Kornis Gyula: Petőfi pesszimizmusa (Budapest, 1936)
VIII. Petőfi optimizmusa
VIII. Petőfi optimizmusa. Petőfi lelkének gazdagsága : szélső fokú öröm- és fájdalom-kapacitása. — A pesszimizmus és optimizmus váltakozása. — Kozmikus optimizmus. — A szerelem optimizmusa. Petőfi oly csodálatosan gazdag lélek, hogy egyéniségének merőben egyoldalú reliefje domborodnék elénk, ha csupán komor hangulatú, a múlandóságon borzongó, az embergyűlölet pesszimizmusába sötétülő verseit vennénk szemügyre. Több ember egyben : hol vidám, pajzán és humoros, hol komoly, gyűlölködő és haragos , egyszer szelíd bárány felhős, máskor haragjában mindent összetörő viharos lélek ; majd finoman gyengéd, majd a gúny ostorát pattogtatja ; most halk bölcselkedő, aztán izgató demagóg ; egyszer az egész emberiséget magához öleli, máskor gyűlölettel taszítja el magától s átkot szór rá. Majd optimista : olyan, mint a gyermek, aki naivan mindennek örülni tud , majd pesszimista : olyan, mint a csillagász, aki a napon is foltokat keres. Alapjában egészséges lélek, azonban túlzott érzékenységgel és fájdalom-kapacitással. Ha sok szomorúságot érez is a világban, de átéli örömeit is. Ha sokszor lávaszerűen ontja is magából a pesszimizmus kitöréseit, de lelke ugyancsak az optimizmus derűjében is sütkérezik. Lélekváltozatait maga is, mint nagy önmegfigyelő, jól ismeri. Szellőhöz hasonlítja magát, mely néma nyugalomban úszik a légben s legfeljebb a virágportól terhes kis méh veszi észre, amelyet tenyerére vesz jóindulattal s elősegíti lankadt röpülését. Holnap már zúgó-bőgő vihar : szilaj paripáján járja be a tengert, melynek sötétzöld üstökét haragosan rázza s ha hajót talál.