Vasi Szemle 1968 (22. évfolyam, 1-4. szám)
1968 / 1. szám - A TUDOMÁNY ÉS KULTÚRA MŰHELYEIBŐL - Takács Imre: Sárvár és Németh Mihály
A bűbájos arc Az élet és a művészet teljesen egybeforrad a jó művészeknél. Nem tudjuk elképzelni Juhász Gyula költői művét a szőke Anna nélkül, Petőfi életművét Julia nélkül , és sorolhatnánk a példákat vég nélkül. Szólhatnánk Ady Lédájáról, Ferenczy Béni Erzsikéjéről, Csokonai Lillájáról, Nagy László Margitjáról— a szeretőkről, a feleségekről, a művészek szerelmére méltatlan nőkről, vagy a művészetben is társ asszonyokról. A tehetség mértéke lehet szinte, hogy a művész mennyit bír megvalósítani művészetében az életéből. Vagy ahol a megvalósulás hiányzik, ott az élet is csonka maradt? Nem volt mit megvalósítani, örök anyagba sűríteni? Nem lehet művészember, aki nem tud élni. Nem lehet a művészi lényeghez szeme, akinek az élet lényegéhez nincsen szeme. Németh Mihály fiatalságát nem ismerem, életét csak harminc éves korunktól kezdve látom közelebbről. 1956 nyarán jártam ki hozzá az Epreskertbe, s láttam készülése közben a Libás lányt, akit nemcsak a kéz, nemcsak az ész, nemcsak a tudás, de akita szerelem is formált, alakított, aki a véső révén, de az érzelmek tartományából hatolt át a kőbe. Ennek a kis domborműnek a példáján tudom hinni most már, hogy a szerelemnek döntő szerepe van a jó művészetben. A teljes ember a szerelem révén tud átkelni azon a nagy folyamon, amely esetlegességünket az örökkévalóságtól választja el. Időtálló hidat a szerelem épít a széles folyam fölé. 1957-től egy másik arc tűnik föl a Libás lány copfos, bakfisos, keskeny arca után. És ez az arc máig váltogatja magát a szobrokon. Már a Fehérvárott álló Táncosnőben is fölrémült, a szintén Fehérvárott álló Anyában pedig megvalósul. Ő néz ránk a Fekvő nő rejtélyes mosolyával, ő kuporodik össze gyermekével az Anyaság-sorozat bazaltkockáiban, ő váltogatja magát az Évszakokban — ő a kislányos Tavasz, a terhes Nyár, a szülöttjét ölében tartó Ősz és a zord Tél. Mi mindent lehet egy arccal elmondani? Szabó Lőrinc száz szonettből álló versciklusának emberöltőnyi, tágas világát is. A görögök egész önmagukat tudták kimondani egy arc ábrázolása révén. A Milói Vénusz vagy a Knidoszi Aphrodité egy-egy kort fejez ki, pedig csak a kor női eszményképe a tárgya mindkettőnek. Persze, a korok néha egymásba torkollanak, együtt élnek, különösen a mi időnkben: szinte egymásra torlódnak, halmozódnak. Itt élnek még az öregek, akik Ferenc Józsefre emlékeznek, itt élünk mi negyvenévesek, akik Hitlerre emlékezünk, itt élnek velünk a ,,beat”-ek, a húszévesek és itt növekednek, akiknek nevük sincs még. Németh Mihály a mai negyvenévesek korát, érzésvilágát fejezi ki az Alföldről érkező kerek arccal. Annak a nemzedéknek a tartását, amely Csoóri jellemzése szerint (szabadon idézem csak), egyaránt komolyan vette a szerelmet és a poltikát, a hazafiságot és az emberséget, s tette ezt az illyési, bartóki, József Attila-i példa nyomán. Csoóri föltevése szerint az utolsó ilyen nemzedék ez. Valójában azt lehet várni, hogy a következő nemzedékekből is ez a fajta ember mutatja meg az arcát, és amit itt nemzedéki jellemvonásnak lát Csoóri, az az őrzők jellemvonása, mégha az őrzők őriznivalója közben változik is.