Lyukasóra, 2019 (28. évfolyam, 1-8. szám)

2019-05-01 / 5. szám

- Engem főként az érdekelt, hogy a kétféle gondolkodásmód, az öregek és a mai megbo­londult, magukat feltalálni nem akaró huszon­évesek világa miként találkozik egymással. És mindez különös helyzetekben érzékelhető fa­lun. Csináltam egy olyan filmet, egy idős bácsi a főszereplője, aki rendszeresen jár könyvtárba, ahol a teleház számítógépein gyerekek játsza­nak. Egy komikus helyzettel akartam válaszolni arra, hogy mi van akkor, ha ebbe a huszonegye­dik századi világba betéved egy nyolcvanéves öregember. No, a bácsi bekukkant hozzájuk, és az egyik fiú elmagyarázza neki, hogy miként kell kezelni a billentyűket. Alig mennek ki a gyerekek a szobából, az öreg máris keresi az interneten az egyik erotikus magazin honlapját és sebtében két-három meztelen fotós oldalt le is tölt és kinyomtatja. Kis, fonott csuhé szaty­rában hazaviszi, ahol a mama megértő-korholó hangon fogadja: „Jaj már megint!” Ez lett a film címe is, amely szintén az általam kitalált, a filmes világban már fogalomként emlegetett Kocsmatelevízió egyik „produkciója”. Egy idő után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy lassan elfogytak a nézőim, így már nincs Kocsmatelevízió. Na, nem azért, mert nem ér­dekelte őket, amit esténként a sör és a fröccs mellé vetítettem nekik, hanem azért, mert el­öregedett a falu, meghalnak az emberek.­­ Az előbb szó esett a Mediawave-díjról. De hosszan sorolhatnám tovább: a Falusors című filmed a helytörténeti filmszemle első díját, az Agglegény a Budapesti Független­­filmszemle kü­löndíját, és a legsikeresebb, a Rózsi, Rózsi, mi bajod? az Országos Független Film- és Videófesztivál első díját, a Mediawave Fesztivál különdíját, a Kisközösségi Televíziók Filmszemléjének különdíját kapta. Tudom azt is, hogy legendás a viszonyod a díjakhoz, jól példázza ezt, hogy okleveleid a mellékhelyisé­ged meghitt csendjében díszlenek. - Bizony, most már a plafonig tapétáztam velük a falat. Erről jut eszembe: Jifi Menzelnek van egy könyve, amelynek az elején elmondja, hogy ezt a művét azoknak szánta, akiknek nincs idejük olvasni. Két-három perces novellákról van szó, amelyeket a világhírű cseh író kimon­dottan vécében olvasásra ajánl, mert hiszen annyi ideje ott mindenkinek van. Bevallom, én direkt provokálom az embereket. Egy al­kalommal jött hozzám egy kereskedelmi tévés társaság, előre megfontolt szándékkal felaján­lottam, hogy csináljuk a riportot az okleveleim között. Meglepődtek, mikor a vécébe invitáltam őket. Hogy számomra mi a siker fokmérője? Egy alkalommal a falusi búcsúban a vattacu­korárus megismert, mivel A robogós ember című filmemet éppen előtte játszották valahol. Utána alig győztem ingyen vattacukrot enni, büszke volt rá, hogy egy vidéken lakunk. Majd összefutottam egy sráccal, aki rákérdezett: én vagyok-e az az ember, aki „videókat” csinál? Menten elmesélte, hogy a mamája, amikor be­kapcsolta a tévét felkiáltott, mert éppen szem­bejöttek vele a tehenei, amelyek bekerültek az egyik filmembe. Bár sokan félreértik, de az én filmjeim ironikus, humoros, nevezzük így, al­kotások, amelyekben a vigyorgós-mosolygós felszín alatt fontos mélységek rejteznek. Eszem ágában sem volt ezekből az emberekből, a sze­replőimből bohócot csinálni vagy gúnyt űzni velük. Én nagyon szeretem őket és szeretek róluk és velük mesélni a filmjeimmel. - Eszembe jutott az a mókás történet rólad, amikor a jellegzetes kockás ingedben mentél el egy díjátadásra.