Bölcseleti Közlemények 5. (1939)
Schütz Antal: A szenttamási istenbizonyítás gnózeologiájához
A SZENTTAMÁSI ISTEN BIZONYÍTÁS GNÓZEOLÓGIÁJÁHOZ akarni, egyszers mindenkorra kilátástalan dolog. Ezzel nagy törés esett a nyugati gondolkodásnak eladdig egyirányú haladásában. De ez korántsem jelentett szakadást. A német idealizmus nagy alakja, Hegel a szenttamási gondolatokon épülő istenbizonyításnak alapvető helyet adott metafizikájában, nemkülönben a fényes tehetségű és tudású epigon, E. Hartmann , és jóllehet a 19. század második felében a legtöbb modern gondolkodó elkanyarodott a régi nagy hagyománytól, éppen ebben az összefüggésben teljes jelentőségében kell méltatni azt a tényt, hogy a megrekedt bölcseleti áram újra-elindítója nemcsak teljes mértékben vallja a régi istenbizonyító gondolatmeneteket, hanem nagyértékű monográfiában tüzetesen tárgyalja. Ugyanezt kell mondani a mai bölcseletnek másik, talán még jelentősebb, sokáig elhanyagolt, ma annál megbecsültebb sugalmazójáról, Bolzanóról. Tehát Schelernek fönt idézett kijelentése mindenesetre megokolatlan általánosítás ; kivált ha észrevesszük, hogy a bölcseletben (méginkább mint más szellemi területeken) a szavazatoknak nem a száma, hanem a súlya dönt. S a moderneknek a régi nagy hagyománytól eltérő állásfoglalása sem mutat majd olyan végzetes szakadékot, ha megtaláljuk egyfelől annak az eltérésnek végső okát és értelmét, másfelől pedig az őket mozgató problematika világánál szemügyre vesszük a szenttamási istenbizonyítás gnozeológiai alkatát. Ha jobban szemébe nézünk azoknak a bölcselőknek, akik elutasítják vagy legalább elhárítják a szenttamási istenbizonyítást, és próbáljuk leolvasni szellemi arcukról a rokonságukat, ott találjuk csaknem valamennyin a kanti családi vonást. Sőt a legtöbb egyenest ezzel tér napirendre a bölcselő istenbizonyítás kérdése fölött : Kant ezt végleg elintézte ; az ő kritikája óta tudományos értékű istenbizonyításról beszélni legalább is naivság, a mai bölcseleti fázis fel nem ismerése. Erre vitatkozó kedvében azt mondhatná valaki : Tenszádból ítéltek meg. Éppen Kantnak ez a föltétlen bírónak vallása a bölcseleti fázis félreismerése. Az iránt ma nem lehet kétség, hogy az a «kritikai» szellem, melyet Kant fölszabadított, őt magát sem kímélte meg, és az önállóbb gondolkodók ma már a Kritik der reinen Vernunft-ban mutatják ki azt a «halom ellenmondást» (ein ganzes Nest von Widersprüchen), melyet ő az istenbizonyítékokban vélt föltárni. Ma már a bölcselet általában és mindenesetre a szaktudomány elmélete túl van a kritik alaptételén, hogy t. i. csak a szemlélet tartományában van helye igazi tudományos megismerésnek ; s bizonyos, hogy a Ma legjellegzetesebb bölcseleti iránya, az exisztenciás bölcselet 3 3 Fr. Brentano, Vom Dasein Gottes 1927. * Igen jellemző, amivel a már akkor világhírű Virchow elintézte a még akkor nagyon fiatal Schleichnek Istenre utaló szerény közbevetését: ♦Még mindig hisz ilyen teológiai mesékben? Olvassa Kant Kritikjét» C. L. Schleich, Besonnte Vergangenheit. Volksausgabe p. 208. 1 *