Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)
2016-01-01 / 1. szám
PRO FUTURO Kezdetben volt a kézirat. Mármint a gépirat. De annak előtte be lehetett vinni valóságosan kézzel írott verset, novellát a szerkesztőségekbe. Mondják, hogy a Hadikban a törzsasztalnál Kosztolányival, Móricz Zsigmonddal diskuráló Karinthy Frigyeshez lélekszakadva jött az újságtól az altiszt, mert a mester nem adta le időben a tárcát. - Semmi baj, igyon egy snapszot, mindjárt meglesz! A pincér meghozta a kutyanyelvet, s mire a jóember megitta a pálinkát, már vihette is a redakcióba az írást. Mi már nem adtunk le így szövegeket, még ha kézzel írtuk is a novellát, verset a presszóban egy-két szimpla fekete mellett, mert aztán legépeltük, s úgy vittük az ÉS-be, a Kortársba, az Új írásba, vagy adtuk fel postán Pécsre a Jelenkornak, Debrecenbe az Alföldnek, Szegedre a Tiszatájnak. De a napimeg hetilapokhoz is személyesen jártunk, a hétvégeken mindig volt kulturális rovat, ünnepek táján nem győztük teljesíteni a kéréseket. A karácsonyi számokba már november elején sürgették az írást, de kellett is, hogy időben szóljanak, mert négy-öt helyre is vártak novellát. Aztán ott volt a heti tárca, amely úgy a hetvenes évektől kezdett felvirágozni, mert előtte a szabad írói jegyzet nem volt kívánatos, hiszen az író nem tartozott a szerkesztőség fegyelme alá, ezért aztán ez a műfaj, amelyet nagy elődeink Kosztolányitól Bálint Györgyig oly jelesen műveltek, az ötvenes években eltűnt a porondról. A Magyar Nemzet élesztette fel, majd a többiek is követték, hetvenöt sor a vonal alatt tömör fogalmazásra késztette az embert. Némely redakcióban kaptunk margózott, sorok számát és ezzel az n-nek fenekhelyét jelölő kéziratpapírt, amely a keretbe fért, annyit lehetett írni, de ez nem volt baj. Nem fecsegtünk feleslegesen. Csak lényegre törően. Felesleges jelzők, szavak kihúzva (elhagyva.) Volt elég fórum, a Nők Lapjában Galsai szerkesztő úr teremtett színvonalas irodalmi rovatot, de ott volt a Tükör, a Népszabadság tárcanovellákat hozott, a Népszava József Attila nyomán a Szép Szóba várt szépirodalmat. Ha az ember vitte az írást, elidőzött kissé a lapnál, ahová gyakrabban járt, otthon érezhette magát, különösen a New York-házban, ahol a széles, árkádos folyosókon mindig találkozhatott kollégákkal, de még inkább, ha lement a Hungáriába, öszszefuthatott Zelk Zoltánnal vagy Moldovával, aki ott írt az egyik márványasztalnál minden áldott nap, délidőn a mélyvízben Mándy Ivánt láthatta ebédelni, Vas István a karzaton fogadta a fiatal költőket, Császár Pista is ott ült, kissé magába roskadva, s mindig várta, hogy betérjen egy barát, aki helyette konyakot kér a pincértől, de ha mellé ültél (és kérted a konyakot), okos dolgokat mondott az életről. Nagyon jó író volt. A szerkesztők is lejöttek egy-egy szerzővel kávé mellett megbeszélni a kapott kéziratot. A hatvanas években, amikor az Új írás még a Dorottya utcában, kezdeti székhelyén működött, ugyanígy a Greshambe ballagtunk át, ott is olcsó volt a fekete (csak most lett számunkra elérhetetlenül drága hely), s B. Nagy Laci egyszer ott adott címet egy hosszú elbeszélésemnek. Farkas Lászlóval is ott lehetett jobban megbeszélni a dolgokat, bár a szerkesztőség