­­ Budapesten, a Művészetek Palotájában tartották az egyik díjkiosztót, valahogy úgy, ahogy ezt az Oscarnál is eljátsszák. Mind az öt jelöltet meghívják, aztán végül egyet hívnak ki a pulpitusra. Valaki megsúgta, hogy én is kapok valamit. Magyar tévés, filmes sztárok tömege foglalt helyet az első széksorokban. Szmoking, csokornyakkendő, ahogy ilyenkor illik. A jól öltözött hírességek közé ültem be, a magam kedvenc kockás ingjében. Mit mondjak, igencsak kiríttam a társaságból, méregettek is, hogy miként kerülhettem oda. Aztán jött a meg­lepetés, mikor az egyik díjazottként színpadra szólítottak. A burleszk a fogadáson is folytató­dott. Zsebemben a díjjal éppen kaviárt majszol­tam, mikor diszkréten odasomfordált mellém egy biztonsági ember, félrehívott és kérdezte, milyen alapon vagyok itt. Erre előhúztam a kis szobrocskát mint az „igazolványomat” és kö­zöltem vele, hogy én vagyok az egyik díjazott. - Minden bajod ellenére derű és mosoly van a szemedben, szavaidban. - Valóban, a betegségeimet leszámítva, jól érzem magam, olyannyira, hogy már megvan a helyem a kisbaboti temetőben is. Jó dolog, ha az ember olyan, mint a macska: ahol szü­letik, oda tér vissza. Sokfajta népség vesz itt a faluban és a környékén is házat, de nem ta­lálják meg a gyökereiket. Nem kötődnek ide, nincsen miért. Én szerencsésen visszataláltam oda, ahonnan elmentem. Ezért vagyok boldog. Mondhatnám úgy is, hogy olyan szellemi-lel­ki birtokot alakítottam ki magamnak, olyan, gyermekkoromat idéző-őrző körülményeket, amelyektől reggelenként derűvel ébredek. „ Midőn a nap nyugodni tér, I S az esthaj­nal leszáll, / A csillag és a denevér/Fölkelnek hajinál. / A csillag felderíteni /Jő csendes életét, / A denevér kísérteni / Repül suhogva szét. ” (Vörösmarty Mihály: Midőn a nap) A fent idézett Vörösmarty-versben szép, lírai sűrítésben olvashatjuk a bevett, jól is­mert toposzt, miszerint a denevér az éjszaka szimbólum-állata. Tudjuk, a népi- és vallási hiedelmekben, valamint a szépirodalomban és a képzőművészeti alkotásokban - de említ­hetem itt. Johann Strauss közismert operettjét is - az éjszakánként aktív életet élő állatokat (denevér, macska, kuvik, bagoly, pók) valami­féle kísérteties, titokzatos, lidérces, vámpíros hangulat veszi körül. Rostandnál (Kosztolányi fordításában) a Kikeriki-ben a kuvik a denevé­reket az éj sanda cimboráinak nevezi. Madách Imre írja: „Kísértetes denevér surran­t ott / Az éjen által vagy bús szellemem?" Petőfi Sándor Kard és lánc című versében az ördög boszorkányok, denevérek és baglyok kísé­retében érkezik az alvilágból a felvilágba. Vajda János a Balassa Menyhérthez írott episztolájában a denevéreket groteszk, még­is szép jelzővel az ördög pillangóinak nevezi. Vörösmartynál a Csongor és Tündében az éj­fél „a gyilkosnak, a denevérnek, és tolvajnak, és kósza szellemnek dele Ezek az éjjeli állatok igen gyakran az éj­jellel párhuzamosan a halál jelképeiként is megképződnek. Poe baljós hollója is „bús éj­féltájban” jelenik meg. Vajda János Őszi tá­jék című versében például szintén az elmúlás képe társul az éjszakai szárnyasok hangjához és röptéhez: „ Kiált a kuvik, száll a denevér. / Sírhalmot ölelve az anya zokog. ” Gyulai Pál az Egy régi udvarház című versében úgyszin­tén az elmúláshoz és a kihalt, élettelen épü­lethez köti ezeket az állatokat: „A teremben, hol egykor vigadtak / Most denevér, vércse­s bagoly laknak. ” Szegény bőregér „rossz sajtóját”, kedvezőtlen megítélését erősítették fel bizonyos babonás tévképzetek is, misze­rint például ez a rovarokkal táplálkozó kis veszélytelen, jámbor állat vérszívó vámpír lenne, vagy akár ember hajába akaszkod­­na. Az angol romantikus gothic-thriller re­gények, legkivált a Drakula-történetek és a horrorfilmek is sokat ártottak a bőregérkék kedvező megítélésének. A vámpír-mítoszt nyilván kicsiny, de emberre és nagyobb tes­tű állatra teljesen veszélytelen tűfogai miatt is ráragasztották, hisz tépőfogacskái nin­csenek. Ugyanakkor hasznos és barátságos rovar- vagy növényevők, és még véletlenül sem érdekli őket a „vérszívás”. Legalábbis az Európában fellelhető fajtákat. Sokkal óvato­sabb és precízebb, ultrahangokkal tájékozódó pilóta ő annál, minthogy röptében nekicsapód­na az ember üstökének. A denevérekkel kapcsolatos babonás hiedel­mek úgy látszik, már Csokonai Vitéz Mihály korában is egyértelműek és használatosak

Next