Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1955-12-08 / 49. szám
Cnofátri/ TÖRTÉNET Netven év körüli bácsi állított meg az utcán. Megkérdezte: — Bocsánat, hol a Népszínház utca? A Dohány utca és Lenin körút sarkán álltunk, tehát könnyű volt megmagyarázni neki hogy merre menjen. Az emberek csak a villamoson és az autóbuszon hajlamosak a veszekedésre. A gyalogjárók barátságosaik és szolgálatkészek. Ha a buszra várakozók a jármű érkezése előtt a megállónál beszélgetni kezdenének, talán kevesebb gorombaság hallatszana a kocsikban. örültem, hogy útbaigazításommal jó cselekedetet végeztem, és meg is fordultam: kiváncsi voltam, jó úton halad-e az öreg. És ekkor bosszankodva vettem észre, hogy a bácsi nem bízik bennem. Nem hiszi el, hogy jó irányt mutattam neki, mert íme egy nőt szólított meg, aki a következő pillanatban a Népszínház utca felé mutatott. Nem volt sietős dolgom, és figyelni kezdtem az öreget. A Rákóczi út közelében a papírüzlet előtt egy kisfiút kérdezett meg. Az Éjjel-Nappal Csemege előtt ötven körüli férfit. Mint az árnyéka, követtem .. . Kiváncsi voltam, hogy a Népszínház utcáig hány embertől kérdezi meg, hol a Népszínház utca. Az 1. számú gyógyszertár előtt fiatal lányt állatott meg. Az alábbi párbeszédet lestem el: — Bocsánat, hol a Népszínház utca? — Itt a sarkon, bácsi! — Melyik sarkon? — Itt a pirostéglás nagy ház mellett. Annak a másik oldala már a Népszínház utca. — Komolyan? Én pedig azt hittem, még egy félórát is gyalogolhatok. — Dehogy! Még egy percet se! — Nagyon köszönöm. De most ugyebár sokáig feltartottam magácskát. — Dehogy, bácsi! — válaszolt a lány, és kedvesen integetve elsietett. Azon már nem is csodálkoztam, hogy a Népszínház utcában egy szabadnapos tűzoltót kérdezett meg, hol a Népszínház utca? Így jutott el egy hatalmas bérházig, ahová bement. Én utána. Az öreg kulcsot vett elő és kinyitotta az egyik első emeleti lakás ajtaját. Tehát itt lakott. Közben üdvözölte az udvaron álldogáló házfelügyelőnőt. Amikor az ajtó becsukódott az öreg mögött, megkérdeztem az asszonytól: — Bocsánat, ez a bácsi mióta lakik itt? Ma jött talán vidékről? — Dehogy! Negyven éve a ház lakója! — Érdekes! — csodálkoztam. — A Dohány utcától idáig szinte tíz lépésenként megkérdezte a járókelőktől, hogy hol a Népszínház utca. Tőlem is .. A házfelügyelőnő elmosolyodott: —■ Ismerem ezt a szokását. Hangokat akar hallani. — Hangokat? .— Igen. A lányával és két unokájával lakik együtt. Azok nagyon türelmetlenek hozzá. Ha kérdez valamit, igennel, vagy nemmel válaszolnak. Kérdéseire rendszerint azt felelik, hogy hosszú lenne megmagyarázni. Az öreg társtalan. Szomjas a szavakra. Néha én is elbeszélgetek vele, de nekem sincs sok időm. A szomszédok is munkába járnak és a bácsi unatkozik. Lemegy az utcára és megszólítja a járókelőket, így beszélget szegény. Még az idegeneknek is türelmesebbeknek kellene lenniük egymáshoz. Hát még a hozzátartozóknak. — Már jön — mutatott az aszszony az öregre, aki most lépett ki a lakás ajtaján. — Evett valamit és újra az utcára megy „beszélgetni”. Egy gondolattal előbb értem az utcára, mint ő. Nem ismert meg, mert megkérdezte tőlem: — Bocsánat, merre van a Rákóczi út? Palásti László Sajnos, ez is előfordul néha . ■— Itt van az egész falu? — Itt!