Lyukasóra, 2007 (16. évfolyam, 1-12. szám)
2007-11-01 / 11-12. szám
Közöttük ugyanolyan kis tábla: Vieser Zoltán Kedves Barátaim! Csak homályosan tudom elmondani, hogy mit is szeretnék. Röviden: egy verset, egy prózaverset vagy egy kis esszét. Az ötletet Dsida Jenő adta. Egy írása alapján egy fényképet kellett volna készítenem, de nem tudtam, mert sajnos nem lehet. Pedig azt reméltem — és ezért e levél -, hogy olyan könyv születhet majd e gondolat alapján is, mint amilyen az Ötvenhatos levél volt, amely nem várt sikert hozott: egy lyukas falevelet ábrázoló képem ihletésére tizenhat költőnk írt verset, s ’56 évfordulójára kis kötetben jelenhettek meg a fénykép előcsalogatta költemények. Mostani tervem, ha megvalósítható, ennek éppen a fordítottja lesz, vagy régiesen szólva inkább: lesz lehet. Hogy mi volt Dsidának az az írása, amely engem megihletett? Egy 1937-ben megjelent kis szöveg, amelyben Debrecenről, a régi temetőről és Csokonai sírjáról szól. Rövidítve ide másolom: AKÁCLEVELEK CSOKONAI SÍRJÁRÓL Az 5-ös villamos visz ki a város határán kívül eső, öreg, Hatvan utcai temetőbe. A szélesebb főútról meggye vág jobbra a sírok közé. Itt vagyunk. Csokonai pihenőhelyénél. Csokonai-vers jut esteinkbe, amikor megpillantjuk az akáclombok alá bújt, fekete vasemléket: „Hamuhodni ákászod alján [...]” Igen, ez volt a vágya, itt „hamuhodni” a debreceni akácos temetőben, az„ákászok" alján. Itt alussza végtelen álmát százharminckét éve a magyarság egyik legnagyobb és legbalabb végzetű költője. A síremlék is öregebb már százesztendősnél. Az egymás felé rakott, három vastéglányból álló, koromfekete emlékről régen lekopott már az aranyozás. A sírt körülvevő vaskerítés is rozsdás, a kőalapzat mohos, máladozp. Csokonai VITÉZ MIHÁLY Született 1773. Debrecenben. Meghalt 1805. Hazafiai emelték 1836. Nem messze a Csokonai-sírtól, szabályos, véget nem érő sorokban kis fehér kőtáblák őrzik a világháború debreceni halottainak nevét és emlékét. Egymás mellett olvashatjuk a neveket: Bíró Lajos gyalogos, Nagy Mihály tüzér, Kondás József gyalogos, Lőrincz Ferenc huszár. Micsoda hosszú sor! Valamennyi fiatal élet volt, alig több húsz-huszonöt évesnél. ANYUSZIPOROTYKA orosz fogoly 1894-1915 , aztán sorban a többi orosz foglyok [...] Anyuszi Porotyka. Ki tudná megmondani, miért olyan megindító ez a magyar fülnek tréfás hangzású muszka név itt a Hatvan utcai öreg temetőben? Szegény kis Anyuszj Porotyka, ismeretlen orosz fiú. Hát ő is ide rejtette huszonegy éves életét a magyar síkság homokjába. Szerencsétlen sorsú magyar költők és szerencsétlen sorsú muszka gyerekek szomszédságában várja a feltámadást. Hirtelen szélroham szaladt át a sírkerten." (Keleti Újság, 1937.) Erről az írásról és a sírkertbeli látogatásról nekem rögtön Szatmárcseke jutott eszembe, amelyről könyvnyi anyagom van már készen. Sokan ismerik a csónakos fejfáiról híres temetőt, és azt is tudják, hogy annak közepén, a főhelyen klasszicista síremlék áll: Kölcseyé, kit a falu népe, „jobbágy urak” vesznek körül. De említhetném a Házsongárdi temetőt is, ahol — ha emlékezetem nem csal - Brassai Sámuel síremléke mellett egy magas oszlopon egy fiatal fiú mellszobra áll, alatta csak ennyi: ISTVÁNKA. Ki lehet ő? Ezekből a példákból talán körvonalazódik már, mit is szeretnék: hasonló síremlékek ihlette írásokat, verseket, esszéket, amelyek mellé én készítenék fotókat. De akár az általam e levélben említett sírhelyek apropóján születő szövegeket is örömmel fogadnék. 20-25 éve van már készen és vár kiadásra egy képanyagom híres, illetve falusi temetőkről. Ha olyan írásműveket is kapnék, amelyekhez nem lehetne, vagy nem tudnék a sírhelyet pontosan megörökítő felvételt készíteni, akkor ebből a már elkészült képanyagból választanék illusztrációként hangulatában illeszkedő temetői képet. Számomra, aki falun nőttem fel, a temető nem rémisztő hely, nem a holtak birodalma (Hádész). Éppen ellenkezőleg. Ha ismeretlen helyen járok, mindig felkeresem a temetőt, bármilyen valláshoz vagy felekezethez tartozzék is. Amikor egyszer Lappföldön jártam, egyetlen lappot sem láttam, s így nem tudtam egyetlen lappot sem lefényképezni. Útközben valahol egy kisvárosban megálltunk, épp a temető mellett. Amikor végignéztem a sírokat, finn kísérőm az egyik sírhantra rámutatott, és azt mondta: látod, aki itt nyugszik, az lapp volt... Nem folytatom, talán ennyi elegendő már ahhoz, hogy megértsék, megérezzék, miféle írásokat várok. Talán csak annyit még: nem általában vett élményszerű leírást vagy verset kérnék, hanem valami olyasmit, aminek Dsida temetőjárása nyomán született kis írása lehetne a példája, amelyben két név szerepel, két sírfelirat keltette különös élmény és gondolat. ( S talán mondanom sem kell: máshol eddig még nem közölt szövegekre számítok.) írom mindezt a megjelenés reményével, és azzal az ígérettel, hacsak valami véletlen meg nem akadályoz ebben, minden verset, prózát képpel honorálok. Kert Bicskén, 2007. május 17-én 17