagyok! Ingyen nem eszem! Haza is jöttem aztán hamarosan ... Ismeri az anyagot, mellyel dolgozik. Amiben élt Ez persze képeiből derül ki igazán. Tájaiból, ahol a levegőnek hőmérséklete van, a virágnak egész halvány szaga, a tűznek pedig ... Igen, ha Rudi bácsi akármilyen kis darab vizet fest, azon meglátszik, hogy Duma-e vagy Szajna, patak-e, vagy Balaton, akkor is, ha csak felhő tükröződik benne. ..Kedvenc modellem“ — mondja a tájról. És kis, Rudi bácsis grimasszal teszi hozzá. ,,Vissza lehet hozzá menni húsz év múlva is, ha valamit roszszul csinált az ember... Ő nem lett ráncos közben.“ — Ezzel mindig baj volt régen — mondja. A női portrékkal. Én szerelmes voltam, a modellt ült. Aztán megsértődött. Nem volt elég szép a kép. Azt hitte, nem szeretem eléggé. Pedig csak nem tudtam elég jól rajzolni. Most nem sértődnek meg. Úgy látszik, megtanultam közben rajzolni. — Hogy ez a csere megérte-e mindazt, amit elfelejt közben az ember? Nekünk igám.. A közönségnek semmi se drága. Az utókornakmeg aztán különösen nem. És mégis csak ez a legfontosabb most és mindörökké ... (FEDOR) ■— Filmsztár szeretnék lenni. . . Azt mondják, a külsőm nagyon alkalmas panorámikus filmre ! Clughty Chaplin: Ez maradt meg a két kicsiny fehér balettcipőből? Zenész: Igen, művész úr, teljesen elkoptattuk. .. A bajai járásban szerenádot adnak az élenjáró dolgozóknak Nem vagyok keserűsó! Szeretem a jókedvű embereket, élekhalok a nevetésért. De amit ön a tegnap esti előadáson művelt, azt nem hagyhatom szó nélkül. Mikor a jegyszedő az ön hájamögé telepített, csendesen, meghitten beszélgetett a feleségével, nézegette a III. Richard szereposztását a műsorban s nekem, aki fiatal vagyok és hiszek az emberekben, bevallom, rokonszenvesnek tűnt, egy pillanatig sem gondoltam, hogy ön tulajdonképpen fakutya. A függöny szétnyílása után egy ideig megőrizte hidegvérét, érdeklődve hallgatta Richard rettenetes monológját, majd egy váratlan élénél, amikor halk, lefojtott és az előadást tiszteletben tartó nevetés futott végig a sorokon, ön egyszerűen felröhögött. Hangosan felröhögött! Mi nézők, kollegák mit sem sejtve, egy másodpercre mosolyogva és megértően önre pillantottunk, vélve, hogy az éhhez talán valami élmény fűzi. Ön szemmelláthatóan, büszkeséggel körülnézett, csillogó tekintettel viszonozta az érdeklődést. Nem vagyok pszichológus, de azt hiszem, a végzetes könnyelműséget itt követtük el. Önt megszédítette, levette a lábáról a nevetéscsinálta, röpke népszerűség, valami nagyképű téveszme szállta meg, azt gondolta, sokkal többre hivatott, mint az a sok száz néző, aki ma este, mivel más programja úgy sem volt, eljött meghallgatni ezeket a színészeket, megtölteni a színház nézőterét. És hogy ön nemcsak egy szám a színházak szezonvégi statisztikájában, hanem egy különleges egyéniség. És ahogy kezdetben mindenkihitt Richardnak, megszerette őt, mi, nézők is megszerettük önt hiszékenyen, s mikor a színpadon lassanként kiéleződött a konfliktus Richard és hívei között, ön is Clarance. Rivers és Hastings sorsára jutott, kegyvesztett lett a szemünkben. Mert ön, megvadulva az első sikerén, folyton-folyvást mindenen és mindenen röhögött A kezdet után biztosítani akart bennünket, hogy rutinozott, edzett röhögővel van dolgunk, akinek kikirobbanó kedélye a vasárnap délelőtti „Csinn-bumm“ cirkusz rekeszizom tivornyáin nevelkedett és most sem akarja azt láncraverni. Nem elégedett meg az előadással, hanem biztos dramaturgiai érzékkel akár Shakespeare, vagy Rostand, színházat teremtett a színházban. Zsebszínházat nyitott a nézőtéren azzal a céllal, hogy hatásos röhögéseivel elhódítsa a nézőket Major Tamástól. ,,Én csak önmagam vagyok!“ — tanulta az imént Richardtól és nem is gondolt arra, hogy nem az ön kedvéért váltottuk meg a jegyeket. Megismertük, megutáltuk önt és besoroztuk a legádázabb kellemetlenkedők közé. Kérem, ha máskor színházba jön, ne tegyen így! Emlékezzék a szemrehányó, rendreutasító pillantásokra a ruhatárnál, emlékezzék arra a fiatalemberre, aki a kijáratnál az ön háta mögött barátjának így foglalta össze tömören az önről alkotott véleményét: „Nézd, itt az a hülye, aki folyton zavarta az előadást!1* Egyetértek vele: Csanádi Ákos •— Csak egy brigád van a világon ... Az ellentétek vonzzák egymást Rajzolónk így képzeli... »«,a közeljövőben megnyíló VI. Magyar Képzőművészeti Kiállítás néhány alkotását, amelyeknek címéről a sajtó előzetes jelentéséből értesült.