Ludas Matyi, 1971 (27. évfolyam, 1-52. szám)
1971-10-14 / 41. szám
Egy évvel ezelőtt még Serény Gábor sem tudta, hogyan fiadzik a pénz, de mostanában már kezdi pedzeni. Tekintve pedig, hogy nem irigy ember, a következőkben elmeséli. Nem árt tudni az ilyesmit. Azon a gyönyörű májusi napon, amikor megkaptam az újításomért járó kerek százhúszezer forintot és az igazgatóságon a kézfogásokat, én voltam a világ legboldogabb embere. A feleségem, aki szintén ott dolgozik a gyárban, már várt rám a kapuban. Megbeszéltük, hogy hétfőn letesszük a százezret az előjegyzett öröklakásra, mert az volt számunkra a legfontosabb, hogy a két kicsiny gyermekünkkel végre kiszabaduljunk a társbérleti egy szobából. Ez péntek délután volt. Másnap szabad szombat. Este épp néztük a tévéhíradót, amikor beállított hozzánk Derzsfy Kázmér, az anyagbeszerzőnk sógora. Elmondta, hogy ő egy bizonyos téesz melléküzemeinek a szervezője, igazolta magát különböző papírokkal, majd minden kertelés nélkül a tárgyra tért. — Ön, mint kitűnő szakember, nyilván ismeri az XY—ABC présautomatát. Nos, én tudok szerezni egyet. Ön ezt megvásárolja, a tulajdona lesz, de a téesz zászlaja alatt fog működni. Kilép a gyárból és ... — hatásszünetet tartott, majd szép vastag nyakára mutatott — ide a békést, ha egy év múlva nem lesz háromszázhatvanezer a százhúszból. Köszöntem szépen az ajánlatát és úgyszintén minden kertelés nélkül megmondtam neki, hogy maradok a gyárban és a pénzemért lakást veszek. — Uram — mondta Derzsfy egy órai vita után —, ön egy szocialista szent, aki megveti a hitvány anyagiakat. Én tisztelettel megemelem a kalapomat a fanatizmusa előtt. Fölállt, feleségemnek kezet csókolt, a gyerekek fejére barackot nyomott, többször elnézést kért, majd az ajtóból viszafordult. — Eszembe jutott valami — mondta és jóságosan mosolygott. — Ez már nem üzleti ajánlat, inkább baráti ötlet, mert ön olyanynyira szimpatikus nekem. Igazán sajnálnám, ha a nehezen szerzett pénzecskéjét visszaadná az államnak, ahelyett, hogy fiadztatná. Ugyanis — cinkosan kacsintva a fülembe dalolta — a pénz fiadzik, csak érteni kell a módját. Másnap reggel értünk jött a Volkswagenjával és kivitt bennünket családostul Budacsöphátra, amely alig ötvenhét kilométerre van Pesttől. Ott megálltunk egy düledező ház előtt. — Íme az aranybánya! — mutatott a kocsiból kiszállva a viskóra, és körülvitt az ,udvaron meg le a pincébe, azután félrevont, és nagy hunyorgatva csak ennyit mondott: — Nos? Nyolcvanat kérnek érte. Ha egy kicsit alkuszunk, hetvenért megkapjuk. — Mit kezdjek én ezzel a romhalmazzal? — Nem a ház a fontos, hanem a pince — súgta bizalmasan Derzsfy. — Süppedt, dohos, majd megfulladtam. — Azért kell nekünk, barátom! Ilyen pincében terem ugyanis a gomba, amely úgy szaporodik, mint a gomba. Értem. Hetven a ház, harmincért kipofozzuk, tízért beindítjuk a gombatermelést, az asszonynak nem kell dolgoznia, csak itt szöszmötöl. A gyerekek a jó levegőn nőnek föl, és önnek csak annyi gondja lesz az egésszel, hogy a pénzt hordozza az OTP-be. A következő héten a feleségemmel megtanakodtuk a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy szerencsét próbálunk a gombával. Dörzsfy Kázmér készségesen a segítségünkre volt. Szerzett egy gombaszakértőt is, aki betanította a feleségemet. Csak az volt a kellemetlen, hogy a fáradozásáért nem fogadott el semmit. Sajnos a feleségemnek — úgy látszik — nem volt érzéke a gombához, s ezért Derzsfy tanácsára ősszel átálltunk a tyúkfarmra. — Hozok nektek száz tyúkot — mondta Kázmér bátyám, akivel közben öszszetegeződtem —, az naponta száz tojás. Egy hónapban háromezer... Két hónap múlva még volt tizenhárom tyúk, s bár nem vagyok babonás, de azt mondtam: Nem tovább! Kázmér bátyám sajnálkozva csóválta a fejét, s megállapította, hogy — úgy látszik — a feleségemnek nincs érzéke a tyúkokhoz. Hozott hát jutányos áron két tucat törzsnyulat, amelyek úgy szaporodnak, mint a nyulak és a MAVAD kezet csókol értük. A nyulak kimúltával szilvaaszalót építettünk. Télen nagyszerűen fűtöttünk az aszalt szilvával, s szerencsésen megértük a tavaszt. Akkor fölástuk a kertet és teleraktuk eperrel, de sajnos — úgy látszik — a feleségemnek ahhoz sem volt érzéke. Kifagytak az utolsó palántáig. Szégyellem, de sírtunk. Kázmér bátyám vigasztalt és szerzett száz rózsatövet, jutányos áront. Derzsfy épp megállt a házunk előtt, amikor az utolsó korhadt rózsatövet húztam ki a földből. — Fel a fejjel, komám! — veregette meg vígasztalban a vállamat és a fülemhez hajolt. Én egy ideig hallgattam a szavait, aztán elvesztettem a türelmemet, és megmondtam neki magyarul, hogy mit csináljon a szorgos méhecskéivel. — Ahogy gondolod — mondta ő sértődötten és a kocsijához lépett. Ekkor vettem észre, hogy új kocsija van. Egy kettőhúszas Mercedes. Rutinosan, helyben megfordult és elrobogott. Én pedig, kezemben a korhadt rózsatővel, hosszan néztem utána, és kezdtem pedzeni, hogyan is fiadzik a pénz. Sólyom László ÍV'K * AZ UTOLSÓ LEHETŐSÉG NEHEZÉKEK po1 KÉP A JÖVÖBÖL — Képzelje, üveget csak az X4715-ÖS galaktikában váltanak vissza ...