Szabó Edével, Illés Lajossal, Pándi Pállal és a mindig hevületben élő, az érkezőt baráti öleléssel fogadó Váci Mihállyal az első számtól kezdve meghitt hely volt számunkra. És néha lehetett találkozni Lengyel Józseffel, aki mindig nagy figyelemmel kísérte a fiatalok dolgait, de felbukkant Tersánszky vagy éppenséggel Veres Péter is. Aztán elmúltak ezek az idők, a ködbe vesztek olyan asztaltársaságok, mint a hatvanas évek elején a belvárosi Száz éves étteremben az ES- asztal, vagy a Hungária kártyatermében az Új írás öszszejövetelei, amelyekre olykor Aczél György is ellátogatott, akaratlanul is alkalmat adva Karinthy Cininek, hogy ugrassa a pincért, mondván neki, hogy figyelje ott, azt a bajuszost, mert még meglép a kisfröccse árával. Utoljára Galsai Ponyi megszervezte nekünk Óbudán az öreg Síposban a baráti társaságot, kedd esténként nagy ivászat és vacsorázgatás közben együtt volt Kolozsvári Grandpierre Emiltől Kardos G. Gyurin át Csurkáig és Csukásig, Abody Bélától Gyurkovicsig és Végh Antalig, de még Konrád Györgyig is minden tollforgató, szellemi hadakozás és pláne gyűlölködés nélkül, mert még úgy érezhettük, hogy egységes az irodalmi élet. Vége lett. Sokfelé szakadtunk, elsorvadt a szerkesztőségi élet, meglehet azért is, mert már nincs többé személyes varázsa. Ahogy mondtam, eleinte még a kézzel írott szövegeket is elfogadták, aztán jött az írógép, sokáig az tartotta magát, de belépett életünkbe a komputer. Még egy darabig a gépelt lapokat faxon el lehetett juttatni, de aztán a beírás munkáját megsokallták, s flopyn kérték az anyagot, azt csak be kellett dugni a szerkesztőség számítógépébe, s megjelent a vers vagy a novella. Majd ez sem volt elég, manapság már elektromos úton száguld az író műve a lapokhoz (a kiadókhoz is), s a titkárságon (ha van ilyen, s nem csak egy személyben a szerkesztő a titkár is) megnyomnak egy-két gombot, s ott a képernyőn a remekmű. Nem kell találkozni, vissza lehet írni e-mailen, vagy sms-t lehet küldeni, netán mobilon értekezni. Még emlékszem, amikor korrektúrát kaptunk, emlékszem a nyomdai szedőkre, emlékszem a kötegekben félretett krúdákra, emlékszem a nyomdaszagra... A napilapnál a szerdán vagy csütörtökön leadott kézirat szombati megjelenésére, Karinthy Cini, pedig már régi motoros volt, nem restellette soha, hogy szombat hajnalban lemenjen a Blaha Lujza térre, ott akart lenni, amikor ontották expediálásra az újságot, fellapozni azon melegében, s megnézni, benne van-e az írása. Meg aztán nehéz anyagi körülménynek között élnek a folyóiratok is, azon gondolkodnak, hogy online megjelenésre térjenek át, de az már nem ugyanaz, mint amikor kézbe veheti az ember a lapot. Megszokhatatlan izgalom a megjelenés napja, amikor megérkeznek a becsomagolt példányok, a Lyukasórában immár huszonöt éve mindig és mindig ugyanaz az öröm: itt a lap! Még őrizzük a régi hangulatot a szerzőkkel, a munkatársakkal, de ami volt az irodalmi élet szerkesztőségi és kávéházi terem, az már a múlté. Nosztalgia. Mert jó volt a nyüzsgés, jók voltak az asztaltársaságok, írói találkozások, eszmecserék, viták és egyetértések, létezés a szellemi világban, ahonnan úgyis mindig vissza kellett térni a valóságba. Samu Géza: Teknőszárnyú angyal, 1971