— Akkor jó, legalább mindnyájan hallják: jöjjenek holnap! A Szerencsi Csokoládé-gyárban A tejcsokoládé-keverőnél — Bácsi kérem, nincs szüksége egy lelkiamieretes meósra? Ez csak egy csokoládé-gyár étkezdéjében hallható *— Mi van ebédre, elvtársi — Mákos tészta. — Jaj, de finom, sok töröttborssal és paprikával kérjük! A legkedveltebb csokoládéból keveset gyártanak — Melódia csokit kaphatok? — Nem tudsz olvasni, fiam? Szemben ki van írva! Kedves olvasók, mielőtt engem exportra becsomagolnának? engedjék meg, hogy megírjam halálom, pokolbéli utam, átlényegülésem és újjászületésem történetét. Évtizedeket töltöttem egy csepp megállás, szabadság, üdülés nélkül a Fazekas-lakás III. emeleti konyhájában, a Pozsonyi úton. Előző életemben tudniillik tűzhely voltam. Fazekasné 25 évvel ezelőtt így fogadott: „Ó, a legszebb nászajándék!’’ és néhány hónappal ezelőtt így hangzott a rám vonatkozó utolsó megjegyzése: „Eh, vigye a pokolba!” Ekkor jött vagy tizedszer Kacor Pista, a házfelügyelő fia: — Fazekas néni, adja be végre azt az ócska tűzhelyet a vasgyűjtőbe! Másnap hoztak egy új, zománcozott sparhertot, s amikor Kacor Pista délután újra megjelent, Fazekasné rám mutatott: — Eh, vigye a pokolba! Pista nem mondatta magának kétszer — vitt. De egyelőre szó sem volt a pokolról. Beadott a MÉH-nek. Melléktermék, hulladék lettem. A MÉH átadott a KAV-nak. Kohászati anyag lettem. A KAV Kelenföldön vonatra rakott, a vonat úticélja: Sztálinváros, Martin- Acélmű. Amikor a Martin udvarán az „elegy-térre” dobtak, megsejtettem, hogy a pokolba kerültem, csak az emberek becézik Martinnak. Két munkaruhába öltözött egyén nézegetett, s azt állították rólam, hogy „adagolhatatlan” vagyok. Igen, éreztem, hogy ez a pokol tornáca, különösen, amikor vitatkozni kezdtek azon, hogy vajon a törőműbe, a robbantóműbe, vagy a darabolóüzembe kerüljek-e. Értetlenül figyeltem a rátát, nem tudtam, mi rosszabb: ha törik, ha robbantják, vagy ha darabolják a szegény pokolraítéltet. Végül egyikük győzött, s a másik pisztolyt fogott rám, amelyből pokoli lángnyelv csapott ki. Autogénnel darabolni kezdett... Nemsokára „adagolható” lettem. Egy óriási mágnes felkapott, mint a pelyhet, s óvatosan egy teknőbe helyezett, ahol egyetlen adag lettem néhány mázsa egyéb, pokolba került ócskavas-társammal. A teknővel egy vasút útnak indult a tornácról a valódi „pokol’’ felé. Óriási kemencék izzó torokkal ásítottak ránk. íme, itt sütögetik a kárhozatra ítélt vashulladékot! Hű! Visszagondolni is rossz! Pokoli volt... Aztán lassan megbarátkoztam a sorsommal. Elvégre csak 1700 fok meleg volt a kemencében, s az egész tortúra mindössze kilenc órán át tartott. Felfrissülve és bűneimtől, meg a szennyező anyagoktól megtisztulva ömlöttem az üstbe, ahonnan szép lassan egy kokillába csurgattak. És innen kezdve úgy ment minden, mint a karikacsapás, ördöngős gyorsasággal! A „pokolban’’ kissé felhevültem, de hamarosan lehűltem ismét, s újjászületve hagytam el a kokillámat. Nem voltam már tűzhely, nem voltam már ócskavas köntecs lettem. Újra utazás: Lármás Hengermű. Itt egy kicsit megmasszíroztak, hogy felfrissüljek. Újra utazás: MÁVAG. Itt karriert csináltam. Ha véletlenül nem ide kerülök, távolról sem viszem annyira, mint így. Hasonló kellemes élményeket kíván: a 0—5—0-ás Exportmozdony, aki megjárta a poklot. (O. Gy.)