Lyukasóra, 2019 (28. évfolyam, 1-8. szám)
2019-05-01 / 5. szám
- Engem főként az érdekelt, hogy a kétféle gondolkodásmód, az öregek és a mai megbolondult, magukat feltalálni nem akaró huszonévesek világa miként találkozik egymással. És mindez különös helyzetekben érzékelhető falun. Csináltam egy olyan filmet, egy idős bácsi a főszereplője, aki rendszeresen jár könyvtárba, ahol a teleház számítógépein gyerekek játszanak. Egy komikus helyzettel akartam válaszolni arra, hogy mi van akkor, ha ebbe a huszonegyedik századi világba betéved egy nyolcvanéves öregember. No, a bácsi bekukkant hozzájuk, és az egyik fiú elmagyarázza neki, hogy miként kell kezelni a billentyűket. Alig mennek ki a gyerekek a szobából, az öreg máris keresi az interneten az egyik erotikus magazin honlapját és sebtében két-három meztelen fotós oldalt le is tölt és kinyomtatja. Kis, fonott csuhé szatyrában hazaviszi, ahol a mama megértő-korholó hangon fogadja: „Jaj már megint!” Ez lett a film címe is, amely szintén az általam kitalált, a filmes világban már fogalomként emlegetett Kocsmatelevízió egyik „produkciója”. Egy idő után szomorúan kellett tudomásul vennem, hogy lassan elfogytak a nézőim, így már nincs Kocsmatelevízió. Na, nem azért, mert nem érdekelte őket, amit esténként a sör és a fröccs mellé vetítettem nekik, hanem azért, mert elöregedett a falu, meghalnak az emberek. Az előbb szó esett a Mediawave-díjról. De hosszan sorolhatnám tovább: a Falusors című filmed a helytörténeti filmszemle első díját, az Agglegény a Budapesti Függetlenfilmszemle különdíját, és a legsikeresebb, a Rózsi, Rózsi, mi bajod? az Országos Független Film- és Videófesztivál első díját, a Mediawave Fesztivál különdíját, a Kisközösségi Televíziók Filmszemléjének különdíját kapta. Tudom azt is, hogy legendás a viszonyod a díjakhoz, jól példázza ezt, hogy okleveleid a mellékhelyiséged meghitt csendjében díszlenek. - Bizony, most már a plafonig tapétáztam velük a falat. Erről jut eszembe: Jifi Menzelnek van egy könyve, amelynek az elején elmondja, hogy ezt a művét azoknak szánta, akiknek nincs idejük olvasni. Két-három perces novellákról van szó, amelyeket a világhírű cseh író kimondottan vécében olvasásra ajánl, mert hiszen annyi ideje ott mindenkinek van. Bevallom, én direkt provokálom az embereket. Egy alkalommal jött hozzám egy kereskedelmi tévés társaság, előre megfontolt szándékkal felajánlottam, hogy csináljuk a riportot az okleveleim között. Meglepődtek, mikor a vécébe invitáltam őket. Hogy számomra mi a siker fokmérője? Egy alkalommal a falusi búcsúban a vattacukorárus megismert, mivel A robogós ember című filmemet éppen előtte játszották valahol. Utána alig győztem ingyen vattacukrot enni, büszke volt rá, hogy egy vidéken lakunk. Majd összefutottam egy sráccal, aki rákérdezett: én vagyok-e az az ember, aki „videókat” csinál? Menten elmesélte, hogy a mamája, amikor bekapcsolta a tévét felkiáltott, mert éppen szembejöttek vele a tehenei, amelyek bekerültek az egyik filmembe. Bár sokan félreértik, de az én filmjeim ironikus, humoros, nevezzük így, alkotások, amelyekben a vigyorgós-mosolygós felszín alatt fontos mélységek rejteznek. Eszem ágában sem volt ezekből az emberekből, a szereplőimből bohócot csinálni vagy gúnyt űzni velük. Én nagyon szeretem őket és szeretek róluk és velük mesélni a filmjeimmel. - Eszembe jutott az a mókás történet rólad, amikor a jellegzetes kockás ingedben mentél el egy díjátadásra. Budapesten, a Művészetek Palotájában tartották az egyik díjkiosztót, valahogy úgy, ahogy ezt az Oscarnál is eljátsszák. Mind az öt jelöltet meghívják, aztán végül egyet hívnak ki a pulpitusra. Valaki megsúgta, hogy én is kapok valamit. Magyar tévés, filmes sztárok tömege foglalt helyet az első széksorokban. Szmoking, csokornyakkendő, ahogy ilyenkor illik. A jól öltözött hírességek közé ültem be, a magam kedvenc kockás ingjében. Mit