Lyukasóra, 2005 (14. évfolyam, 1-12. szám)
2005-10-01 / 10. szám
„Két hegy között a tónak és pataknak / nimfái kákasátorban laknak, / s csak akkor úsznak ők elő, / ha erre bölcs s poéta jő", ő mindkettő volt, s poéta valóban, hiszen költő lehet bárkiből, aki megtanul tökéletesen verselni, poéta csak abból, akinek lelkülete is van hozzá. Érdekes, hogy a magányosság sokakban ma is valami kitaszítottság, a társadalomból való kiűzetés, egyfajta büntetés képzetét kelti. Értékei valóban nem mindenkinek mutatkoznak meg, pedig az önmagunkkal való őszinte szembesüléshez nélkülözhetetlen. „Áldott Magánosság, jövel! /Ragadj el/Álmodba most is engemet; / Ha mások elhagynának is, ne hagyj el, / Ringasd öledbe lelkemet!" Olykor talán Istent is remélt, legalább valami jeladást. Alkalmankénti túlcsorduló életöröme a panteizmust idézi: „Melly nagy légyen a bölcsesség / S más minden tökéletesség / A mi hatalmas teremtőnkbe, / Ezen sokféle formába / A természet egy summába /Mind itt terjesztette élőnkbe. (...) És még a kis füvecske is, / A legkisebb férgecske is / Annak hathatós jelensége, / Hogy a teremtő felséges, / Minden dolga dicsőséges,/Megmérhetetlen bölcsessége". Töprengő alkata ellenére Csokonai nem volt visszahúzódó, kedvelte a játékos, egészséges erotikát: „Levetkezett kedvesem,/Már feredni készül: / Jer Múzsám! Majd meglesem, /Milyen ruha nélkül. (...) Ah távozzatok, ocsmány habok! /Ha feljebb viszitek vizeteket: /Menten öszvetörlek benneteket. / Óh! Már megöltetek! / Szerelemtárssá tettetek. / Óh, már alig látom szép mellyét, / Jaj, mint nyalogatják nyugodalmam hellyét! / Vajha én most, vajha egy hab lennék: / Én is szerelmes testén pihennék". Iróniája csípős: „Itt fekszik, aki által /Sokan feküsznek itten" - írja egy orvos sírjára, a szép külsejükkel (s egyben butaságukkal) kérkedőkről pedig így vélekedett: „Megállj, szép ostoba s festett fejű szamár! / Kiben csak egy szóra kong a koponya már. / Lélektelen szép test és pengő cimbalom! (...) Az igaz, fejérlik orcád igen szépen, / A kecske hátulja úgy fejérlik éppen". A ma embere büszkén hiszi magáról, hogy életművész, habzsol mindent, rohan és „önmegvalósít", közben észre sem veszi, mennyire felületes. Csokonai példa arra, hogy egy sokoldalú, szemlélődve cselekvő ember rövid élete milyen értékes, alapos, csaknem teljes lehet. Életműve valószínűleg azért sem tartozik a kelendőbb portékák közé, mert egyértelműbb annál, semhogy végeérhetetlen vitákat lehessen folytatni róla. Minthogy nem volt feltűnően „ellentmondásos személyiség", nem lehet sokféleképpen, újra és újra értelmezni. Igaz, a felvilágosodás korát boncolgatni sem hálás téma: könnyen kiderülhet, mi minden felvetődött már akkor (is), amit manapság új, zseniális, saját ötletként próbálnak eladni gondolkodásban, művészetben, politikában, társadalmi és egyéni igények megfogalmazásában. Amiért lényeges Csokonai (természetesen mentálisan értendő) egészséges mivolta, annak csak egyik oka, hogy nagyjaink túlnyomó többsége szélsőségesen búskomor volt, az egészség lényege pedig az egyensúly megtalálása és fenntartása. Csokonai nem vált korának foglyává. A felvilágosodás sem jelentette nála az azt megelőző irányzatok, gondolatok elavult kacattá minősítését öntelt magabiztossággal. Gyanította volna: az ún. felvilágosodás sem más, nem több és nem kevesebb, mint egy - vitathatatlanul magas szintű kísérlet? Mit kezdhet magával az ember? Mennyit ér a tiszta racionalizmus önmagában, milyen arányban szükséges vegyíteni ezzel-azzal, hogy emberi felhasználásra alkalmas legyen, mi az, amit az adott kor lehetővé tesz. De közben annyi minden teszi próbára az élet boszorkánykonyhájában kísérletezőket. S Csokonai kiállta a próbát. Talán azért fogadjuk kissé szkeptikusan Ady szép - de inkább önmagáról árulkodó - sorait: „S amikor a hajnal szétharsant, / Rongyos mécsese lánginál / Furcsát látott s szomorún halt meg / Csokonai Vitéz Mihály". Tudjuk, lett volna rá oka elég. De ne legyünk benne biztosak, s ne sajnálkozzunk. Feltehetőleg ennél sokkal összetettebb volt egy élményekben oly gazdag élet utolsó, villanásnyi összegzése. 21