Élet és Irodalom (Az Aurora folytatása) 1. (1923)
1923 / 1. szám - Szabó Dezső: A turánizmus
A kobzos nyeldeklője kilógott; a regős hasa kilyukadt, ellógott. Új alak parittyáztatott helyére: egy vogul-kínai-szumiravar szavaló művész. Irtózatos hangnyársak szúrattak belénk s elbődültettek mindama megfontolt szándékkal ostoba, ízléstelen irredenta versek, melyek el akarják rágalmazni a magyarság jogát az élethez. Mikor a szamír szónok legalsó szusza is felülkerült, a tenyerek vad elszántsággal vezettek egymáshoz. Szomszédom az asztallábát rugdosta, hogy a néma anyagot is besodorja a turánizmusba. Pedig ez még semmi sem volt. Csak enyhe példálózás, félénk sejtetés, hogy hangok is vannak a világ térségein. Most a székre vulkánult a vezér-vigéc. És hallottunk, láttunk, szagoltunk és horzsolódtunk egy olyan fonetikai teljesítményt, hogy a világháború borzadalmas zenéje a selyempapirosba burkolt fésűt szája elé tartó gyermek halk dünnyögése volt hozzá. Egy óráig reszkettek a levegő oszlopai a turáni Sámson hangszalagjaitól. Olyan őrült irammal kapart szét vagy tízezer évben, mint a tojásairól lerohanó kotló az udvaron. Roppant garmadákban vágta hozzánk a döglöttsél élő rokonokat. Közben parokszizmusában is bölcs szimmetriával spékelte el hazafias érdemeit: hogyan hol rajongta be gyalog Ázsia pusztáit, hogy üvöltött turánizmust Amerikában stb., stb. A szellemi sarlatánizmus, a félműveltség s az a bizonyos üzembe vett fanatizmus minden mondatában csattanós cvikipuszit adtak egymásnak. Előadása ormán, mint legnagyobb ajándékkal, azzal a hájjal kenegette meg a nemzeti önérzetet, hogy kedves kuzinjaink, a kínaiak, már Krisztus előtt háromezerötszáz évvel törvényt hoztak az apagyilkosság ellen. Hát van-e ősibb kultúra, ősibb morál, mint a magyar-kínai őskultúra és ősmorál! (Közbe legyen mondva: elég ízléstelenek voltak a pocsék kínaiak, hogy a világ csúfságai ilyetén módon való pusztításának gátat vetettek.) És nézni kellett a hallgató közönséget, mely mégis a magyar középosztály javából került ki. Egynéhányat kivéve, kiknek arcára kiült az undorodás, egy nagy ragadós érzelmi szószba lágyultak össze. Szemeik kinyálasodtak, szájuk utánavonaglott a turáni bölömbika szájának, egyéni körvonalaik szétlágyultak, kicsorogtak belőle, egymásba folytak, a terem egy roppant tál lett, melyben egy alaktalan, sűrű, hazafias ember-marmelade fortyogott. A nők néha felsóhajtottak, mint a csók édes fáradságában szokták tenni. Soha nem láttam ilyen halálraítéltnek, nyomorultabbnak kergés középosztályunkat, mint ebben a groteszk jelenetben. Millió nyomorúság irtózatos tenyere szorongat. Az élet alapproblémái követelnek