Vasi Szemle 1973 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1973 / 4. szám - HAGYOMÁNYOK - Kiss József: Petőfi Sándor, az emberi méltóság költője
társadalmi és nemzeti átalakulás, a forradalmi erőpróba küszöbén nincs, nem lehet a költők számára fontosabb misszió, mint a felszabadítandó, önálló nemzeti létre készülő nép erkölcsi-politikai nevelése, öntudatra ébresztése. Ebben a folyamatban a fő szerepet nem a nemesség népbarát tagjainak szánta; egész életművével arra törekedett, hogy a dolgozók rétegeiben jótékony belső erjedés induljon meg. Egyik, 1848 nyarán kelt levelének kifejezése szerint „népregenerátornak”, azaz a magyar nép megújítójának tekintette magát. Az év végén Kossuth Lajoshoz intézett soraiban pedig megjegyezte, hogy van joga „némi öntudattal” visszatekinteni pályájára, hiszen „a magyar köznép között” az ő dalai voltak „a szabadság első leckéje”, az korábban „hírét sem hallotta az eszmének, amelylyért most harcol”. Költészetét a forradalmi jellem példatárának, a függetlensége kivívására készülő nép erkölcstanának is lehetne nevezni. Petőfi egész működésére, életvitelére, politikai tevékenységére egyaránt sajátosan jellemző, hogy a gyökeres változtatást sürgető viszonyoknak, a robbanásig feszült társadalmi-politikai helyzetnek elsősorban morális konzekvenciáit vonja le. Nem annyira a nép nélkülözése, fizikai szenvedése, mint inkább ennek az állapotnak erkölcsi következménye, a lélek, a jellem elnyomorodása háborítja föl. Érzi, tudja, hirdeti, hogy a nagy feszültségeket és ellentmondásokat hordozó kor erős jellemet, férfias helytállást, elszántságot, tiszta erkölcsöt követel mindazoktól, akik felismerik a történelmi fejlődés célját s annak megvalósításához maguk is hozzá akarnak járulni. Forradalmi naplójában így írt: „ . . . a respublikának nem az a fő jelszava, hogy »le a királlyal!«, hanem a »tiszta erkölcs!« Nem széttört korona, hanem a megvesztegethetetlen jellem, szilárd becsületesség a respublika alapja.. . e nélkül ostromolhatjátok a trónt, mint a titánok az eget, s le fognak benneteket mennykövezni; ezzel pedig lepartttvázzátok a monarchiát, mint Dávid Góliátot!” A debreceni Kovács Jánosné emlékkönyvébe pedig többek közt e sorokat jegyezte be a költő: Olts gyermekid szivébe jellemez, Szeplőtelent s megtántoríthatatlant. És nem szükség, hogy mást is adj nekik. Mindent adál, ha jellemet adál. A költő rokon- és ellenszenveinek, kevesekkel kötött őszinte baráti kapcsolatainak, gyakori összetűzéseinek, idegenkedésének vagy éppen leplezetlen megvetésének, látványos szakításainak (melyek nyomán kortársai és biográfusai nemegyszer már-már az összeférhetetlenség vádjával illették) kulcsát elsősorban szigorú erkölcsi felfogásában kell keresnünk. Jellemzőek ebből a szempontból egyik, Arany Jánoshoz intézett levelének Tompa Mihályra vonatkozó szavai: „Ki hitte volna, hogy még ez iránt is meghűlök, meg kell hűlnöm ... mert én csak charakteres, szilárd karakterű embernek tudok barátja lenni.” Petőfi legfőbb erkölcsi eszménye, „erkölcstárának” alapja az ember méltósága: ennek sérelme érinti legfájdalmasabban , ennek védelmét, szolgálatát tartja legfontosabb feladatának. Elutasít minden származáson, rangon, vagyoni helyzeten vagy éppen önkényen alapuló megkülönböztetést ember és ember között, vallja és hirdeti, hogy minden ember egyenlő, s bármely érvelést, amely ezt a tételt vitássá akarná tenni, hazugnak, minden olyan helyzetet és gyakorlatot, amely ezzel nem egyeztethető, szégyenletesnek tekint. „Nem ismerek nálam kisebbet, S nem ismerek nálam nagyobbat” - hangoztatja az „apostol”, Petőfi elbeszélő költeményének hőse, s a költő hozzáteszi: „Ekkér szokott beszélni ő. Levett kalappal, de fölemelt fővel.” Maga a költő úgy áll előttünk, mint emberi méltóság eszményének élő modellje és megvalósulása. Forradalmi naplójában a rá jellemző, kérkedésnél-