Lyukasóra, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005-06-01 / 6. szám
Mészöly Dezső: „Itt van az ősz, itt van újra, / S szép, mint mindig, énnekem. / Tudja isten, hogy mi okból /Szeretem? de szeretem." Petőfi ritka derűs, harmonikus versével kezdem a nyári szünet utáni első Lyukasóránkat Erdődön írta, '48 novemberében, kevéssel Zoltán fia születése előtt. Nem sejthette, hogy élete utolsó ősze ez... De kezdjük játékunkat: Gyurkovics Tibort kérem, ismertesse a közönséghez szólott feladványa megfejtését. Gyurkovics Tibor: Csokonai Vitéz Mihály Parasztdal című verséből idéztem. A „szép Kató" - mint írják - többeket megzavart, Heltainál kezdtek keresgélni; ez is mutatja, mennyire friss, akár XX. századinak is vélhető Csokonai hangja. A meglehetősen hosszú költeménynek csak az első harmadát olvasom fel: Ama fejér nyárfák alatt, A part felé, Sűrű rekettye közt vezet Egy róna bé. Ól mert ez a hely énnekem Irtóztató; Ott egy vityilló, abba nyög A szép Kató. [Vityilló, vityilló, Nádból kötött gugyilló, Vityilló, vityilló, Egyen meg a fejilló.] Hiszen no csendes este van, Nincs semmi szél, Mégis hogyan, hogyan rezeg A nyárlevél. Ó, szép Katóm! nem reszket úgy A nyárlevél, Mint én teérted reszketek, Hová levél? [Vityilló...] Katóm! Katóm! ki sem jöhetsz Te tán soha, Úgy bécsukott az a guta Vén mostoha, Miólta szép orcáidat, Szép violám, Ott benn az ajtósark megett Megcsókolám. [Vityilló...] A Csokonai-összesekben a refrént azért teszik zárójelbe, illetve rövidítik, mert a költő életében anélkül jelent meg nyomtatásban, kissé különös módon az Ódák című versesfüzetben. Ugyancsak Vargha Balázs alapos jegyzeteiből tudjuk, hogy a cenzor kihagyatta a megcsókolás szót is. M. D.: Megjegyzendő az is, hogy a mai fülnek szokatlan a „Sűrű rekettye közt vezet / Egy róna bé" mondat. Ma a róna tágas síkságot jelent, s ilyen értelemben használta már Petőfi is. Csokonai idejében azonban még élt a róna „keskeny út", „ösvény" jelentése is, ami napjainkra a tájnyelvből is csaknem kiveszett. Ráckevei Anna: Én is az őszről hoztam verset, de egészen más hangulatút, mint a bevezetőben idézett Petőfiköltemény. Kellemetlen őszi reggel. Kedvetlen, borús idő. Hulldogál az Elvirított őszi tájra az eső. A szobában Ketten ülünk Együtt, éns az unalom. Terhes vendég! Mint malomkő Csügg rajtam. De megcsalom. Szépen titkon A szobából Kiröpítem lelkemet. Szállj, lelkem, szállj Messze, messze... Utad napnyugatra vedd. Napnyugatra Vannak, akik Én előttem kedvesek. Agg szülők és Ifjú lyányka S mind, akiket szeretek. Járd be őket, Járd be sorra. S jőj meg késő est felé Édességgel Megterhelve, Mint virágokról a méh. Lator László: Pedig ez is petőfisen hangzik... R. A.: Mert Petőfi írta. Lám, egyszer derűs, máskor pedig meglehetősen deprimált költeményt írt ugyanarról az évszakról. Kubik Anna: Egy nagy költő zsengéiből választottam feladványomat. Csak állok az éjben A végtelen éjben Nem tudom hol az eleje hol van a vége csak állok az éjbe Mellettem suhannak nevető legények kacagnak mulatnak a csillagos égnek és felnézek én is meríts vagy meríts lelkem a távoli fényből. És ömleni kezd rám a ragyogó csillám fény önti el a testem az orcám vágyom a fényt de nem melegít. Csak ömlik csak ömlik s hidegen elsiklik csak állok az éjben a vaksetét éjben fáradtan leverten nézek az éjbe a semmiségbe. Hol van a vége