Ludas Matyi, 1966 (22. évfolyam, 1-52. szám)
1966-10-20 / 42. szám
LE A BÜROKRÁCIÁVAL! FOLTOK Tisztaselyem, alig használt, alakomra készített ruhában tértem be augusztus 3-án a Budapesti Állami Fodrászat Rumbach utcai 74-es számú fiókjába, egy kis szemöldökkozmetikára. Az ifjú kozmetikusnő a vállamra terített fehér lepelre rakta a festékes pálcikákat, ahonnan azok egy óvatlan pillanatban ölembe hullottak, s összekenték a ruhámat. Hiába adtam tisztítóba, a festékfoltok még csak el sem halványodtak, ezért azt kértem az Állami Fodrászat központjától: kárpótoljanak engem egy másik ruhával. Két hónapja tart emiatt a huzavona köztem és a BÁF között. Sok tárgyalás, alkudozás, ígérgetés után végül felajánlottak nekem 150 forint kárpótlást (azt is csak szóban). Ezzel kapcsolatban az alábbi kérdések foglalkoztatnak: 1. Vajon kapok-e én 150 forintért egy tiszta selyem, méretre készített ruhát? 2. Miért kell nekem károsodnom a mások vigyázatlansága miatt? 3. Az ilyen ügyintézés nem ejt csúnya foltokat a vállalat jó hírnevén? Vagy azzal a BÁF nem sokat törődik? Juhász Sándorné Bp., VII., Síp u. 16-18. Endrődi István rajzaÁldozat Cfélix nyugatnémet kereskedő volt, aki Münchenben élt. Eleinte nem sikerült neki semmi, aztán megfordult a szerencséje, betársult, egyet fordult, kettőt fordult, és lassanként már több márkát keresett, mint amennyit el tudott költeni. Hatvanhat nyarán eljött hozzánk látogatóba. Hatalmas Pontiac kocsiját megcsodálták Pesten, robogott ide, robogott oda, és egy társaságban bemutatták egy szép, fiatal nőnek, aki kedves mosollyal nyújtotta kezét: - Pozsgayné vagyok. Mit szépítsük? Félix beleszeretett a szép, fiatal aszszonyba, ostromolta, elárasztotta nyugatnémet harisnyával, töltőtollal, rúzzsal, ezzel, azzal, mindhiába. Pozsgayné kedves volt, mint mindenkihez, mosolygott, fecsegett, nevetgélt, semmi több. Ez így ment négy hétig. Az asszony kemény volt, mint a Gibraltár hegye, és végül kijelentette: — Nézze, Félix, legjobb, ha abbahagyja az egészet, vagyis engem. Ne erőltessük a dolgot, megmondom őszintén, maga nem tetszik nekem, néha udvarias vagyok magához, de legtöbbször idegesít. Maga nem kellene nekem akkor sem, ha az egyetlen férfi lenne a földön. Kár a Pontiacért, ne strapálja magát. Különben is, elárulhatom, én még ma is csak a férjemet szeretem. Félix elutazott. De Münchenben is kínozta a szép asszony emléke. Azok közé a férfiak közé tartozott, akik nem bírják, elviselni a sikertelenséget, meggyűlölik a nőt, és bosszút forralnak. Félix apróbb ajándékokat kezdett küldözgetni Pozsgaynénak. Postán, ismerőssel, ahogy lehetett. Később nagyobbakat. Ruhát, szövetet, ékszert. Minden tárgy megvételekor megdobbant a szíve a kaján örömtől. — Zsugori vagyok, sajnálom kidobni a pénzt — mesélte ottani barátjának —, de megbosszulom magam. — Mi ebben a bosszús A nő majd örül a sok szép holminak, és kész. — Hát nem egészen úgy áll a dolog — mosolyodon el alattomosan Félix. — Végül is csak feltűnik majd a férjnek, hogy mi mindent kap tőlem a felesége. És nem fogja elhinni, hogy mindez semmiért van. Elkezd majd gyanakodni, féltékenykedni. Az asszony eddig már a harmadik levelet írta, amelyben arra kér, hagyjam abba az ajándékok küldését, mert semmi értelme, és mert neki kellemetlen a dolog. Erre én fokoztam a küldeményeket. — Ostobaság. Igaza van a nőnek. Ennek semmi értelme. — Dehogyis nincsen. Nem érted. Elválasztom őket, ha tönkremegyek bele, akkor is. Két hónap múlva Félix találkozott Münchenben egy közös ismerősükkel. Alig várta már, hogy hírt kapjon az asszony felől. — Hogy van Pozsgay úr és nejei - Elváltak ?- mondta unottan az ismerős. Félix arca túlvilági fényben ragyogott. Lám, csak okosnak kell lenni, csak ravasznak kell lenni. Nem elégedett meg ezzel a szűkszavú válasszal. — Mikor váltak ek — kérdezte. — Ó, lehet már vagy négy éve. De az asszony most is a férje nevét viseli. Szerintem még mindig csak Pozsgayt szereti. Királyhegyi Pál: