Ludas Matyi, 1955 (11. évfolyam, 1-52. szám)

1955-12-08 / 49. szám

Cnofátri/ TÖRTÉNET N­­etven év­ körüli bácsi állí­­tott meg az utcán. Meg­kérdezte: — Bocsánat, hol a Népszínház utca? A Dohány utca és Lenin körút sarkán álltunk, tehát könnyű volt megmagyarázni neki hogy merre menjen. Az emberek csak a villamoson és az autóbuszon hajlamosak a veszekedésre. A gyalogjárók barátságosaik és szolgálatkészek. Ha a buszra várakozók a jármű érkezése előtt a megállónál be­szélgetni kezdenének, talán ke­vesebb gorombaság hallatszana a kocsikban. örültem, hogy útbaigazításom­mal jó cselekedetet végeztem, és meg is fordultam: kiváncsi vol­tam, jó úton halad-e az öreg. És ekkor bosszankodva vettem észre, hogy a bácsi nem bízik bennem. Nem hiszi el, hogy jó irányt mutattam neki, mert íme egy nőt szólított meg, aki a kö­vetkező pillanatban a Népszínház utca felé mutatott. Nem volt sietős dolgom, és fi­gyelni kezdtem az öreget. A Rá­kóczi út közelében a papírüzlet előtt egy kisfiút kérdezett meg. Az Éjjel-Nappal Csemege előtt ötven körüli férfit. Mint az ár­nyéka, követtem .. . Kiváncsi vol­tam, hogy a Népszínház utcáig hány embertől kérdezi meg, hol a Népszínház utca. Az 1. számú gyógyszertár előtt fiatal lányt állatott meg. Az alábbi párbeszédet lestem el: — Bocsánat, hol a Népszínház utca? — Itt a sarkon, bácsi! — Melyik sarkon? — Itt a pirostéglás nagy ház mellett. Annak a másik oldala már a Népszínház utca. — Komolyan? Én pedig azt hittem, még egy félórát is gya­logolhatok. — Dehogy! Még egy percet se! — Nagyon köszönöm. De most ugyebár sokáig feltartottam ma­­gácskát. — Dehogy, bácsi! — válaszolt a lány, és kedvesen integetve el­sietett. Azon már nem is csodálkoztam, hogy a Népszínház utcában egy szabadnapos tűzoltót kérdezett meg, hol a Népszínház utca? Így jutott el egy hatalmas bérházig, ahov­á bement. Én utána. Az öreg kulcsot vett elő és kinyitotta az egyik első emeleti lakás ajtaját. Tehát itt lakott. Közben üdvö­zölte az udvaron álldogáló házfel­ügyelőnőt. Amikor az ajtó be­csukódott az öreg mögött, meg­kérdeztem az asszonytól: — Bocsánat, ez a bácsi mióta lakik itt? Ma jött talán vidék­ről? — Dehogy! Negyven éve a ház lakója! — Érdekes! — csodálkoztam. — A Dohány utcától idáig szinte tíz lépésenként megkérdezte a járókelőktől, hogy hol a Népszín­ház utca. Tőlem is .. A házfelügyelőnő elmosolyo­dott: —■ Ismerem ezt a szokását. Hangokat akar hallani. — Hangokat? .— Igen. A lányával és két uno­kájával lakik együtt. Azok na­gyon türelmetlenek hozzá. Ha kérdez valamit, igennel, vagy nemmel válaszolnak. Kérdéseire rendszerint azt felelik, hogy hosszú lenne megmagyarázni. Az öreg társtalan. Szomjas a szavak­ra. Néha én is elbeszélgetek ve­le, de nekem sincs sok időm. A szomszédok is munkába járnak és a bácsi unatkozik. Lemegy az utcára és megszólítja a járókelő­ket, így beszélget szegény. Még az idegeneknek is türelmesebbek­nek kellene lenniük egymáshoz. Hát még a hozzátartozóknak. — Már jön — mutatott az asz­­szony az öregre, aki most lépett ki a lakás ajtaján. — Evett vala­mit és újra az utcára megy „be­szélgetni”. Egy gondolattal előbb értem az utcára, mint ő. Nem ismert meg, mert megkérdezte tőlem: — Bocsánat, merre van a Rá­kóczi út? Palásti László Sajnos, ez is előfordul néha . ■— Itt van az egész falu? — Itt!