Lyukasóra, 2004 (13. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
váltja fel. Gyötri a testet, felemészti a lelket. Ahogy az érzés beteljesülő tud lenni, ugyanúgy képes csonkává tenni az embert, nyomában nincs más, csak zavar, idegenség. Az alig létezés sivár, terhelő elemei. A színpad közepén az óra könyörtelenül ketyeg. A férfi már nincs, az asszonyi sorsnak így a pusztulás maradt, ebben kell magára találnia. A középkorú nő a beteljesületlenség érzésével áll meg a tükör előtt. Szembenéz önmagával, kudarcra ítélt szerelmeivel, ráncos homlokával. Léte folytonos küzdelem vágyaival és bukott érzelmeivel. Beletörődött és belenyugodott a hiányba, megtanult együtt élni vele. De a testet, amit egykor szeretett, máig nem felejti. A lélek hamarabb pusztul el, mint a test, a test még érzi a vágyat. A lélek talán csak várja. S a nő magabiztosan foglalja össze mindazt, amit - fájdalmak és csalódások árán megtanult. Már nem tud úgy égni, a szerelem már nem a mindenséget jelenti számára, hanem egy elmúló állapotot: „ Végy kezedbe egy fehér kavicsot... / tartogasd aztán addig a kezedben, /ameddig súlya olyan ismerős lesz, /hogy bármikor oda tudod képzelni... /és amikor a testmelegedet/annyira átvette már, hogy valóban /visszasugározza az ujjaidnak, /akkor fogd meg s dobd a hátad mögé. /Nos hát, így múlik el a szerelem/-mondta a költő, s lassan arrébb sétált/jobb zsebében négy kavicsot csörgetve." Valóban ekkora szerepet tölt be a szerelem, a vágyakozás az ember életében, és ilyen egyszerűen és gyorsan múlik el? Nem tudom. Még... Prontvai Vera Zórád Ernő reneszánsza Igaza van Jókainak: öregember nem vénember. Zórád Ernő már a kilencvenharmadik évében van, s ennek ellenére negyven új festményével most jelent meg az önéletrajza immár harmadik kiadásban, a Karton Galéria pedig most rendezte meg - kizárólag meghívott vendégek jelenlétében! - azt a kiállítását, amelyen hatvan gyönyörű festménye látható. A közönség szemmel láthatóan el volt ragadtatva, szájtátva csodálták - illetve csodáltuk a réges-régen letűnt világnak ezt a feledhetetlen újrateremtését. Ezek az akvarellek így paszportúrázva, keretbe foglalva, üveg alatt, valahogy megnemesedtek és ragyogó fényt kaptak. A Karton Galéria is nagyon kitett magáért: három nagy terembe elosztva mutatta be a képeket, és gyönyörödés közben bőven jutott a testi élvezeteknek is; rogyásig voltak sütemények, bájglik, üdítők és forralt bor, miközben elandalodtunk a múlt hangulatán. Ténferegtünk a csodák között, és arra kellett gondolnunk, hogy mekkora hatalmas ostobaság volt például a régi Óbuda teljes, vagy majdnem teljes leradírozása. Hiszen ha az akkori régi házakat és utcákat megmentették volna, akkor ez a mai Budapest egyik —ш—mm óriási turistacsalogató negyede lehetne, illetve lenne is. Hiszen nézzük csak meg azt az egy-két régi kocsmát, például Krúdy is С törzshelyét, a Kéhli vendéglőt, amely ma olyan felkapott hely, hogy telefonon kell benne előre asztalt foglalni, ha az ember be akar jutni. És milyen vendégek vannak bent, milyen autócsodák állnak előtte: Mercedesek és Volvók, Jaguárok és Alfa Rómeók várakoznak a feltehetően nem éppen szegény tulajdonosaikra. S a Kéhli csupán egy a számtalanból, amely Isten csodájaképpen megmaradt, mintegy hírmondóként abból a világból, amelyet Zórád Ernő oly tökéletesen ismert, s festményeivel olyan hangulatkeltően tud visszavarázsolni, hogy Márai Sándor ezt írta róla: „Nekem száz oldal kell ahhoz, amit egyetlen vonallal ki tud fejezni..." Nagy igazságtalanság lenne azonban, ha Zórád Ernőben csak az egykori Tabánnak, vagy a hajdani Óbudának a festőjét látnánk, mert ennél ő mérhetetlenül sokkal több, egyetemes érdeklődésű festő, aki azonban koránál fogva elsősorban a régen