Ludas Matyi, 1985 (41. évfolyam, 1-52. szám)
1985-02-06 / 6. szám
Sikeresen küzdünk az árral. Kérdésünk: MIÉRT CSAK A TISZÁN? MIÉRT CSAK A VÍZÜGY? Ha csak egy kicsit is értelmiségi lesmnél, nem jutna eszedbe egy pályakezdő kollégádhoz férjhez menni! ÚJÉVI BÉBI - És ha már beszélni tudsz, meg kell ígérned, hogy te sosem átkozod majd a Biztosítót! — Engem csak az vigasztal, hogy van olyan ország, ahol még hidegebb van! — Ki látta el ennyire a bajodat? — A legjobb barátom. És csak azért, mert megcsókoltam a menyasszonyát az esküvő után. — De hiszen ez bevett szokás. — Igen, de én az esküvő után két évvel csókoltam meg. VESSZŐFUTÁS lA10fáfooM 06BémL Mindig irigyeltem azokat a szerencsés pályatársaimat, akiket jósorsuk világhírű emberekkel hozott össze. A száguldó riporter például szívszaggatóan bájos kis történetben számolt be arról, hogyan sikerült becserkésznie az isteni B. B.-t, s miként adott végül számára a sztár interjút fürdőkádjában, egy szál neglizsében. De legalább ekkora sóvárgással olvastam kiválókolléganőm halk szavú riportját, melyben többek között megírta, hogy Mick Jagger, a Rolling Stones világhírű vezetője szereti az almát, a fehér egereket, a Piroska és a farkas című mesét, valamint halk szavú kolléganőm hajának illatát. Régi vágyam volt, hogy egyszer tán még én is alkalmasnak találtatok arra, hogy kitűnő pályatársaim példáját követve, nagy emberekkel készítsek interjút. Már-már úgy éreztem, hogy végleg le kell mondanom a hiúságnak erről a formájáról, amikor egy bizalmas jóbarátom, aki már több ízben is megfordult a jólértesült körök házatáján, megsúgta nekem, hogy hamarosan a közelemben tartózkodik majd Átlag Béla, budapesti illetőségű szakmunkás. — Ez lesz a nagy fogás! — csettintettem magamban, halkan, nehogy riválisaim megtudják a nagy hírt és esetleg még megelőzzenek. Bár Átlag Béla pályafutását kora gyermekkora óta gondosan figyelemmel kísértem, most azonban időt, a fáradságot nem sajnálva, bevetettem magam az egyik könyvtárba, hogy áttanulmányozom életének főbb momentumait. — Vigyázz, a Béla harap, vagy ha nem, akkor ugat! — óvott egy ismerősöm. — Nagyon nehéz a közelébe férkőzni, autogramot csak fizetési napokon ad, összetett mondatokat pedig legfeljebb, ha a BKV-ellenőrnek hajlandó elrebegni. Mit mondjak, a várható nehézségek nemhogy kedvemet szegték volna, ellenkezőleg: ha lehet, még tovább csigázták vállalkozói buzgalmamat. Valóban nem volt könynyű Átlag Béla nyomára bukkanom. Már a lakcíme megállapításánál kezdődtek a bonyodalmak, kapcsolataimat és némi csúszópénzt felhasználva igyekeztem megkörnyékezni a Népességnyilvántartó Hivatalt, de becsületükre legyen mondva, egyetlen munkatársuk sem állt kötélnek. Nem jártam jobban a különleges tudakozóval és a MÁV információs részlegével sem, tőlük szintén nem tudtam meg semmit. Végül azután kénytelen voltam a telefonkönyvből kiírni Átlag Béla lakáscímét. Arra, hogy telefonon keressem, még gondolni sem mertem, először is valószínűleg rossz a telefonja, vagy tévedésből máshova kapcsolnak és akkor Béla gyanút fog, másodszor, de nem utolsósorban, megtörténhet, hogy valamely családtagja veszi fel a kagylót, ami már csak azért is gyanús, mert Átlag Béla köztudottan nem engedi családtagjait a telefon közelébe. Rövid tusakodás után úgy döntöttem, erőt veszek félelmeimen és szemtől szembe megyek be az oroszlán Külső-Átellon utcai barlangjába. — Légy óvatos!— intett egy rokonom. — Nehogy valami bajod essék! Jól tettem, hogy megfogadtam az intelmeit. A ház, ahol Átlag Béla lakik, valóban roppant veszélyes helynek bizonyult. A kapu előtt , a járdán az orrom előtt esett fenékre két nyugdíjas meg egy aktív kereső, s én magam is csupán kivételes reflexeimnek köszönhetem, hogy sikerrel ugrottam félre a tetőről lezúduló hódara elől. Majdnem négy hétig próbáltammegközelíteni a Külső-Átellon utcai lakóházat, nem sok sikerrel. Hol a liftben ragadtam benn — egy alkalommal csak három nap múlva szabadítottak ki a szerelők —, hol pedig a kapukulcsot nem találta a tömbházfelügyelő. Mielőtt végleg feladtam volna, egy szép, napos délelőtt sikerült bejutnom Átlag Béla lakásába. Már az előzmények is roppant izgalmasak voltak — három emeletet gyalogoltam felfelé, kettőt pedig lefelé, ugyanis az elsőn lakott , amikor pedig az ajtaja elé értem, váratlan, ám mint utóbb kiderült, ésszerű megoldást választottam: becsöngettem. A csöngetésre Átlag Béla nyitott ajtót, barátságosan beinvitált és hosszasan elbeszélgettünk mindkettőnket kölcsönösen érdeklő dolgokról. Amikor távoztam, piciny papírdarabkára felvéste az autogramját, s mellé még néhány sort, miszerint üdvözli a Ludas Matyi olvasóit. Bár semmi fontos dologról nem esett szó közöttünk, ennyi év távlatából is meg kell állapítanom: jólesik időnként egy kis terefere ebben a nagy rohanásban. Föld S. Péter 7