­­— Akkor jó, legalább mindnyájan hallják: jöjjenek holnap! A Szerencsi Csokoládé-gyárban A tejcsokoládé-keverőnél — Bácsi kérem, nincs szüksége egy lelkiamie­retes meósra? Ez csak egy csokoládé-gyár étkezdéjében hallható *— Mi va­n ebédre, elvtársi — Mákos tészta. — Jaj, de finom, sok töröttborssal és papri­kával kérjük! A legkedveltebb cso­koládéból keveset gyártanak — Melódia csokit kaphatok? — Nem tudsz olvasni, fiam? Szemben ki van írva! Kedves olvasók, mielőtt engem exportra be­csomagolnának? engedjék meg, hogy megírjam halálom, pokolbéli utam, átlényegülésem és új­jászületésem történetét. Évtizedeket töltöttem egy csepp megállás, szabadság, üdülés nélkül a Fazekas-lakás III. emeleti konyhájában, a Pozsonyi úton. Előző életemben tudniillik tűzhely voltam. Fazekasné 25 évvel ezelőtt így fogadott: „Ó, a legszebb nászajándék!’’ és néhány hónappal ezelőtt így hangzott a rám vonatkozó utolsó megjegyzése: „Eh, vigye a pokolba!” Ekkor jött vagy tizedszer Kacor Pista, a házfelügyelő fia: — Fazekas néni, adja be végre azt az ócska tűzhelyet a vasgyűjtőbe! Másnap hoztak egy új, zománcozott sparher­­tot, s amikor Kacor Pista délután újra megje­lent, Fazekasné rám mutatott: — Eh, vigye a pokolba! Pista nem mondatta magának kétszer — vitt. De egyelőre szó sem volt a pokolról. Be­adott a MÉH-nek. Melléktermék, hulladék let­tem. A MÉH átadott a KAV-nak. Kohászati anyag lettem. A KAV Kelenföldön vonatra ra­kott, a vonat úticélja: Sztálinváros, Martin- Acélmű. Amikor a Martin udvarán az „elegy-térre” dobtak, megsejtettem, hogy a pokolba kerültem, csak az emberek becézik Martinnak. Két mun­karuhába öltözött egyén nézegetett, s azt állí­tották rólam, hogy „adagolhatatlan” vagyok. Igen, éreztem, hogy ez a pokol tornáca, különö­sen, amikor vitatkozni kezdtek azon, hogy vajon a törő­műbe, a robbantó­műbe, vagy a daraboló­üzembe kerüljek-e. Értetlenül figyeltem a rátát, nem tudtam, mi rosszabb: ha törik, ha robbant­ják, vagy ha darabolják a szegény pokolraítél­­tet. Végül egyikük győzött, s a másik pisztolyt fogott rám, amelyből pokoli lángnyelv csapott ki. Autogénnel darabolni kezdett... Nemsok­ára „adagolható” lettem. Egy óriási mágnes felkapott, mint a pelyhet, s óvatosan egy teknőbe helyezett, ahol egyetlen adag let­tem néhány mázsa egyéb, pokolba került ócska­vas-társammal. A teknővel egy vasút útnak in­dult a tornácról a valódi „pokol’’ felé. Óriási ke­mencék izzó torokkal ásítottak ránk. íme, itt sütögetik a kárhozatra ítélt vashulladékot! Hű! Visszagondolni is rossz! Pokoli volt... Aztán lassan megbarátkoztam a sorsommal. Elvégre csak 1700 fok meleg volt a kemencében, s az egész tortúra mindössze kilenc órán át tar­tott. Felfrissülve és bűneimtől, meg a szennyező anyagoktól megtisztulva ömlöttem az üstbe, ahon­nan szép lassan egy kokillába csurgattak. És in­nen kezdve úgy ment minden, mint a karika­csapás, ördöngős gyorsasággal! A „pokolban’’ kissé felhevültem, de hamaro­san lehűltem ismét, s újjászületve hagytam el a kokillámat. Nem voltam már tűzhely, nem vol­tam már ócskavas k­öntecs lettem. Újra utazás: Lármás Hengermű. Itt egy ki­csit megmasszíroztak, hogy felfrissüljek. Újra utazás: MÁVAG. Itt karriert csináltam. Ha vé­letlenül nem ide kerülök, távolról sem viszem annyira, mint így. Hasonló kellemes élményeket kíván: a 0—5—0-ás Exportmozdony, aki megjárta a poklot. (O. Gy.)

Next