Lyukasóra, 2019 (28. évfolyam, 1-8. szám)

2019-07-01 / 7. szám

- No, itt van egy darab neked. Meghajoltam udvariasan, illetve kissé szé­dülten és kinyújtottam a kezemet. - Hogyne, ez nem a te kendődnek való. Nevettek. Lehet, hogy pirultam. Legalábbis úgy éreztem, hogy még valami hőség az ar­comba csap. Sajátos dolog, ezt tartottam a legmegszégye­­nítőbbnek egy másik mellett, amit nem illik el­mondani. Ezt a kölyköt figyeltem fáradhatatlan, vaskos, röhögő szadizmusával. Még egy fickót említek meg, aki egyrészt idősebb volt (24 évesnek látszott), tekintélye volt a többi előtt, sőt a le-lejáró ellenőrök előtt is bemutatta az újabb kreációit, ahogy a tánctanár bemutatja növendékein végzett mutatványait. Ilyen mutatvány főleg kétszer adódott, szinte programszerűen, hajnalban és este, a WC-re való menésen. Kétszer lehetett WC-re menni, éspedig tulajdonképpen csak kis WC-re. Nagy szükséglet tilos volt, vagy inkább az őr ordí­tott, ha az ember másfél percnél tovább maradt benne. Valami logika volt is benne, mert szilárd táplálékot nem kaptunk. Szóval megkezdődött a hajnali futás. Cellaajtónyitás, kiugrott a lakó­ja és futnia kellett veszett vágtában két folyo­són és a közbeeső vizes akadályon. Seprűvel kapott egypárat a fejére oda-vissza útjában, komisz megjegyzések hangzottak a WC előtt. Hallottuk a futás zaját visszafelé, rohanni kel­lett s a nadrágot kezünkben kellett tartani, mert gyatra volt a nadrágtartónk. Kinyílt a cella ajta­ja, és rohanás. Az ajtónál álló őr belém rúgott, amennyire eltalálhatott. A folyosó bejáratánál a seprűt nem lehetett kikerülni. Nagyobb prob­léma volt elintézni azt a szánalmas ügyet, amit a természet reánk rótt... Kinyílt a cellaajtó, és vittek föl kihallgatás­ra. Ez az úgynevezett kihallgatás rövid volt: Décsi alezredes egy Szabad Népet tolt elém: Olvassa! Körülbelül ezt olvastam káprázó szemmel: Mindszenty József esztergomi ér­seket az Államvédelmi Osztály őrizetbe vette.­­No, lássa. Erre jutottak! A kavargó érzések közt mi volt bennem az uralkodó? Bevallom, valami megnyugvás, valami remény. Kiirthatatlan naivitásom így okoskodott: ha a bíborost elfogták, akkor az ügy tisztulni fog. Lehetetlen, hogy az egész világ hagyja tovább ezt az őrült vakmerőséget. Az alezredes elbocsátott. A pincében regge­lig töprengtem és álmodoztam. Már harminchat napja ugyanabban a ruhá­ban voltam éjjel-nappal. Ingem fekete volt a piszoktól és tarkázva a véres sebektől. Nem emlékszem, hogy kihallgatásra fölvit­tek volna újévig. De annál inkább kínzott az ekcémák mellett egy körömgyulladás. A cingár, fekete Lusztig fiú rendszeresen gumibottal ütött, éspedig előszeretettel az ujjaimat. Össze kellett tennem bal kezem ujjait, úgy, mint az elemi is­kolában a tanító bácsi vonalzója elé. Ez a nyo­mozó szinte gügyögte a sikertelen kihallgatás közben: No, tegye csak össze az ujjait. Maga még a tanító bácsinak a büntetésére szorul. Először néhány nyugodtabb csapást adott a ke­zemre, azután hirtelen rettenetes erővel csapott a gumibot az ujjaimra. Szinte letörtek az ujjaim egy-egy ilyen erőteljes csapás után. Ha elkap­tam a kezemet, akkor a nyakam közé vágott a gumibottal, ami szinte átvágta a nyakereket. Bevallom, rettegtem a gumibottól, jobban, mint a halszemű és a kis bajuszú öklözésétől, vagy akár lent az ávós kölykök tréfáitól. Karácsonyra megdagadt a középső ujjam, körömgyulladás lé­pett föl. A fájdalomtól és a láztól szinte fetreng­­tem a priccsen. Fölvittek az egyik emeletre. Egy fehér orvosi kabátba öltözött valaki megnézte az ujjamat. Hideg nyugalommal egy vésőt és fogót kért egy nőtől, aztán kitépte az élő húsból a kör­möt. Megmarad halálomig az emléke, a csonka ujj, amelyen köröm többé nem nőtt. Megvolt ennek is némi