Lyukasóra, 2002 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2002-08-01 / 8. szám
a bunyevácok között, s erősen... bujkálsz a kukoricában" (mármint a déli hadszíntéren). Arany: „Látom hogy eszedre tértél és nem morogsz többé, mint a kis kutya!" De ez már, mondom, nem oda-vissza csapkodás volt, csupán olyasféle játék, mint az egymással hancúrozó medvebocsoké, vagy a kötözködő kiskamaszoké. Aranyból sem hiányzott ehhez a hajlam, Petőfiből még kevésbé. Nyugodtan írt le ilyen bohóságokat is: „Leveled kapám (és ásóm!)", „most nyisd ki mind a hat füledet", „két orr többet lát", „kedves barátom, kurtttyául vagyunk", „barátságos tiszteletes". Vagy: „Ha eljössz (mármint Debrecenbe), megtraktállak tetűpecsenyével; vannak nagy bőséggel legényeimnek gubáin, s akkorák, hogy kitesznek akármelyik szalontai hízott disznón, téged sem véve ki, oh Jankó!" Hátra és előre Hátráljunk valamelyest, mondjuk, Petőfi házassága tájáig, s most már tartsunk időrendet. Jövendő ipa nagyon nem akarta Petőfihez adni Júliát, a költő szerint az esküvő előtt is „oly hidegen viselte magát irányomban, mint a jegesmedve". Erről panaszkodó 1847. aug. 29-i levelét különben tréfából szept. 9-ére a házasságkötés akkor már kitűzött . A napjára datálta. Mire Arany is kapott a játékon: „Szept. 9-én írt leveled csak ma, szept. 7-én kerülvén kezembe, nem későn arra rögtön válaszolni..." Az augusztus végi levél meghívó is volt egyben az ifjú pár majdani kis pesti lakásába. „Arra pedig veszett kutya módra számítok, hogy Pesten minél előbb vendégem lesz... valahogy csak elférünk majd, ha szorulunk is, ha mindjárt hárman fekszünk is egy ágyba, s hárman eszünk is két tányérból. És ha hármunknak kevés lesz az étel, én majd azt mondom, hogy nem ehetném, vagy hogy beteges vagyok, s ti jól laktok." Arany ezúttal is „vette a lapot": „falusi ember tarisznyát tesz, tudod, s még téged is jól tart szalontai kenyérrel, mely nem olyan ugyan, mint a debreceni, de jobb. Az ágyat azonban elfogadom, kivált ha azt mondod, hogy «beteges» vagy, s magad a lócára fekszel." Minthogy pedig az augusztus 29-i levél ezzel fejeződött be: „maradok (jelenleg éppen viszkető tökü) barátod", ő sem átallt néhány célzást tenni a mézeshetek örömeire, melyekbe úgy eresztik belé Petőfit az eddigi eltiltók, „mintha valamely szilaj csikót virágzó lóherésbe bocsátnának". 1848. március 15-éről egy 21-i Petőfi-levél szól, de csak röviden. Az utóirat: „Az ide mellékelt verset nyomta ki legelőször a magyar szabad sajtó. Tedd el emlékül e példányt belőle." Arany el is tette, meg is őrizte, s 1863-ban keresztfiának, az akkor már kamasz korú Petőfi Zoltánkának ajándékozta. Az 1848 júniusában tartott nemzetgyűlési választáson mind a két költő megbukott - „ha ugyan bukásnak nevezhetni, mikor az ember egyenes földön marad", vigasztalta magát Arany. De Petőfi vigasztalan volt. Miként Szalontára írta: „diadalmas vetélytársam olyan dicső virág, mely Augias istállójának legkirívóbb éke lett volna. Nem azt sajnálom, hogy én nem letten követ, hanan hogy ő lett az, ki nem méltó arra a kötélre, melyen egykor függeni fog." Igazi akasztófahumor. De Arany is elég kesernyésen tréfálkozott szeptemberben a pákozdi győztes csata előtt két nappal: „Mielőtt Jellasich elfoglalná Pest városát és tégedet bokros érdemeidért pranier miniszterének tenne, kívántam ezen soraimat hozzád lengedeztetni..." Aztán mind a ketten fegyvert fogtak, Petőfiből - amint írta - „capitaneus" (kapitány) lett a honvédseregben. Arany nemzetőrként vonult át Szalontáról Aradra, s ott érte a várat megszállva tartó császári csapatok ágyútüze. Az ő szavaival: „Arad város piacán hallgattuk az egymásba szakadó dörrenéseket, és kushadtunk a mellettünk szétpattogó bombák forgácsai elől." Ez a kushadás, úgy látszik, megtetszett Petőfinek (akit ekkoriban bocsátottak Úrlábra, lásd fentebb), mert válaszlevelét már így kezdte: „Hősök virága, Jankó! Meghallod-e az erdődi magány szende fülemüléjét a te hadipályád dicsőségének Csimborasszóján?" De a Csimborasszóra csak ő jutott fel aztán Bem tábornok segédtisztjeként. 1849 februárjában írta Debrecenből (ahová Bem megbízásával érkezett egypár napra): „Élsz-e még? Én még élek, pedig ott jártam, ahol a halál kézzel-lábbal dolgozott, s dőlt bele az ember, mint a bőgőbe a huszas." Áprilisban a lugosi táborból kérte: „Te Jankó, vigyázz egy kicsit azokra az én kis enyéimre (Júliára és Zoltánra) ...még azt is megengedem, hogy a nevemben csókold őket, csak vigyázz rájuk, ámbár amilyen ügyefogyott felhívnak ismertek, inkább ő nekik kell reád vigyázniok." Még néhány hónap, még néhány komor levél - s örökre vége szakadt a két költőbarát évődésének. Petőfi írta időrendben az utolsó levelet 1849. július 11-én, Mezőberényből iszonyatos iróniával: „Kedves barátom, az napon, melyen hirdettük a népgyülést, amelyre föllovalt bennünket Kossuth, hogy fanatizáljuk a pesti népet a főváros környékén vívandó véres, elhatározó, utolsó lehelletünkig tartó csatára, hol Kossuth maga is jelen lesz, s ha kell, meghal Pest romjai alatt sat., mint ő maga mondá: ugyanaz napon adta tudtára a kormány a pesti népnekhegedűszóban persze —, hogy esze ágában sincs Pest környékén harcolni, még kevésbé ott hagyni becses fogát, hanan az első bokor zörrenésére el fog eblábalni világtalan világig, hol Árpád óta nem volt ellenség, s hol hazamentő irhája nagyobb biztosságban lehet..." Már semmi évődés, csak szívszakasztó kétségbeesés. Ezután már csak Segesvár jöhetett.