Élet és Irodalom (Az Aurora folytatása) 1. (1923)
1923 / 2. szám - Féja Géza: Csokonai Vitéz Mihály
sokszor ősi primitív lírai kifejezések után tört s a tarkasága sokszor és sokban erőpazarlás, az oka az, hogy temperamentuma s a kor szükségei és viszonyai nem voltak harmóniában. * Oláh Gábor írt egy tanulmányt Csokonai és a rococo viszonyáról. Én úgy gondolom, hogy Oláh Gábor téved, mert a rococo Csokonainál nem annyira egyéni, hanem inkább milienbeli szükség volt. Gonosz sors, szürke emberek, iszonyú magyar vidékek átszínezése, tehát nem a leglényegesebb szükségek közül való. S ilyenek voltak a duhaj feledkezések is, igen a szomorúság álarcai, iszonyú órák pillanatnyi bevilágítása, áthevítése. Igen sok versértés azután az egyénítés fokát, milyenségét kell vizsgálnunk. Mert az idegen minták követése sokszor különös megtermékenyülés volt a számára: alkalom arra, hogy egy-egy kisebb elszigetelt élmény megszülethessék, így a „Daphnis hajnalkor“ határozottan Gessnert követi, de mindenütt elmélyíti s van a versben egy, a finom tónus s az elmélyítés lelki játáka szülte, örökszép, egyéni kép: „Rajta kis szellőcskék! szedegessetek violaszagot szárnyatok bársonyára.“ Nálunk a hatáskutatás durva bicskázás, iskolás munka és a költő különös subjektivitása figyelmen kívül marad. A rococo-ízt Csokonai igen gyakran mély klasszikus ízzel elegyíti. Ez különösen némelyik leíróversében s az „Anakreoni dalok“ legszebbjeiben történt így. A rococohatás nem olyan nagymérvű és távolról sem annyira fontos, mint az irodalomtörténet hazudja. Formai játékaiban, differenciálódásában is a folytonosan mélyülő, tisztuló zenei kívánság a fontos és az értékes. Ezekből a szempontokból kell revideálni a Csokonai-irodalmat. * Egyik állandóan fel-felhangzó üteme a méltóbb környezet vágya. S ez a kielégülést alig lelő mámorkeresés színezi be az olykor tagadhatatlan élmény hiányát, az előtűnő stilizálásokat. Epikus hajlandósága sem birt kiforrni s epikus színeiben valószínűleg a realisztikus lett volna az uralkodó. A lírában a „Tüdőgyulladásomról“ c. versében érte el tetőpontját ez a hajlama. A monumentális képekben mindenütt van valami nyers íz, a nagyon megrázó s jelen való élmény hatása, ritka közvetlenség. S az ilyen versek olvasásánál látja az ember, hogy mennyi sarjat hervasztott el benne az iszonyú magyar élet, mely minden nyugalmat megrabolt tőle s így csak néha simogathatta meg a teljesedés. Kiforratlan alkotásai közé tartozik a „Lélek