előnye, mert a cingár többé nem használta a gumibotot. Vagy az is lehetséges, hogy már tisztábban látták a helyzetet. Még egy kellemes változás ért pár nap múl­va. Bedobtak egy pokrócot. Eddig semmi né­ven nevezendő pokróc vagy takaró nem volt velem. A prices nem deszkák rétegéből, hanem egymás mellé tolt gömbölyű dorongokból ál­lott. Minden dorong külön nyomta az ember oldalát. Most ez a pokróc némileg ellensúlyoz­ta és kipótolta a dorongok közti mélyedéseket, illetve emelkedéseket. Természetesen valami meleget is adott, mert alulról megakadályozta a hideg áramlását. A jelek arra mutattak, hogy a nehezén túl va­gyok. Ritkábban rendeltek föl. A pincekölykök tovább is űzték idétlen tréfáikat, de már meg­szoktam. Nem tudtak újabb meglepetéseket produkálni. Megismételték magukat a vízbe való guggoltatással, a seprűzéssel a sarokban, a WC-n a hajrával, az ötperces jelentkezésekkel: 24-es cella, létszám egy fő stb. Nemcsak velem bántak így, hanem a többi­ekkel is. Behujlott a vékony ajtón a duhaj hang­juk, röhögésük egy-egy sikerült tréfán. Főleg a 28-ast tréfálták. Később kiderült, hogy ez Esterházy herceg. Aztán Videt, Beresztóczyt, Esterházy titkárát, Horváthot és másokat, akik­nek személyazonosságára nem tudtam rájönni. Belezuhantam a szenvedésnek egy olyan tömkelegébe, amit el sem tudtam volna képzel­ni. Itt segítségemre volt a passzív természetem. Lassankint láttam, milyen ereje van a passzív rezisztenciának, amelyben a magyar történet a történelem folyamán nemegyszer jókora példát mutatott. Ezt másképp nem is lehetett volna átvészel­ni. Ez a lélek tartalék ereje, a passzivitás. Nem negatívum ez, amint később beláttam. Amint a pásztor, a gulyás, a csikós a mérhetetlen legelő közepén a rárobbant vihar dühöngése közt le­töri kalapja karimáját, megfordítja subáját és mozdulatlanul áll a szél és eső tombolása közt. Mást mit is tehetne? Ez az egyedüli emberi magatartás ilyenkor. Áll, és tudja, hogy majd csak vége lesz.” •A HIC ET NUNC TE PESTI SRÁC... November 4-én Te pesti srác... című elő­adásával a Magyar PEN Club emlékezett ’56-ra a Petőfi Irodalmi Múzeumban. Az előadóest alapjául szolgáló szöve­gek többsége korabeli falragasz, újsághír, röplapokon terjesztett irodalmi alkotás. Szerzőik között forradalmárok, a szabad­ságharcot támogató értelmiségiek, szám­­űzöttek, börtönre vagy halálra ítélt sors­társak, áldozatok voltak. (Eörsi István, Gérecz Attila, Ferencz Lajos, Füst Milán, Heltai Jenő, Jobbágy Károly, Kalotay Mária, Máté Imre, Páskándi Géza, Puskás Attila, Szegő Zsuzsa, Szentkuti Ferenc, Tamási Lajos, Tollas Tibor, Túrmezei Er­zsébet, Wittner Mária), valamint számos, a névtelenség homályában maradt ’56-os. A dalszövegek némelyikét emigrációba kényszerült szerzőik személyesen aján­lották a zeneszerző figyelmébe. Az est dalszövegeit válogatta és zenéjét szerezte Incze Gergely Katalin, szerkesztette és előadóként közreműködött Laczkó Vass Róbert. Kopácsi Sándor így vélekedett erről a műfajról: „1956 forradalmának a sajtó, a rádióadások mellett a röplap és a plakát a legfontosabb hétköznapi dokumentu­ma, és sokaknak arról a történelmi erejű tizenkét napról talán az egyetlen féltve őrzött kincse, emléke. Ezt a feltevést mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a forradalom leverését követően a hatalom szigorúan tiltott dokumentummá nyilvá­nította, meglévő példányait a levéltárak­ban tárolt anyagként kezeltette. Éberen őrködött azon, hogy a későbbi nemzedé­kek, az utókor ne ismerhesse meg ezeken a dokumentumokon keresztül sem 1956 októberének igazi lényegét.” (Wek­ler) I­S SZERKESZTETTE ÉS ELŐADJA : LACZKÓ VASS I RÓBERT PETŐFI IRODALMI MÚZEUM - VÖRÖS-TEREM BUDAPEST, KÁROLYI UTCA 14 A AB) 2019. NOVEMBER A-ÉN 17 ÓRAKOR

Next