mondjak, igencsak kiríttam a társaságból, méregettek is, hogy miként kerülhettem oda. Aztán jött a meglepetés, mikor az egyik díjazottként színpadra szólítottak. A burleszk a fogadáson is folytatódott. Zsebemben a díjjal éppen kaviárt majszoltam, mikor diszkréten odasomfordált mellém egy biztonsági ember, félrehívott és kérdezte, milyen alapon vagyok itt. Erre előhúztam a kis szobrocskát mint az „igazolványomat” és közöltem vele, hogy én vagyok az egyik díjazott. - Minden bajod ellenére derű és mosoly van a szemedben, szavaidban. - Valóban, a betegségeimet leszámítva, jól érzem magam, olyannyira, hogy már megvan a helyem a kisbaboti temetőben is. Jó dolog, ha az ember olyan, mint a macska: ahol születik, oda tér vissza. Sokfajta népség vesz itt a faluban és a környékén is házat, de nem találják meg a gyökereiket. Nem kötődnek ide, nincsen miért. Én szerencsésen visszataláltam oda, ahonnan elmentem. Ezért vagyok boldog. Mondhatnám úgy is, hogy olyan szellemi-lelki birtokot alakítottam ki magamnak, olyan, gyermekkoromat idéző-őrző körülményeket, amelyektől reggelenként derűvel ébredek. „ Midőn a nap nyugodni tér, I S az esthajnal leszáll, / A csillag és a denevér/Fölkelnek hajinál. / A csillag felderíteni /Jő csendes életét, / A denevér kísérteni / Repül suhogva szét. ” (Vörösmarty Mihály: Midőn a nap) A fent idézett Vörösmarty-versben szép, lírai sűrítésben olvashatjuk a bevett, jól ismert toposzt, miszerint a denevér az éjszaka szimbólum-állata. Tudjuk, a népi- és vallási hiedelmekben, valamint a szépirodalomban és a képzőművészeti alkotásokban - de említhetem itt. Johann Strauss közismert operettjét is - az éjszakánként aktív életet élő állatokat (denevér, macska, kuvik, bagoly, pók) valamiféle kísérteties, titokzatos, lidérces, vámpíros hangulat veszi körül. Rostandnál (Kosztolányi fordításában) a Kikeriki-ben a kuvik a denevéreket az éj sanda cimboráinak nevezi. Madách Imre írja: „Kísértetes denevér surrant ott / Az éjen által vagy bús szellemem?" Petőfi Sándor Kard és lánc című versében az ördög boszorkányok, denevérek és baglyok kíséretében érkezik az alvilágból a felvilágba. Vajda János a Balassa Menyhérthez írott episztolájában a denevéreket groteszk, mégis szép jelzővel az ördög pillangóinak nevezi. Vörösmartynál a Csongor és Tündében az éjfél „a gyilkosnak, a denevérnek, és tolvajnak, és kósza szellemnek dele Ezek az éjjeli állatok igen gyakran az éjjellel párhuzamosan a halál jelképeiként is megképződnek. Poe baljós hollója is „bús éjféltájban” jelenik meg. Vajda János Őszi tájék című versében például szintén az elmúlás képe társul az éjszakai szárnyasok hangjához és röptéhez: „ Kiált a kuvik, száll a denevér. / Sírhalmot ölelve az anya zokog. ” Gyulai Pál az Egy régi udvarház című versében úgyszintén az elmúláshoz és a kihalt, élettelen épülethez köti ezeket az állatokat: „A teremben, hol egykor vigadtak / Most denevér, vércses bagoly laknak. ” Szegény bőregér „rossz sajtóját”, kedvezőtlen megítélését erősítették fel bizonyos babonás tévképzetek is, miszerint például ez a rovarokkal táplálkozó kis veszélytelen, jámbor állat vérszívó vámpír lenne, vagy akár ember hajába akaszkodna. Az angol romantikus gothic-thriller regények, legkivált a Drakula-történetek és a horrorfilmek is sokat ártottak a bőregérkék kedvező megítélésének. A vámpír-mítoszt nyilván kicsiny, de emberre és nagyobb testű állatra teljesen veszélytelen tűfogai miatt is ráragasztották, hisz tépőfogacskái nincsenek. Ugyanakkor hasznos és barátságos rovar- vagy növényevők, és még véletlenül sem érdekli őket a „vérszívás”. Legalábbis az Európában fellelhető fajtákat. Sokkal óvatosabb és precízebb, ultrahangokkal tájékozódó pilóta ő annál, minthogy röptében nekicsapódna az ember üstökének. A denevérekkel kapcsolatos babonás hiedelmek úgy látszik, már Csokonai Vitéz Mihály korában is egyértelműek és használatosak