Lyukasóra, 1992 (1. évfolyam, 1-3. szám)
1992-10-01 / 1. szám
Gyurkovics Tibor: Köszöntünk, Olvasó! Jó volna jókedvű lapot csinálni! Különleges lapot, ami természetes, természetes lapot, ami eredeti. Aminek súlya van, de ha lehúzza a feje - bukfencezni lehessen vele. Ó, játszani - „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni, / akarsz-e mindig-mindig játszani?" - kosztolányisan; „nincsen kísértet!" - babitsosan; „Az ám, / Hazám!" - józsefattilásan; „Hol vagytok, ti régi játszótársak?" - kérdezhetné Petőfi a gyerekkorunkra. Mindenki gyerekkorára. Hiszen nem titok - a költő gyerek marad. Megmarad bukfencező kedve a hivatalokban is, a csillogó bálterem közepén is. Jaj annak, aki nem tud játszani! Megint csak József Attila mondja: „Félek a játszani nem tudó emberektől.. . A diktatúrák légkörében divat szép szónak becsmérelni a szellemi humanizmusnak mindama megnyilatkozásait, amelyeket rengeteg szenvedés és erőfeszítés hozott napvilágra.. Jó volna jókedvű lapot csinálni! Manapság? Hamar beláthatjuk, hogy ez lehetetlen. Fából vaskarika. Mikor fröccsen a golyó, és jobban aggódunk menekülő magyarjainkért, mint magunkért, mikor országok és társadalmak törnek szét a történelem agyontaposott, véres mozaikkockáivá, mikor fölöttünk úszik az egész század sötét árnyéka: nagyapáink első világháborús szuronyrohamának vad kiáltásai, apáink második világháborús menekülésének hósivatagai, a magunk harmadik világháborújának atombombagomba felhői, mérgezett hippi-virágfüzéreikkel, melyekre minden nap új vér spriccel - itt közvetlen Európában, néhány kilométerre, de Afrikában, Ázsiában, Közel-Keleten, a régi szovjet birodalomban vagy a kelekótya Amerikában is? Manapság jókedvű lapot csinálni? Mikor nyakunkban ül az „atra cura", ahogy Vergilius írja, a fekete gond lovasunk nyakában. És „Vak ügetését hallani / Eltévedt, hajdani lovasnak" - a század eltévedt lovasának, aki sztálini lágerek, hitleri gázkamrák között bolyong és őrjítő emlékeitől a „Capital" társasjáték kedélyes dobókockái közt sem tud megszabadulni? Most, mikor nemcsak szenvedésileg, de társadalmilag is szétesett a személyes társadalom, s az ortegai tömegesedés massza-törvényei szerint „kecskeméti kecskeréten / kecskék kecmeregnek, / jobb a tömegnek, / mint az egyeseknek"? Az egyénnek nincs helye, lakása, vallása, társadalma? S a világkrízis városgyilkosságokban, népirtásokban, nemzetölésekben tetőzik? És a baudelaire-i „ártatlan édenünk tűnt üdvökkel tele" a bűnözők perverz csalánosa, maffiózók paradicsoma lett? Ugyan! Játszani! Hátunkban a rákosi börtönajtókkal, melyek a tüdőnkig belénk tapadnak és meglett korunkra se tudjuk kilélegezni őket? Mikor helyette - a legjobb esetben - a furikázó embertalálmány benzingőzét szippanthatják be Mártírok úti ványadt gyermekeink a fuldokló oxigénhiányban? Mikor a puha, nyúlékony, adósságra vásárolt kádári kesztyűt úgy tépjük le a kezünkről, mint magunk is fölbujtó - „vétkesek közt cinkos, aki néma" - hajnali lady macbethek, hogy a bőr is vele jön? Dühünkben és a szabadság kétségbeesésében, dühödten a múltra, mely elrontotta jelenünket, a jelenünkre, mely kétségbe vonja a múltunkat, a jövőnkre, ami az Istennek se akar megszületni. És dühödten magára az Istenre, aki annyira magára hagyja az embert, hogy az fegyverrel se tud békét teremteni az olajfák alá? Mondja Hamvas Béla, legbenső emberünk s legdrágább jósunk, hogy talán-talán elkövetkezik a mélysötét világkorszak után a hajnalodás „vízöntő" évadának boldogabb szakasza. Vajha így lenne, s minket is elragadhatna a „furor laboris", a munkamámor, mely csöndességében is gyógyít. Elmondhatnánk szintén Hamvas Bélával: „Nem volt időm érvényesülni - én dolgoztam." . Ehhez jó volna egy jókedvű lap. Ahogy hetykén beállított hozzánk örökösen motorozó osztálytársunk, Mester István, diadalordítással, s némileg kifogásolható franciasággal fölüvöltött a gimnáziumban: „Srácok! Liberté van! Elmarad a matekóra! Szabadok vagyunk!" És elkezdődött, elszabadult az a bizonyos „Lyukasóra", melyben minden szebb volt, szabadabb, rendetlenebb és nevettetőbb! Következett a játék tanórája, az öröm iskolája, s hirdethettük a jókedv evangéliumát, mely szeretettel tölti meg a szíveket. Mészöly Dezső elegáns magántanári vezetésében ez már megvalósult a tévében. Tőle kaptuk-kölcsönöztük a címünket, ahogy diákok a plafonig dobják sapkájukat - vagy az égig. Játékos kedvükben. Önfeledt lapot szeretnénk. Kosztolányiban: „tudjuk mi rég, mily könnyű, mit mondanak nehéznek, és mily nehéz a könnyű, mit a medvék lenéznek!" S babitsosan: „Ha kincsre vágyunk, játszunk vagy lopunk: bátor csibék! nincs róka! - mécset fújva nyugodtan alkatunk. Nincsen kisértet!" „Az ám, Hazám!" (rcrCén:'Hrirti : C'ÖZ, aJZ. dl^Uío-у^ o.1S fő&útt. 1