letűnt világ emlékeit érzi magában, és ezt tudja visszavarázsolni olyan magas művészi szinten, ami tényleg páratlan, azaz: egyedülálló. Ha nézegetjük az általa festett portrékat, vagy városrészeket, esetleg tájakat, akkor érezzük, hogy ezeket egy olyan művész festette, aki kiváló emberismerő és remek humorú. Zórád Ernő főként a pasztell színeket kedveli: képein nem látható harsogó szín, de annál inkább a halványkék s ennek árnyalatai, vagy a halványzöld és a finom, áttetsző rózsaszín. S talán azért kedveli ezeket a színeket, mert a finom tüllruhák, amelyeket táncosnői hordanak, ezekből a színekből álltak össze, s az uracsok pedig, akik körüludvarolgatták őket, a dohányszín barnát szerették zakóban is és nadrágban is. Tehát mondén, ledér és könnyűvérű hölgyikék láthatók a képeken, akik sokat sejttetően enyelegnek a bohém férfiakkal, legtöbbször egy szobában, valamely ágy közelében... Érdekes azonban, hogy miközben Zórád Ernő annyira ismeri és szereti is ezt a hajdani bohémvilágot, ő maga, személy szerint egyáltalán nem úgy néz ki, ahogyan tévesen elképzelnénk. Tehát nem egy öreg bohém, vagy idős gavallér - nem! Ellenkezőleg: elnéztem őt ott a Galériában, ahogyan egy süppedő fotelben ült, előtte egy konyakos pohárral, amelyből persze iszogatott is, és inkább el lehetett képzelni egy nyugdíjas bankigazgatónak, mint holmi bohém festőnek. Külső megjelenésében is rendkívül disztingvált jelenség volt: nagyon elegáns öltözetben, a nyakkendője is pedánsan megkötve - nem félrecsúszva! -, a kelleténél is komolyabb arccal fogadta a melléje térdeplő hódolókat és dedikálta az új könyvét, amelyet a Karton Galéria rendkívül szép és ízléses formában adott ki. Az egész kiállítás légköre olyan volt, amelyre azt szokás mondani, hogy: numen adest, azaz: lélek van jelen. Mindenki megilletődött attól a gondolattól és érzéstől, hogy egy kilencvenharmadik évében lévő művésznek olyan csodálatos megmutatkozása ez, amelyre nagyon sokáig emlékezni fogunk. Maga Zórád Ernő is tisztában lehetett az alkalom kivételességével, mert amikor a Galéria tulajdonosa neki adta át a mikrofont azzal a kéréssel, hogy szóljon valamit az egybegyűltekhez, vagyis a hódolóihoz, akkor az üdvözlésen kívül jóformán alig-alig mondott valamit. Azt a meggyőződését fejezte ki, hogy ezek a festmények vagy beszélnek önmagukért, vagy pedig nem. S ha az utóbbi lenne igaz, akkor kár minden szóért. De természetesen a Mester is tudta, tudnia kellett, hogy ezek a festmények olyan magukkal ragadók, ámulatba ejtők, hogy szavakkal még ő sem tudná fokozni a hatásukat, tehát valóban felesleges minden szó. Zórád Ernő, évei számát tekintve, ahogy mondani szokás, nem mai gyerek - de magatartását és beszédét látva, hallva, mégis fiatalabbnak gondoljuk. Igen jellemző például, hogy életkorát megtagadva minden közelebbi ismerősét a süppedő fotelből felállva fogadott, és nem feltápászkodva, hanem egykori lovashuszári énjét felidézve, viszonylag ruganyosan felemelkedve, kedélyesen üdvözölte. A kiállítás egész hangulata szép és megható volt. Biztosak vagyunk benne, hogy az Egy vándorfestő ifjúságai című kitűnő humorú és atmoszférateremtő önéletrajzi kötetét is sokan megvásárolhatták, hiszen a benne lévő új negyven festmény sokkal nagyobb élményt nyújt, mint az előző két kiadás. Nagy kár, hogy a Mester ezt az önéletrajzát 1951-ben lezárta, és azóta sem folytatta. Ha van valami adóssága velünk, az utókorával szemben, hát akkor ez tényleg az, még nem késő, pótolhatná, és mi, az olvasói, rendkívül hálásak volnánk érte. Bízunk benne, hogy Zórád Ernő meggondolja magát, és folytatja a végeláthatatlan történeteit... Szívből kívánjuk, hogy az Élet Ura adjon neki ehhez elegendő erőt az emberi kor legvégső határáig. Веке Albert